A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett
kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen
szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt
húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember
azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a
sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész
mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban:
koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg
a girbe-gurba szilvafák közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak
bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló
fűzágakat.
Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz
fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az
oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról,
bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás,
nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.
– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a
látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé,
nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb
fáradni! Héj, Anka!
A cselédházból egy lompos, tót cseléd mászott elő.
– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a
magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.
– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram
fülébe.
– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja
látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!
Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag
csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu,
pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal,
dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen
ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok lógtak: Petőfi búcsúja és
Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és
haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.
Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann
bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül
lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó
ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.
A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a
cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a
füst.
– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a
legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és
felkiáltójelezte.
– Nem vagyok éhes.
– Egy pohár savanyubort?
– Köszönöm, – harsogta Dénes mosolyogva.
Csönd lett.
– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz
telepedve.
– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó
gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén
készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a
gazdaság nincs prima állapotban.
A beszélgetés szünetelt.
– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló
apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva.
– Az a családi kripta! – felelte az öreg.
Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és
az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy
csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.
– Hol fogok aludni? – kérdezte egy idő mulva Illésfalvy.
– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte
Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.
– Nincs valami olvasni valója, bátyám uram?
– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál
nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama!
Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte.
Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!
Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes,
Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe,
amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a
kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék,
a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert
földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte
lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az
istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak
poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak,
palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve.
Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére
nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“
olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A
kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból
kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a
messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki,
amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.
Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a
szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti
lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a
vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a
mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos
lében.
Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy
Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék
most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól
csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova.
Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait
és az árokparti cserjéket.
Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén
elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő
sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével
egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az
élet, dolgozni és izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében
rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és
hirtelen megszenesedett.
A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt,
tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő
lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer
és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű
ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában
ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől,
zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények,
melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a
lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos
szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a
megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve,
lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van,
személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon
telnek üres napjai.
Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi
napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May
alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a
salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke
árnyait.
– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben
ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist.
– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen
engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a
hegyről ócska alkotmányát.
A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház
komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték
egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, –
malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az
ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék
vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal
lobogott a tűz.
Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan
hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos
tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes
évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány
sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek
nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és
csak néha sóhajtott föl.
Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor
fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén,
ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően
borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak
a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon,
ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége
volna, kéznél legyen.
Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele
voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes
végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy
ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely
eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a
sétát félbe kellett hagyni.
Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig
olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a
pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos,
rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett
rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe
el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan
fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt
a tűz és a lakás egész kihült.
– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi,
– minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon
tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel
végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel,
ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot,
megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább
álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a
vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?
Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már
reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott
vidékről, amelynek elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a
lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen,
el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok
laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak
nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető
levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó
falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!
Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May
alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül
titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A
látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy
vissza kell térnie Mayhez.
Kint szürkülni kezdett. A ház előtt álló fák csillogtak az esővíztől.
Illésfalvy lement az istállóba és felköltötte a fuvarost.
– Készülj! – kiáltott rá türelmetlenül. – Vigyél a vasuthoz!
A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen
csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak
bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok,
meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.
Pár óra mulva Dénest ismét Németország felé vitte a vonat.