A küldönc – vagyis, egy poros, piszkos parasztgyerek, aki a szigoruan és
hivatalosan hangzó „küldönc fizetve“ megjelölésnek csak halvány
kifejezője volt – táviratot hozott. A címzett: Illésfalvy Dénes, az öreg
uri ház belső szobájában, a kényelmetlen rokokó-pamlagon hevert és egy
régi szépművészeti folyóiratban lapozgatott. Mikor a táviratot
elolvasta, a férfi fölkelt és az ablakhoz ment. Ősz volt; a mezei utakon
fát fuvaroztak, az enyhevonalu fekete domboldalon csöndesen ballagtak a
hófehér ökrök.
A táviratban mindössze ez állott: „Üdvözlet. Hamburg. Hotel Vier
Jahreszeiten. M.“ Illésfalvy egy ideig kinézett a sárguló ákácokra,
dércsipte őszirózsákra, azután meghúzta a virágokkal himzett
csengetyüszalagot.
– Csomagolni, – szólt az inasnak, és kiment az udvarra.
A ház előtt zörgő kukoricával megrakott kocsik vesztegeltek, a
legényekkel egy okos tekintetü, karcsu leány számolgatott.
– Este utazom, Tekla, – mondta a férfi és az istálló felé tartott.
A leány bólintott a fejével, majd tovább intézkedett a béresek közt.
Mikor pár perc mulva a férfi föl akart szállani a hajtó kocsira, Tekla
halk lépésekkel közeledett feléje.
– Elvisz? – kérdezte nyugodtan s mégis alázatosan. – Nekem is volna egy
és más bevásárolni valóm a városban.
Illésfalvy fölsegítette a leányt, aki fehér keztyűt huzott és vadvirágos
szalmakalapot tett a fejére. A két öreg ló lassan indult neki a mezei
útnak.
– Rosszkedvü? – kérdezte Tekla egy darab idő mulva.
– Nem, nem. Csak gondolkodom, mi mindent kell még elintéznem – tért ki a
válasz elől Illésfalvy.
– Hosszabb időre megy el?
– Nem tudom.
– Haragszik, ha megkérdezem hová utazik? – tudakolta tovább a leány
félénken.
A férfi mosolygott.
– Hamburgba, Tekla… úgyis megmondtam volna. Maga előtt nincsen titkom.
A leány arca pillanatra kipirult. Hálásan nézett föl Illésfalvyra, aki
nyugodtan viszonozta az őszinte, gyermekes tekintetet.
Ketten régi jó barátok voltak. Tekla egy gazdatisztnek korán árvaságra
jutott lánya volt. A birtokos annak idején még ölben ringatta a kis
leányt, majd ő gondoskodott iskoláztatásáról s ugyancsak ő bízta meg –
hogy valami zsebpénze legyen – a gazdaság számadásainak vezetésével.
Tekla természetes eszü, nyilt szívü, jómodoru leány volt, aki soha
senkinek kellemetlenséget nem okozott, soha az életben nagy szerepet nem
játszott és soha nem lépte túl a vidéki szerény sorsu nők szűkös
határvonalait. Illésfalvyra Tekla mindig nagy tisztelettel nézett föl és
benne atyai jóakaróját, melegszívü barátját látta. E viszonyból
kifolyólag, a leány gondosan őrködött a férfi fölött; ha Illésfalvy a
birtokon időzött, Tekla tartotta rendben a szobáit, ő főzött neki, ő
végezte el a levelezéseit, ő vigyázott rá, hogy a kényelemszerető férfi
nyugalmát semmi tekintetben se zavarják. Ez a gondoskodás kissé anyássá
tette a leány modorát, de amellett Tekla bájos, fiatal nő maradt, akinek
hamvas arcbőre aranyosan csillogott a napsugárban, aki őszintén tudott
örülni, őszintén tudott búsulni Illésfalvy sajátos sorsának fordulatain.
