A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen
egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban,
mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki
a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.
– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem
felejtett még el?
Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de
egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit
bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész
alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme
vig alaphangját megzavarta volna.
– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy
kicsit, – felelte May mosolyogva.
Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy
magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a
mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda volt, fején
ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.
– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután
beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.
– Azt a hosszuszakállast gondolja? A tenoristabundájut?
– Igen… Képzelje, három hete szüntelenül a nyomomban jár.
Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s
nyugodtan folytatta tovább.
– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba,
Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz,
rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami
orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.
Dénes nem szerette az ilyen eseményeket, s azért másra vitte át a szót.
– Mit lehet este Hamburgban csinálni? – kérdezte,
May nevetett.
– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos
dolog lehet.
– De May… Részeg matrózok közt?
– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk
ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat,
a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese
vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi.
– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk
valami verekedésbe?
– Akkor az én lovagom meg fog védelmezni.
A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt
szemtelenséggel fordult a portáshoz.
– Vigyék föl a szobámba a férjem podgyászát.
A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist.
Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a
pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a
lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt
rendelt.
Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos
volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával
karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az
útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok
lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok
viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a
tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős
dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy
neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki
unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem
fogyott a nevetésből.
Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy
másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“
végre egy gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s
mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb
marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg
beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy
szögletben.
– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és
hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.
– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és
mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.
A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat
egymásután, s a szeme csillogni kezdett.
– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig
lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen,
zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről
beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két
szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek
tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége
teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et
játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az
asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.
A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az
asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek
nézte volna, aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda
annak a férfinak, akit szeret.
– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy
találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly
kemény, amilyennek első percben látszott.
Az asszony széjjelmorzsolta az asztalon heverő őszirózsákat.
– Eljöjjek? – kérdezte acélos szemét egyszerre Dénesre vetve.
– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi
lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?
May mosolygott; tetszett neki, a szép, erős ember hogy megalázkodik
előtte.
– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki
ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.
– Van-e zene? – kérdezte.
– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.
– Cigányok?
– Nem. Bagno-művészek.
– Bagno?… Mi az a bagno?
– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár…
Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?
Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal,
hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött
polgáremberekkel. A sarokban a zenekar a Boulanger-indulót zendítette
rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá
egy ökölnyi széles szivarra.
– Vajjon tudnak-e valami magyar nótát? – kérdezte May.
– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és
elrobogott.
Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi
lányt“ játszotta.
May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a
füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.
– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova
lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei
vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy
mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy
ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?
Illésfalvy mosolygott.
– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez
alkalmazkodva.
May jóváhagyólag bólintott fejével.
– És boldog lenne, ha egyszer megengedném a kezemet csókolni?
– Igen.
– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem
feledkezni a kötelességeiről?
A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent
a gyászruhás asszony képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát
föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben
rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld
Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan
ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.
– Nos nem felel? – kérdezte May duzzogva.
– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt
Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.
– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl
ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?
Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke
kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva
szorította meg May apró kezét.
– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón
vetette May finom arcára.
Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a
férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez
a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró
száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.
May mosolyogva viszonozta Illésfalvy tekintetét, azután így szólt.
– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog
ellenkezni.
Dénes megszorította barátnője kezét.
– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az
asszony.
Illésfalvy nevetett.
– Tudja-e, hogy csak kereskedősegédek eveznek ilyenkor a pavillon körül?
– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán
eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben
a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?
Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi
éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók;
itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies
kardal hallatszott.
May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek
látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután
Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta
előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét
csapta arcukba.
– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a
csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.
Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a
csillagok visszfényében.
A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy
kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már
koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles,
ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett.
Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden
megcsókolta a homlokát.
– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May
haját.
– Nem félek semmitől, – felelte az asszony lassan.