Németországi útjáról hazatérve, Illésfalvy több hetet Sámsonban töltött.
Ez idő alatt Dénes nem járt sehová, elkerülte a megyei székhelyet, a
vendégszerető szomszédokat, a különböző társas összejöveteleket, s
egyetlen szórakozása a vadászat volt. A sámsoni határ, tarkán tovahúzódó
domboldalaival, hatalmas tölgyeseivel, irtatlan nádasaival váltakozó
teret nyujtott e nemes mulatságnak, amelynek a férfi gyermekkora óta
csüggedetlen szenvedéllyel hódolt. Az idők folyamán a számtalanszor
látott erdő-mező Dénes szemében lassan kivetkőzött komor, természetadta
mezéből és lélektől sugárzó ábrázatot öltve, meghitt barátjává lett
Illésfalvynak, aki egész Sámsonon ebben a környezetben érezte magát
legjobban, ebben a világban élt gondolatainak legszívesebben.
A férfi, puskával vállán, rendszerint kora reggel indult el s késő este
vetődött haza. Utján egyedül öreg vizslája kisérte, csak ritkán történt,
hogy erdőlegényét is magához szólította. A hosszu kóborlásokon
Illésfalvy gyakran emlékezett vissza a lefolyt hetekre. Az első zord
órák után a férfi erős akarattal kiegyenesedett, úrrá lett magán, és
lelke sajgását zárkózottság, kedvetlenség váltotta föl. A húszéves
emberek kétségbeesésén Dénes régen túl volt; nála a fájdalom inkább
megadást, elszomorodást, világnézete elsötétülését, semmint lázadást és
istenkáromlást jelentett. Miután sokkal büszkébb ember volt, semhogy
bánatát bárkivel közölte volna és mindig gondosan elkülönítette belső
életét a világ zajától, a férfi még Tekla előtt se árulta el a
valóságot, s a leány csak a nők finom érzékével sejtette, hogy barátja
lelkén havas felhők vonulnak át.
Teklán nem lehetett észrevenni a megpróbáltatást, amelyen Illésfalvy
hamburgi utazása alatt keresztülment. Mint azelőtt, amikor még maga se
tudta, hogy Dénest szereti, a leány újra mosolygó, figyelmes és
ragaszkodó barátnője lett a férfinak, akinek félénk gyöngédséggel
viselte gondját. Ha Illésfalvy hajnalban fölkelt, Tekla már ébren volt,
csöndesen behozta a lámpavilágította ebédlőbe a teát, elintézte a
levelezést, s aztán följegyezte a gazdaságnak szóló parancsokat.
Illésfalvynak az a félelme, hogy a leány a rája mért csapás
következtében csöndes kisértetté, az elfojtott bánat érzelgős árnyává
válik, alaptalannak bizonyult. Mintha kettőjük közt semmi se történt
volna, Tekla szerényen, mégis fesztelenül mozgott régi barátja körül,
egy pillantása, egy szava nem árulta el, hogy örök érzéssel szereti
Dénest, elfogulatlan modora semmivel se tért el a rendes szegénysorsu,
az életet komolyan fölfogó vidéki leányétól, aki a háztartásnak, a
kézimunkájának és a virágos kertjének él. Illésfalvynak jól esett, hogy
a leány ily okosan tudott beleilleszkedni sorsába s napról-napra jobban
és jobban becsülte meg a kis hőst, aki csöndesen, félénken járta a
mindenségtől neki kijelölt kálváriát.
Egy este Dénes gazdag prédával megrakodva tért a sámsoni kuriára. Hetek
óta lesett egy vaddisznóra, amelyet a kerülő többször látott a tölgyesen
átváltani, a nélkül, hogy a hatalmas kan gazdája puskacsöve elé vetődött
volna. Végre egy délután Illésfalvy szembekerült a pompás állattal,
amelyet egy lapockalövéssel tűzben ejtett el. Mint a jó vadász, akivel
szenvedélye minden bajt, gondot felejtet, Dénes e nap fölötte boldog
volt és este mosolyogva adta át Teklának a vérbe mártott tölgyágat.
Vacsora után – szokása ellenére – Illésfalvy hosszabban elbeszélgetett
barátnőjével.
– Tudja-e Tekla, mi a szándékom magával? – kérdezte hirtelen, miután
letárgyalták volt az elejtett vaddisznó történetét.
A leány mosolyogva nézett a férfira, boldogan, hogy végre jobbkedvűnek
látja.
– Talán férjhez akar adni? – szólt nyugodtan. – Eltaláltam?
– Eltalálta, – mosolygott Illésfalvy. – Igenis, ki akarom házasítani.
Nem szabad, hogy úgy hervadjon el mellettem, mint egy betegápoló.
Tekla kiváncsian húzódott közelébb.
