Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az
ebédlőbe hítta Teklát.
– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, –
meg van velem elégedve?
A leány nem felelt, csak csöndesen mosolygott.
– Nyilatkozott-e már Gábor? – tudakolta tovább a férfi.
– Még nem.
– De… megértik egymást?
– Igen… Én legalább azt hiszem.
Dénes ránézett barátnőjére, aki nyugodtan viszonozta a pillantást.
– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az
ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi
barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd
holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó
tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?
Tekla bólintott.
– Csak a szülei ne ellenezzék – mondta félénken.
– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg
kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának.
Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás
emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.
A leány ránézett Dénesre.
– Milyen jó hozzám – mondta hálás tekintettel.
Csönd volt.
– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról – szólt a férfi
mosolyogva. – Könnyen megy el innét?
– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, –
hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni.
Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat
bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez
nincs ellenére.
– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha
otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a
lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már
egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.
Tekla egy ideig hallgatott, majd kezét nyujtotta Dénesnek.
– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet
irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!
Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt
barátnőjének s aztán szobájába vonult.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat
leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a
rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A
férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek
következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba
kezdtek. Kutya és hold örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat
az ebek soha meg nem fogják érteni.
Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit,
köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja
az istállóba a komondorokat.
A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom
acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger,
amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan
inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy
pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival,
keresetlen színhatásával álomként hatott.
– Milyen egyedül állok a világon – gondolta el önkéntelenül.
Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot
látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.
A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és
elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint
amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből
végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha
megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés
honolt.
A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt
lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje
fáradtan hanyatlott mellére.
Illésfalvy összerázkódott.
A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az
elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.
Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig.
Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott
csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza
fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott;
vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes
megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben
rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette,
akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész
minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom
vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete
butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu
világukba akarták volna ragadni Teklát.
Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem
törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült
az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén –
titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes
leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.
Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben
alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha
kettejök közé az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes,
láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később
aztán Illésfalvy kiegyenesedett.
– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak
káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte
napirendre.
Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen,
Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a
tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni
változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint
mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy
békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre
letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan
éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon
semmi más nem létezne számára.
Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és
olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm
leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy
vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki
szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?
Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta
köpönyegét és kisietett az udvarra.
A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát gyöngén, puhán
világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét
és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény
ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága
és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a
földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.
Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül,
csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még
nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben
mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva,
megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu
lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt
hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk
örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta
megtisztítva azt a földi salaktól.
Illésfalvy leült egy padra és tágra nyilt szemmel nézte a látomást.
A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a
tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben –
árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét
ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és
tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő
holdfényben.
Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött
Déneshez. Illésfalvy fölébredt, fölkelt és csodálkozva nézett körül a
csöndesen zizegő kőrisfákon.
A cselédház felől ekkor már kukorékolni kezdtek a kakasok.