Reggel Illésfalvy a fővárosban volt s a másnap esti vonat már
Németország felé vitte. Zsolnáig Dénes egyedül olvasgatott a szakaszban,
ott egy gyászruhás fiatal asszony szállt be és helyet foglalt a
szögletben. Az utitárs érdekes arcu nő volt, egyike ama kevés
asszonyoknak, akiknek a homlokukban, az arckifejezésükben és a
tekintetükben rejlik a szépségük. Egész alakján nagy finomság szövődött
végig, egy mozdulata, egy tekintete nem rítt ki és még a bánata is
csöndes, nyugodt volt, mint a katafalknál álló ó-görög szobroké. Az
emberben első pillanatra az a benyomás jegecesedett ki, hogy egy
szerencsétlen, de sorsát megadással és emelt homlokkal türő nővel áll
szemben, akire tisztelettel kell fölnézni.
Illésfalvy sokkal izlésesebb ember volt, semhogy vasúti ösmeretségeket
kötött volna, így tehát a két utas az éjszakában némán ült egymással
szemben. Mikor a határra értek, az asszony elálmosodott és fejét
fáradtan hajtotta oldalt. A férfi megvárta a német kalauzt s aztán a
folyosón megkérte, mondja meg a bent ülő hölgynek, hogy pihenjen le, a
vele volt utazó úr másutt talált helyet.
A vasút tovább robogott a sűrűházu kis német városok között, amelyek
békés lakói csöndesen aludtak a holdvilágban. Illésfalvy leült a kalauz
padjára és szivarozva nézte az őszi éjszakát. A vidék hegyes, erdős
volt, tele kemény germán tölgyekkel, amelyek öntudatosan álltak őrt a
falvak, községek mellett. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén
áthallatszott a holdra ugató kuvaszok csaholása.
A kalauz pár perc mulva ismét Illésfalvy mellett haladt el.
– A hölgy arra kért, – szólt borravalót kereső német közlékenységgel, –
hogy szerezzek neki valahol egy takarót. Nem csodálom, hideg éjszakánk
van; Oderbergben négy fok Reaumur volt. Megyek a vonatvezetőhöz, neki
szokott takarója lenni, talán ideadja egypár szivarért.
Dénesnek eszébe jutott a Tekla plaidje.
– Várjon barátom, – állította meg a kalauzt. – A podgyászom közt van egy
takaró, legfelül a sárga táskán. Adja át a hölgynek. Nem szükséges
megmondani, hogy az én holmim.
Azután csönd borult a tovasiető vonatra.
Frankfurtnál már világos reggel volt, az állomás pincérei éles
kiejtéssel kínálták a kolbászokat, sörös poharakat és teákat. A kupé
ajtaja kinyilt és a folyosóra kilépett a gyászruhás asszony. Mikor
megpillantotta Illésfalvyt, aki még mindig csöndesen üldögélt a kalauz
padján, egy percig gondolkodott, azután odalépett a férfihoz és így
szólt:
– Köszönöm a szívességét. Ha tudtam volna, hogy áldozatról van szó, nem
fogadtam volna el.
A férfi fölkelt és bemutatta magát.
– Parancsol talán valamit? – kérdezte, hogy másra terelje a beszédet.
– Legyen oly szíves és rendeljen egy teát.
A hang végtelen ismerősnek tetszett. Mialatt Illésfalvy leugrott a
vonatról és a pincérnek átadta a megbizást, azon törte a fejét, hol
hallotta már ezt a mélyen csengő, a régi angol órákra emlékeztető
hangot. Mikor a vonat elindult, Dénes megtalálta a kérdésre a feleletet.
Az édesanyjának volt élete utolsó éveiben ilyen sajátságos, meleg és
mégis tartózkodó hangja.
A következő állomásnál esni kezdett, vékonyszemü sűrű eső, amelynek
csöppjei könnyekként szaladtak végig az ablaktáblákon. A dombok közt már
késő ősz honolt, a mozdony magasra kergette föl a sárga leveleket,
amelyek szomoru, titokzatos madár-csapatként repültek a vonat mellett.
A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi
Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot.
Az ura évek óta súlyos betegen tengődik egy németországi szanatóriumban,
anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru
házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki
ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt
egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak
egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt
tekintetén, sápadt arcán.
Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony
halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította
magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és
elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi,
sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró
kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az
összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya
tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad
át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.
Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az
őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.
– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen
boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?
– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May
mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok
örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni.
– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony
s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet
gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán
hozzá.
– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre
tévedve.
– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a
kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a
férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.
– Hol van az ura?
– A Zöld Faluban… ismeri?
Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s
rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin
előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német
szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu,
elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával,
messziről temetőre hasonlít.
– És mióta van ott a férje?
– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig
kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza
úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy
évet eltöltenie.
– Két esztendő óta férje nem látta a gyermekét?
– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős
volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni.
A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a
berlini színházakat hozta szóba.
Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német
fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon
szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is
sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott
eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte,
hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a
mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek
szerepe jut.
A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok
gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.
– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy
kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.
Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták
az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az
idegen asszony eltünt a kijáratnál.
Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy
kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme
előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott
csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:
– Ez csak kötelesség… és a kötelességtudás megvigasztal.
Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével,
bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas
lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a
beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.