A földbirtokos jómódu, előkelő nevü családból származott. Apja egyike
volt a kiegyezést követő korszak legkiválóbb államférfiainak: higgadt
itéletü, tetőtől talpig becsületes uriember, aki nagy szeretettel
foglalkozott a művészetekkel, különösen a festészettel és szobrászattal.
Illésfalvyék háza annak idején a fejlődő irodalmi és művészeti élet
középpontja volt, estélyeiken az ország legjelesebb költői, színészei,
festői jelentek meg, s a nádor-utcai római stílü palotából nem egy szép
eszme indult ki hódító útjára. Élete végét Illésfalvy apja súlyos
betegen külföldön töltötte el, nagy szeretettel föstögetve borús
tájképeit, amelyekkel bizonyos névre tudott szert tenni a
képzőművészetben.
A földbirtokos anyja szintén kiváló művészi érzékü asszony volt.
Különösen a zenét kedvelte s maga is pompásan zongorázott, emellett a
festészet, a költészet, a színpad is egyik rajongó hívére talált benne.
Az asszony utolsó éveit, megbomlott idegzettel szanatóriumban töltötte;
az volt a rögeszméje, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind
muzsikálnak és a mindenség tulajdonképp egy nagy szinfónia, amelyben az
utolsó tücsöknek is fontos szerep jut.
Finoman érző és gondolkodó szülőktől származva, nem lehet csodálkozni,
ha Illésfalvy lelke idegessége és befolyásolhatósága dacára gyöngéden
érző volt és a szépért rajongott. A férfinak nem volt rá szüksége, hogy
az élet anyagi gondjaival törődjön. A birtok jövedelméből nyugodtan
tudott megélni s megőrizhette függetlenségét, amelyet rajongva
szeretett. Földi pályáját ennélfogva már kora ifjúságától kezdve úgy
rendezte be, hogy az senkinek sem volt alárendelve. Illésfalvy ma itt,
holnap ott bukkant föl a világban; néha hónapokig ült az ódon falusi
uriházban, majd a tengereket járta; hol beléelegyedett a fővárosi társas
élet hullámaiba, hol meg szigoru visszavonultságban a vadászatnak vagy
olvasásnak hódolt; ma örömét lelte a pénzpazarlásban, holnap a
gazdaságával foglalkozott és számon tartotta az utolsó pár igásökör
munkáját. Mind e hangulatok gyorsan, indokolatlanul változtak lelkében;
folyton azt cselekedte, amiben öröme volt és boldogtalan lett volna, ha
egy pillanatra is a kényszernek kellett volna engedelmeskednie. Egyik
jelszava volt: mindig és mindenben a szépet keresni, s azt épp úgy meg
tudta találni az Elgin-szoba műremekében, mint az utolsó nyírségi
buckában. Jellemvonása mindezek alapján megnyerő, bár kissé puha is
volt, – azzá tette, hogy a felhős vidéknek mindig kitért, az élettel
soha meg nem birkózott s inkább szenvedő, mint cselekvő szerepet
játszott a szép birodalmában. Tételesen művészi dolgokkal a férfi nem
igen foglalkozott, sem zenével, sem festészettel, sem szobrászattal, se
költészettel, ő csak élvezni tudta azt, amit mások szent lázban
teremtettek, de érzése emelkedettsége, finom hangulatai, csöndes
rajongása nem voltak kisebb értéküek az alkotók gyönyörü lelki
mozgalmainál.
Mint a legtöbb ember, akinek szíve fogékony az átlag fölött álló dolgok
iránt, Illésfalvy is lelkesedett a nőkért. Gyöngéd gondolkodása, nemes
hite, bensőjének vele született melege mintegy a női nem lovagjává
avatták őt és a szerelem, az igazi, a mélységes, a titkokkal teljes
szerelem, mint az emberi lét egyik legragyogóbb és legrejtelmesebb
kérdése állott előtte. A szerelem, Illésfalvy nézete szerint, minden
szépnek, jónak kutforrása és fönntartó ereje volt, a szeretet, a
becsület, a gyönyör és az önzetlenség és emelkedettség ebben adta
gócpontját. A szerelem csodálatos arabeszkjei a férfi lelki világában
önkénytelenül összefonódtak a nő alakjával, amely aranyfényben égve,
csillogó szoborként foglalt helyet bensőjében.
