A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve
járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a
leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye,
amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke,
emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány
csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden
elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség
borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor
ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként
csillogott az éjben.
Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve,
megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra.
Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt
el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest
mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a
parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka
alatt.
Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől
menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen
meghajlottak a kegyetlen zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig
jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra
tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.
Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta
fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél
lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház
előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a
következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt,
akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.
– Dénes! – sikoltott Tekla, fölrántva az ablakot.
A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje
volt kábult az erős ütéstől.
– Semmi, semmi! – felelte megtörölve arcát. – Ne ijedjen meg, Tekla.
A leány kendőt kapott magára és kisietett a kertbe.
– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest,
aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.
– Katonadolog, – mosolygott Illésfalvy.
Bementek a jéghideg ebédlőbe és lámpát gyujtottak.
A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér
csurgott.
– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a
leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris
agyonsujtotta volna.
– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva
nyakkendőjét.
A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a
tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra
segítette, aztán maga látott a fűtéshez.
– Ne hívjam be a cselédeket? – kérdeze Tekla.
– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De
ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.
Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a
lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két
perc mulva a kis asztalon állt a tea.
Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett
Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.
– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a
kandallóhoz telepedve.
– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg
karosszékbe.
A férfi maga elé nézett, pillanatig elgondolkodott, azután így szólt:
– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell
hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?
A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán
látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem
megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán
habjait.
– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az utolsó hetekben bensőm nagy
változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új
mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha
mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki
tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét
porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha,
érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten
teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól
senki se ment.
A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér
fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon,
szinte szomoruan így szólt:
– Tekla… én azt hiszem, szeretem magát…
A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki
komolyan viszonozta pillantását.
Csönd volt.
– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az
apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon
vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog
vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon
megfeledkezhetem.
Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék
támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak,
megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.
Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány
fejét. Az alabástrom-homlok forró volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett.
A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve
pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru
világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.
– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh
Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.
Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett
ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán,
Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:
– Oly sokat szenvedtem, – mondta halkan, – oly nagyon sokat…
Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu,
törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.
– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?
A leány a szerelmesek boldog gondatlanságával nézett a férfira.
– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a
világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem
lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.
Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást,
azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta
át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér
homlokán.