– És ki az, akit nekem választott? Fiatal, szép?
– Azt hiszem, meg lesz elégedve vele. Akiről szó van: a kapisztráni gróf
erdésze.
– Oláh Gábor?
– Igen… Úgy tudom, jóravaló, használható és becsületes ember. Fiatal is,
elég csinos is; mindenütt jót hallottam róla. Sőt, tovább megyek, úgy
tudom, ő is érdeklődik maga iránt. A vadőröm legalább azt mondja, hogy
Oláh hébe-korba egy csokor vadvirággal emlékezik meg magáról.
A leány nem vörösödött el.
– Igaz, – felelte gyermeki bizalommal. – Oláh sose feledkezik meg a
születés- vagy a névnapomról, sem az újévről, a karácsonyról… De
Istenem, hiszen neki nincs semmije, épp úgy, mint nekem. És… talán a
szüleinek se tetszik a dolog.
Illésfalvy megfogta Tekla kezét.
– Azt csak bízza rám. Tudom, mivel tartozom magának és az édesapja
emlékének. Az igényeik bizonyára nem nagyok és végre is… Oláh még
fiatal, munkás ember, nyitva áll előtte a világ. Azt hiszem, ez a frigy
nem lesz szerencsétlen.
A leány egy ideig hallgatott.
– Nos, mit szól hozzá? – kérdezte Dénes.
– Ön bizonyára jobban tudja a dolgot megítélni, – felelte elgondolkodva
Tekla. – Én évek óta nem mozdultam ki innét, nem ismerem az embereket, a
világot, jobb hát, ha olyanra hallgatok, akinek több tapasztalata van.
Ön régi jóakaróm és tudom, hogy csak olyat tanácsol, ami javamra lesz.
Ha tehát azt hiszi, hogy férjhez kell mennem Oláh Gáborhoz, én
beleegyezem.
Dénes egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére. Bár reménye volt
rá, hogy Teklát az ész szavával megnyeri a tervnek, mégse hitte volna,
hogy a dolog ilyen símán menjen. És még valami… A leány olyan gyorsan
tért volna napirendre fölötte? Első szerelme ily hamar foszlott volna
emlékké? Ez a kérdés kissé bántotta a férfit, – akármilyen erősen hitte
is, hogy helyes, ha Tekla elfelejti első csalódása keserü emlékeit és a
nyugalmas családi élet országába lép. Aztán Illésfalvy vállat vonva
siklott el a kellemetlen érzés fölött.
– Ilyen gyorsan azonban a dolog nem megy, kisasszony, – mondotta Tekla
szavaira felelve. – Előbb alaposan meg kell, hogy ösmerjék egymást, s
meg kell győződniök róla, vajjon csakugyan egymásnak valók-e?
– Ahogy gondolja, – bólintott Tekla.
A férfi egy percig gondolkodott.
– Azt hiszem, – mondta aztán, – a leghelyesebb út az lesz, ha meghívom
Oláht egy-két vadászatra. Azt mondják, jó puskás és nem rossz modoru
ember. Igy a hosszu vándorlásoknál nekem is módom lesz meggyőződni róla,
vajjon tényleg érdemes-e a maga kezére, közbe maguk is jobban
összebarátkozhatnak. Mindenesetre rajta leszek, hogy jó
házasságszerzőnek bizonyuljak.
A leány nevetett.
– Én megbízom magában, – mondta könnyen, de a szeme csillogott.
Amikor Illésfalvy nyugovóra tért, mégegyszer meghányta-vetette a dolgot.
Belső dolgokban lehetőleg lelkiismeretes iparkodott lenni, különösen az
adott esetben, amikor tisztában volt vele, hogy Tekla kiházasításával
bizonyos erkölcsi felelősséget vesz magára Isten előtt. De a tervnek
semmi akadálya se mutatkozott. Oláh Gáborról mindenkinek jó véleménye
volt, általában okos, tehetséges és szorgalmas embernek tartották, aki
nagy örömmel élt a hivatásának. Az apja – egy nyugalmazott kapitány –
tetőtől-talpig becsületes ember volt, az édesanyja maga a rendszeretet,
a pontosság és jóravalóság: miért lenne más a fiu? És Tekla? Miért ne
szerethetné meg Gábort? Mint annyi más társnője, immár ő is átesett az
első kalandon, az első gyerek-szerelmen, amely magától értetődő
tartozéka minden ifju szívnek. Melyik lány is ne lett volna sze- immár ő
is átesett az első lelki kalandon, az első uniformisba, akivel útja
összehozta? Apró dőreség az ilyesmi, keresztül kell rajta menni, mint a
bárányhimlőn. Botor bármelyik fél, aki az effélének jelentőséget
tulajdonít, gondolta el Dénes, de azért rosszul esett elképzelnie a
sámsoni kuriát a félénk, hallgatag és nagyszemü Tekla nélkül.
