Mikor a háborút megüzenték, a Sauvage-fiú, aki akkor harminchároméves
volt, bevonult és az anyja magára maradt otthonukban. Nem igen sajnálták
az öreget, mert tudták róla, hogy van pénze.
Egyedül maradt tehát ebben a házban, amely olyan elszigetelten áll,
messzi a falutól, az erdő szélén. Az öregasszony különben nem félt,
ugyanolyan fából volt faragva ő is, mint a családja férfitagjai, magas
és sovány teremtés volt, aki ritkán nevetett és akivel nem tréfálóztak
soha. A föld leányainak különben sem áll nevetésre a szájuk. A férfiak,
azok tehetik! De ezeknek a nőknek szomorú és szűk körű a lelkük, komor
és fénytelen az életük. A parasztember tanul egy kevés lármás vidámságot
a kocsmában, életetársa azonban komoly marad, örökösen szigorúra
merevedik az arca. A parasztasszonyok arcizmai egyáltalán nem tanulják
meg a nevetés mozdulatait.
Sauvage anyó folytatta rendes életét a kunyhóban, amelyet nemsokára
belepett a hó. Hetenként egyszer bejárt a faluba, kenyeret és egy kevés
húst venni; aztán visszatért a kalyibájába. Mikor arról beszéltek, hogy
farkasok járnak, az öregasszony puskát akasztott a vállára, a fia
rozsdás puskáját, amelynek az agya kikopott a sok kézdörzsölődéstől.
Különös látvány volt, ahogy a hosszú Sauvage anyó, kissé előrehajolva,
lassú léptekkel dagasztotta a havat, miközben a fegyver csöve fölmeredt
a fekete főkötő fölé, amely szorosan feszült az öregasszony fejére,
eltakarva a fehér hajat, úgyhogy nem láthatta soha senki.
Egy nap aztán megérkeztek a poroszok. Szétosztották őket a lakosok közt,
kinek-kinek a vagyoni és kereseti állapota szerint. Az öregről tudták,
hogy gazdag, tehát négy poroszt kapott.
A négy katona mind nagydarab legény volt, akiknek a bőrük is szőke volt,
mint a hajuk, – a szemük meg kék – és akik kövérek maradtak a sok
átkínlódott viszontagság után is, – és jó fiúk is, noha meghódított
országban jártak. Ahogy itt éltek négyen e körül az idős asszony körül,
igyekeztek mindenképpen előzékenyek lenni iránta, megkímélték, –
amennyire csak tehették, – minden fáradságtól és költségtől. Ott
lehetett látni mind a négyőjüket reggelenként a kút körül, – amint
ingujjra vetkőzve mosakodtak, bőven locsolva meg a vízzel fehér és
rózsaszínű északi testüket a vad, havas napokon is, miközben Sauvage
anyó ki-bejárt körülöttük, a reggelit készítve. Aztán azt is látni
kellett, hogy súrolta fel a négy porosz a konyhát, hogy törülgette az
ablakokat, aprította a fát, hámozta a krumplit, mosta ki a szennyest,
szóval hogy hogyan végezték el a ház minden dolgát, akár csak négy jó
fiú, aki az anyja körül sürög-forog.
Az öreg azonban szüntelenül csak a saját fiára gondolt, a nagy, sovány,
horgasorrú, barnaszemű fiára, akinek a nagy bajusza olyan volt a szája
körül, mint egy lószőr-pamacs. Mindennap megkérdezte, mindegyik
katonától, akiket az ő tűzhelyéhez osztottak ki:
– Nem tudjátok, merre jár a huszonhármas francia mars? Az én fiam abba’
ment el.
És azok feleltek: »Mink nem tudni őtet hol vagy…« – és amikor
megértették az asszony fájdalmát és nyugtalanságát, ezer apró
kedveskedéssel halmozták el, hisz valahol messze nekik is volt
édesanyjuk. Az öregasszony különben szerette is ezt a négy ellenséges
katonát; mert a parasztokban nincs meg a hazafias gyűlölködés, – ez csak
a felsőbb osztályok sajátsága. Az alázatos szívűek, akik a legtöbbet
fizetik, mert szegények és mert minden új teher csak őket nyomja jobban,
– azok, akiket tömegesen ölnek le, akik az igazi ágyútölteléket teszik,
– hiszen ők vannak legtöbben, – akik végül is a legkeservesebben
szenvedik meg a háború vad nyomorát, – hiszen ők a leggyengébbek és a
legkevésbbé ellenállók, – ezek az egyszerű emberek nem értenek meg
semmit abból a harci dühből, abból az izguló becsület-kultuszból és
azokból a mondvacsinált politikai komplikációkból, amelyek félév alatt
tönkre tudnak tenni két nemzetet, győztest és legyőzöttet egyformán.
A környéken, ha a Sauvage anyó németjei szóba kerültek, azt mondták az
emberek:
– Na, azok ott négyen jó fészekre találtak.
Egy reggel aztán, mikor az öregasszony egyedül volt otthon, a
messzeségben egy embert vett észre, aki a síkon át az ő háza felé
igyekezett. Csakhamar megismerte, az a gyalogosember volt, aki a
leveleket szokta szétosztani. A levélhordó összehajtogatott papírlapot
adott át neki, az öregasszony pedig elővette a tokból a pápaszemét,
amelyet varrásnál szokott használni. Aztán olvasta:
Sauvage-né asszony, jelen soraimmal szomorú hírt tudatok. A maga fia, a
Victor, tegnap elesett, egy ágyúgolyó úgyszólván derékba szakította
őtet. Én egészen a közelében voltam, tekintve, hogy egymás mellett
szolgáltunk a századnál és ő mondta nekem, hogy azonnal értesítsem
magát, ha nekije valami baja találna lenni.
A Victor zsebibül kivettem az óráját, azt majd visszaviszem magának, ha
a háborúnak vége lesz.