Lassu, ködös őszi alkony ereszkedett a rétekre, mikor Illésfalvy és
Tekla visszafelé indultak a kacskaringós mezei uton. A kocsi tele volt
csomagokkal.
– Nos mi mindent vásárolt össze? – kérdezte Dénes a leányt, aki
csöndesen, félénken ült oldalán.
Tekla elvörösödött.
– Óh, apróságokat, – felelt nyugtalanul, – szalagokat, gombokat,
porzsinórokat…
– Ez minden? – mosolygott a férfi. – Lássa, ezt én is elvégezhettem
volna.
A leány még nagyobb zavarba jött. Egy ideig tétovázva nézett maga elé,
azután bátorságot merített és így szólt:
– Még valamit vettem, de nem tudom, nem cselekedtem-e helytelenül… Talán
meg is haragszik érte…
Illésfalvy ránézett a leányra és észrevette, hogy Tekla szemében
könnycsepp reszket.
A férfi összeszorította ajkát. Többször megfigyelte már, hogy a leány
nemcsak rokonszenvvel kiséri sorsát, de mélyebben érez iránta, s ez a
tudat rosszul esett neki, mert tisztességesen szeretett gondolkodni. Az
ő lelke legfeljebb jóindulatot, becsülést tartogatott Tekla számára, aki
kétségkívül ébredő szíve első hangulatával szerette őt, minden szava,
minden mozdulata elárulta lelki világát.
Illésfalvy rosszkedvűen csapkodta a fáradt öreg lovakat.
– Haragszik rám? – kérdezte a lány, akinek lelke megérezte a férfi
bensejében történő dolgokat.
– Nincs okom neheztelni, – felelte Dénes nyugodtan, akaratlan
felsőbbséggel. – És remélem, maga se haragszik meg, ha egy és más dolgot
ezuttal komolyan beszélünk meg.
A leány ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, akit a szomoru pillantás
egyszerre kivetett ridegségéből. Szegény, kis leány, mit tehet ő róla,
ha belészeret az első férfiba, aki valamivel fölötte áll a vidéki
gavalléroknak és segédjegyzőknek!
– Mindenekelőtt mondja meg, – szólt a férfi egy kis szünet múlva, – mit
vásárolt még a boltokban? Bizonyosan megint valami haszontalanságra
költötte el a pénzét.
A leány félénken sóhajtott, aztán világos, szép szemét Dénesre vetve,
nyugodtan felelt.
– Azt gondoltam, hogy a hosszu úton szüksége lesz egy kocsitakaróra… és
miután az utolsó alkalommal elhagyta a takaróját, hát egy másikat
vettem… De ha haragszik, – tette hozzá gyorsan, – inkább visszaviszem…
Illésfalvy mosolygott; a leány anyáskodó gondoskodása jól esett
lelkének.
– Ezúttal nem neheztelek, – felelte Tekla kezét könnyen megszorítva, –
de máskor okosabb dologra költse a pénzét. Azonban az ajándékot csak úgy
fogadom el, ha cserébe elfogad tőlem valamit érte. Mit hozzak
Hamburgból?
A leány szeme előtt egyszerre látomásként villantak föl a kikötőváros
körvonalai, amelyeket csak fényképekből, ujságokból ismert s az ódon
utcákon – ragyogó napfényben, mosolyogva, teljes szépségében – maga
előtt látta az idegen asszonyt, aki könyörtelenül ragadja el tőle
Illésfalvyt.
– Nincs szükségem semmire, – felelte halkan és a szeme megtelt
könnyekkel.
A férfi arca megint elborult.
– Tekla, – szólt nyugodt elhatározással, – akármilyen nehezemre esik
elmondani azt, amit hallani fog, érzem, kötelességem, hogy számot vessek
a helyzettel. Legyen egy kis ereje, könnyítse meg vele munkámat. Szavaim
talán fájni fognak, de jobb, ha ma beszéljük ki magunkat, mint talán
hónapok múlva, amikor a sebet már nem lehet beheggeszteni. Szerepem
talán ellenszenves és csunya… de mindegy, meg kell lennie. Őszintén
fogok beszélni, feleljen ön is őszintén… Szeret engem?
A leány megdermedve nézett a férfira. Nem tudott válaszolni, a szíve
hevesen vert, arcán forró könnyek szaladtak végig. Feje, mint a sebzett
madáré, lassan mellére hanyatlott.
Illésfalvy maga adta meg kérdésére a feleletet.
– Szeret, természetesen szeret, – mondta megilletődve Tekla fájdalmától.