Dacára annak, hogy a nőket tisztelte, fölötte álló lényeknek képzelte és
minden asszonyban a teremtés egy-egy műremekét látta, Illésfalvy mégis
távol bolyongott a boldogság birodalmától. Mint a társaságban élő
legtöbb gavallérnak, neki is volt egy csomó kalandja, ám ezek közül egy
se tudta maradandóan lebilincselni, belső tartalmuk nem elégítette ki
magasabban szárnyaló, szerelemre áhítozó lelkét. A férfi hasztalan
kereste azt a nőt, aki beleillene abba a szoborfülkébe, amelyet lelkében
az igazi nőnek épített; ez a rejtett polc üresen maradt s a muló
szenvedélyek hullámaiból az igazi Thetis nem tudott kiemelkedni.
A Hamburgból érkezett sürgöny egy szép asszonytól jött. Az igazi neve
Margit volt, víg, meggondolatlan, tavaszias modoráért azonban a világ és
Illésfalvy Maynek hívták. Sajátságos, függetlenül élő, következetlen nő
volt, elvált asszony, aki a létet a maga bölcs gondolkodása körül
iparkodott berendezni. May lenézte azokat az embereket, akik cirkalom és
mérőpózna szerint élnek, ő a pillanatnyi hatásoknak megfelelően járta a
földi sors útjait, s ez volt az egyik érintkező pont közte és az
Illésfalvy lelke között. Társadalmi szabályokkal, szokásokkal May nem
törődött, egyedül bolyongott a világban, nem vette föl, ha rosszat
mondanak vagy gondolnak róla, tanácsot senkitől se kért, senkinek se
adott. Az olyan, szerinte puha elméleteket, mint a haza, a családi
otthon, a vérségi kötelék, May nem fogadta el, a szeretet, a ragaszkodás
az ő fölfogásában egyéni dolog volt, amelyre a külső körülmények nem
lehettek befolyással. Ez a túlzott függetlenségi vágy kissé rideggé
tette jellemvonásait és sokakban azt a hitet keltette, hogy Maynek
nincsen szíve. Ezt ő maga is tudta, de nem sokat törődött vele; talán
nem is tartotta érdemesnek, hogy e kérdést illetőleg lelkét próbára
tegye. Még egy vonás volt az asszony bensőjében, amely idegenszerüvé
tette alakját. May bár okos, céltudatos nő volt, szeretett kacérkodni;
minden fölvilágosodottság dacára benne is ott rejlett az ősi asszony,
akinek hizeleg, ha földig hajló férfiak huzzák diadalmi szekerét. Maynek
pogány öröme telt benne, hogy a hintóba épp a legdacosabb, a
legkeményebb dereku embereket fogja be, s talán ez volt egyik
kiindulópontja az Illésfalvyval kötött barátságnak.
Maga Illésfalvy soha sem volt igazán tisztában e nővel; tisztelte, de
egyúttal félt tőle, lelkének hidegsége gyakran megdöbbentette,
mintaszerü szépsége bűvös erővel vonzotta. Voltak napok, mikor
Illésfalvy azt hitte, hogy vadul szereti ezt a szép növésü,
kiszámíthatatlan asszonyt, majd pedig megborzadt tőle, mit keres
oldalán, holott gondolataik közt egy világ üressége tátong.
May ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy Illésfalvy föltétlen
rabszolgái közé tartozik. Az asszony tudta, hogy nem mindennapi ember
az, akit magához láncol, s hogy Illésfalvynak nemcsak az érzékeire, de a
lelkére is hatnia kell tudni, ha meg akarja tartani körében. Éppen azért
May ösztönszerüen, akaratlanul, száz és száz formában mutatta magát
gavallérja előtt, csodálatos meseországbeli pillangónak, titokzatos
keleti virágnak, örök rejtélynek, amely lassan izzó kérdőjelként íródott
a férfi szívébe. May néha hónapokra ok nélkül szakított Illésfalvyval,
búcsú nélkül a világ másik végére utazott oldaláról, néha úgy látszott,
mintha egész el is feledte volna udvarlóját. Azután egyszerre szűkszavu
sürgöny érkezett a Krimből vagy Brightonból vagy Kairóból, és a férfi
hanyathomlok utána utazott a szép asszonynak, aki nyugodt mosollyal
arcán, fölényes biztonsággal nyújtotta felé hófehér kezét.
Az ilyen viszontlátásokkor May alakja merőben újnak és rejtelmesnek
tetszett. Néha a férfi a francia vagy németalföldi játékbarlangokban
látta viszont barátnőjét, amint nehéz cigarettákat szítt, izgatottan
dobta az aranyakat és csillogó szemmel figyelt a kártyák forgására, majd
pedig éhes szemü férfiak társaságában, mint kacagó, könnyelmü nőre akadt
rá egy-egy világfürdő vad forgatagában. De azután jöttek más képek. Néha
Illésfalvy sürgönyt kapott, hogy a csatlakozó állomásnál szálljon föl
egy tengeri hajóra s akkor egy új May állt vele szemben, egy hideg,
nyugodt, tartózkodó asszony, aki egész nap regényeket olvasott vagy a
kék eget bámulva a födélzet szalmapadjain hevert. Olykor May szinte
gyermekké lett, anélkül, hogy a változás az erőltetettség benyomását
keltette volna; álmélkodva járta a Vezuvot vagy a Jungfraut, órákig
tudta csodálni a tengert vagy a napfölkeltét, tejen és gyümölcsön élt,
egyszerüen öltözködött és szerelmes grisetteként ragaszkodott
Illésfalvyhoz, akire tisztelettel és hálával tekintett föl. De azután
újra változott a helyzet, Mayból egyszerre megint pompás, sugárzó
asszony lett, aki elbolondított mindenkit, aki közelébe került és
elérhetetlen magasságban lebegett a férfiak fölött. E sokféle szerepet
az asszony kifogástalanul játszotta el, – aminthogy az egész lelke
gyönyörü játékszer volt, – és Illésfalvy csak ritkán jött rá, hogy a
színdarabot az ő kedvéért rendezik. Ilyen kijózanodásoknál aztán a férfi
megborzadt, rosszkedvü lett és sietve búcsúzott el barátnőjétől, aki
soha egy szóval sem próbálta tartóztatni. Utoljára Baden-Badenben
találkoztak volt, ahol az asszony nevetve, gyerekes örömmel mutatta meg
neki azokat a rajongó, vad, szerelmes leveleket, melyeket a nagy-szálló
portása intézett hozzá. Akkor a férfi neheztelve távozott el és
megfogadta magában, hogy szakítani fog Mayval. De azután az idő lassan
elmosta a kellemetlen emléket, s mikor a küldöncgyerek elhozta a
hamburgi sürgönyt, Illésfalvy szíve dobogni kezdett és szeme előtt
egyszerre, könnyü körvonalakkal megrajzolva, üdén, csábítóan jelent meg
May alakja, amint ott áll az Alster egy kis gőzösén és haját a szél
szertekuszálja. E percben – a szomoru tarlók, sárguló ákácok közt járva
– a férfi úgy érezte, hogy kalandnál mégis nagyobb vonzalom az, ami
kettőjüket egymáshoz fűzi és boldogtalan lenne, ha nem utazhatna May
után.
A kocsi a városhoz ért. A sorompónál pipázó őr mélyen leemelte sapkáját
az uraság előtt.