– Istenem, – mondta magában elalvás előtt a férfi, – hiszen annyi idő
alatt, amit mi egymás oldalán eltöltöttünk, az ember összeszokik még egy
állattal is, nemhogy egy ilyen kedves teremtéssel!
A következő héten Oláh Gábor megjelent a sámsoni portán és cserkészni
ment Illésfalvyval. A földesúr igen udvariasan fogadta a fiatalembert,
akit kellemesen érintett, hogy a zárkózott és komor embernek rajzolt
földesúr ilyen szívélyesen nyitja meg előtte házát. Eleintén kettőjük
viszonya – a köztük levő társadalmi különbség révén – kissé idegenszerü
és feszes volt, de aztán, a vadászat mindent kiegyenlítő területén,
összeszoktak és megértették egymást. Mint Illésfalvy, úgy Oláh Gábor is
keveset beszélt, inkább elgondolkodó természetüek voltak, lelkük
alaprajzát a komoly elemek foglalták el. Néha órák hosszat haladtak
egymás oldalán, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, s mégis
mindaketten érezték egymásról, hogy rokonszenvük öregbedik s hogy
kölcsönös barátságra méltó, becsületes emberek.
Oláh kitünő vadász volt s mint céllövő is ritkította párját. Ennek
dacára mindig szerényen viselkedett, nem volt nagyra egy-egy sikerült
lövésével; komoly, szinte szertartásszerü tisztelettel hódolt a nemes
szenvedélynek. Az erdésznek nemcsak az szerzett örömet, hogy
pusztíthatja a vadat, hogy golyóval szedheti le a repülő madarat, hanem,
hogy a természet szabad ölén járhat, hogy friss levegőt szívhat és
belepillanthat az állati élet százoldalu, mindig érdekes és rejtelmes
világába. Egy-egy nemes vonásu vad láttára Oláh arca kigyult s
ugyanilyen fény ragyogott homlokán, ha évszázados tölgyek vagy rejtelmes
árnyu fenyvesek közt bolyongott. Miután ezenkívül képzett, jómodoru és
fölvilágosodott ember volt, Illésfalvy gyorsan megkedvelte új barátját,
aki egyre gyakoribb vendége lett a sámsoni kuriának.
Tekla épp olyan szívesen és jó barátsággal látta a házban Oláht, mint
Dénes. A fiatalemberen nem volt mit kivetni, a hallgatagsága, amelyet a
zajos vidéki portákon nem tartanak túlságos erénynek, Sámsonban, ahol
mindenki természetesnek iparkodott mutatkozni, csak emelte értékét. Az
első órától kezdve Illésfalvy tisztán látta, hogy Gábor egy komoly és
férfias érzés melegségével szereti a lányt, akire tisztelettel és
becsületes ragaszkodással tekintett föl. És Tekla lelke is mintha
megmozdult volna. A leány viszonozni iparkodott a férfi egyszerü,
gyöngéd pillantását, figyelmességét, csöndes mosolygással hallgatta
gavallérja keresetlen szavait és hozzá próbált illeszkedni
gondolatvilágához. Véleménykülönbség sose volt köztük, a nézeteik
ugyanazon a sima, örvénymentes pályán haladtak; kettőjök lelke nem
kívánkozott túl azon a szerény határokon, amelyeket a sors a köznapi
emberek számára kijelöl. A sámsoni földeken túl mintha számukra nem
létezett volna világ, az egyszerűségen, becsületességen és
kötelességtudáson kívül mintha nem ösmertek volna más érzelmet.
– Bizonyos, hogy meg fogják egymást érteni, – gondolta el Dénes, mialatt
Tekla csöndesen himezett a kandalló mellett és Oláh Gábor a vizslák hű
tekintetével nézett a leányra. – Kell, hogy az útjaik összevezessenek,
hiszen köznapi érzésük kimerül abban, hogy jó férj és feleség, jó szülők
és kifogástalan honpolgárok legyenek. A szerelem csak nekem izgató
rejtély, titokzatos szentség, földöntúli zene, más embernek talán
takaréktűzhely, meleg szoba vagy békés családi kör, ahol az apa
csöndesen szívja a pipát, békén vagdossa a fidibuszt, míg az asszony
paradicsomot, uborkát főz be és gondosan ügyel, hogy déli harangszóra
asztalon legyen a krumplileves. És ki tudja, nem ez-e az igazi
boldogság?
A leány most fölkelt, átment a szomszéd szobába, fehér kötényt öltött és
teríteni kezdett. Oláh Gábor fát dobott a tűzre és aztán csöndesen,
komolyan segített Teklának a poharakat és tányérokat fölrakni.