– Hogy is lehetne másképp? A lelke csupa rajongás, csupa melegség, csupa
szeretet, amely nem tud viszonzás nélkül lenni. Én vagyok az első férfi,
akivel az életben találkozott és talán én voltam az első, aki gyöngéden,
őszintén, utógondolat nélkül közeledtem feléje. Életünk nagy részét
együtt töltöttük, sok dologban megértettük egymást és a megszokás
közelebb hozta lelkünket. Kétségkívül egész földi pályafutásunk alatt
jóbarátok tudnánk maradni, és remélem is, hogy azok leszünk, de, Tekla,
a boldogsághoz… a boldogsághoz szerelem is kell.
A leány nem felelt, csak szomoruan nézett a ködös vidékre.
– Figyeljen rám, Tekla, – folytatta Illésfalvy gyöngéden. – Fiatal
korunkban mindegyikünknek vannak ilyen szerelmei, amelyek később
csöndesen oszlanak szét a múltban. Mikor először ébredünk a szerelem
tudatára, a szívünk mohón, gondolkodás nélkül, oktalanul keresi azt az
embert, akire melegségét, ragaszkodását, tiszta érzéseit
reápazarolhassa; a szerelmet szeretjük ilyenkor, nem azt a férfit vagy
nőt, aki éppen utunkba akad. Magának nincs senkije a világon, a lelke
pedig csupa bájos szépség, csupa megnyilatkozni kivánó közvetlenség,
csupa megértést kereső nemesség, amely bearanyozza minden lépését,
meghatóvá teszi gondolkodását… rettenetes vétek volna, ha mindezt
magától elfogadnám, elrabolnám, mikor cserébe semmit se tudok érte adni.
Tekla fölszárította könnyeit.
– Bocsássa meg dőreségemet, – szólt csöndesen. – Ne beszéljünk többet
erről a dologról.
Dénes egy ideig hallgatott; úgy érezte, hogy az ügyet ily ridegen
lezárni mégsem lehet.
– Nem szeretném, ha a kettőnk közt levő barátságot ez a dolog
megzavarná, Tekla, – vette föl tehát újra a szót. – Magának okosnak kell
lennie és napirendre fog térni a megtörténtek fölött. Nézze, hiszen
esztendőkkel vagyok idősebb magánál, a hajam lassan szürkülni kezd, a
gondolkodásom, kényelemszeretetem már öreguras. Tulajdonképp semmi
szeretetreméltó sincs rajtam, ideges vagyok, gyakran emberkerülő és
különc gondolkodásu. Ugyszólván az apja lehetnék… és szeretném a régi
érzést ilyen értelemben magával szemben megőrizni. Ha akármikor az
életben szüksége van valamire, mindig számíthat rám.
A leány elvörösödött és megbántva nézett Illésfalvyra, aki érezte, hogy
szavai félszegen csengenek.
– Nem az anyagi dolgokat értettem, – szólt magát kijavítva – hanem a
lelkieket. Szeretném, ha az élete nyugodt és megelégedett volna, olyan
csöndes és boldog, amilyennek megérdemli.
A leány sokáig nem válaszolt. Mikor a jegenyék közt fölbukkantak a
lakóház ódon körvonalai, Tekla végre így szólt:
– Elmenjek Sámsonról? Nem ez a leghelyesebb?
Illésfalvy lelkére boru szállt le; finom gondolkodásának fájt az a
bánat, amelyet akarata ellenére Teklának okozott. A megtört leány
csüggedten, erőtlenül ült mellette, az első szélroham elkaphatta volna,
mint egy hópelyhet.
– Szegény kis gyerek, – szólt a férfi önkéntelenül.
A leány hálás tekintetet vetett a férfira, ez a pár őszinte szó
megérintette a szívét. Azután végigsimította homlokát és fölszárította
megujuló könnyeit.
– Nem kell elmennem? – kérdezte félénken. – Itt maradhatok?
– Itt kell maradnia, Tekla. Az idő meg fogja gyógyítani magát, és eljön
még az óra, amikor mosolyogva fog visszagondolni a múltra. Az ilyen jó,
nemes lélek, mint a magáé, nem lehet szerencsétlen.
A kocsi befordult az udvarra. A komondorok víg csaholással ugráltak a
lovak körül.
Illésfalvy lesegítette a leányt, azután a csomagjait kezdte rendezni. A
világot bejárt podgyászok láttára, lelke egyszerre kiszökött az ódon
uriházból, keresztülrepült az ákácoson, a tarlókon, a szőlőövezte
hegyeken s már ott járt a távoli német városban, ahol a sápadt csillagok
lassan reszkettek a gázlángok ezrei fölött.
Vacsoránál Illésfalvy még egyszer találkozott Teklával. A leányon már
nem látszott meg a délutáni szomoru beszélgetés nyoma, szerényen
mosolygó, figyelmes és csöndes volt, mint mindig, ha Dénes társaságában
tartózkodott.
Tizenegykor előállt a kocsi.
– Viszontlátásra, – szólt Illésfalvy kezét nyujtva barátnőjének.
– Viszontlátásra, – felelte a kislány minden erejét összeszedve és
félénken nézett föl a férfira.