Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a
titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot,
félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó
nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a
világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében
könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.
– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó
szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.
Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében.
Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún,
frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes
csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának,
rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette.
Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait
istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt,
jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi
világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó
indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem
akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb
formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet
indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem értette
meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített
lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd
hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.
Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke
ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi
felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt
vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta,
hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem
tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.
Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar
vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában,
csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején
Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet,
de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete
hajáról.
Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az
asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül,
finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak
ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett
keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről
meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki
ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős
elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé,
emelkedetté, kristálytisztává tették szép arcát, amelyen csak itt-ott
mutatkoztak a gondok szarkalábai.
A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval
beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos
azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony
megnyugodott benne.
– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott
a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el
tiszteletlenséget?
Az utitárs elgondolkodott.
– Okvetlenül szükséges ez? – mondotta azután.
– Ahogy gondolja.
Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott,
egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.
A vonat kerekei elkezdték csattogni: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.
– És… és hová utazik? – kérdezte tovább a férfi.
Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan,
egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és
lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.
A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren,
komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe.
Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság
végiglebbent, homloka még jobban csillogott.
Illésfalvyt megérintette ez a kép.
– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell
mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel
találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén
mondtam?
– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett
Illésfalvyra.
A férfi tovább folytatta.
– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai,
a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.
Vera megnyugodott. A szeme hálásan csillogott.
– Köszönöm, – felelte önkénytelenül.
Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy
két hétig betegen feküdt.
– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női
ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.
Dénes egy ideig gondolkodott, azután őszintén nézett rá Verára.
– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony,
akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon
csalódtam.
Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos
mezők, ázott országútak repültek el.
– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak
és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja
önt.
– Miből következteti ezt?
– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást
keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé
könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó
és becsületes ember.
– Milyen sajátságosan fejezi ki magát, – gondolta el Illésfalvy.
– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek
az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.
– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az
eszünkbe.
– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és
apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben
korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak
és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha
mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan
mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért
bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön.
Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is
kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.
Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és
mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől,
amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott.
Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt
hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként tüntek föl, amelyekben az
ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette,
menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat,
kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a
zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a
végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának
tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az
árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi
szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera
csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.
Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt
Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az
élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán
elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.
Dénes kiment a folyosóra s szivarozva sétált föl-alá.
Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért.
Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és
csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.
– Kiszáll? – kérdezte megdörzsölve szemét. – Hol vagyunk?
– Két állomással Zsolna előtt. Ne zavartassa magát. Aludjon tovább.
Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és
odanyujtotta kezét Illésfalvynak.
– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még
összevetődnek utaink.
A férfi egy percig gondolkodott, azután rávetette tekintetét az
asszonyra.
– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan
telnek a napjai… Megengedi?
Vera félénken nézett Dénesre.
– Nem, nem, ez nem lehetséges… – felelte ijedten.
– Akkor hát Isten önnel. Kívánom, hogy minden jóra forduljon.
Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt
az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy
régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott
bánata ömlik el.