A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit
cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi
világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak
önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá
lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és
elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E
pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget
akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje
állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig
számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös
hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át
magát e sajátos érzésnek.
– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem,
amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a
kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy
megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak
az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a
megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen,
titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb
megnyilatkozása.
Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy
önmagának ellentmondjon. Lassanként belényugodott a helyzetbe, s a vágy,
hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a
meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak
körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig
jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü
szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a
legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor
ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog
legnemesebb fényben.
A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes
előtt.
– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget
megillető tisztelettel.
– Nem mondta meg, hová?
– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg
ideérkező leveleit tartsuk vissza.
– Azt sem mondta meg, mennyi időre utazik el?
– Ő nagysága csak azt közölte velünk, hogy hosszabb időre távozik el.
Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a
hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire,
sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és
megsértett férfiui hiúság érzése járta át.
A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után
tudakozódott.
Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján.
Borús, szeles idő volt, a tenger felől haragos felhők tolakodtak a barna
rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol
annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a
pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.
Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen
leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb
fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta
Illésfalvyt.
Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ
megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?
– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság
Hamburgban?
– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem
a nagyságos asszonyt…
– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.
– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok
talán a nagyságos úrnak?
– Köszönöm. A legközelebbi vonattal magam is megyek.
– Akkor talán máskor… – emelte meg vadászkalapját a kocsis.
– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt
kalandoztak.
A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van:
Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes
és unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az
asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a
szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.
Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött
volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a
Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a
Bristolhoz hajtatott.
A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig
a legjobb szobákat kérte.
– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, –
azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.
– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos
asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?
– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember,
fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.
Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész
Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a
hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt
ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált
az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden
üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a
hullámokból fölbukkanni.
Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, majd lesétált a
vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha
messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve
megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy
csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre
kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele;
szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek
közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a
másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai
nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.
Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A
kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá
és mély tisztelettel hajlott meg előtte.
– Ez az az ember, – szólt a portás diszkréten.
Illésfalvy fölhívta szobájába az idegenvezetőt.
A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt
kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a
Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból.
Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét
hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és
elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és
pedig Franciaország felé.
Dénes arca elborult.
– A címét nem hagyta hátra? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem. Őnagysága megjegyezte, hogy nem vár leveleket.
– Köszönöm.
Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A
pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az
ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt
egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert
Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az
özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a
legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?
– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e
a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a
színházban?
A pofaszakállas tagadólag intett.
– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini
tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas,
orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban,
tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.
Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt
emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe
verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan
szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a
kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.
– Igaz ez? – kérdezte nyersen az idegenvezetőtől.
– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása
is megerősítheti őket.
– Köszönöm. Legyen szíves és hagyjon magamra.
A pofaszakállas szertartásosan meghajlott és eltávozott.
Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy
karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig
érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a
lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a
kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül
ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső
világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek
a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit,
ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló,
mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a
halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a
lelkét érte!
– El, el! – riadt föl benne egy hang. – Elég volt!
Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot
elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A
vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a
fenyvesek fekete árnyába.
– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. –
Vége van.