_Césaire Rivot_, közkatona a 23-ik mars második századjában.
A levél dátuma háromhetes volt.
Az öregasszony nem sírt. Mozdulatlan maradt, annyira meglepődve és
elképesztve, hogy még szenvedni sem tudott. »Hát a Victort is megölték«
– gondolta. Aztán lassanként mégis megjelentek szemében a könnyek és a
fájdalom elborította a szívét. Gondolatai is megvilágosodtak, szörnyű,
gyötrelmes egymásutánban. Többé nem csókolja meg már a nagyfiát, soha
többé! A csendőrök megölték az apát, a poroszok megölték a fiút… Az
ágyúgolyó szétzúzta a derekát. És úgy rémlett neki, mintha látná az
iszonyúságot: a lehanyatló fejet a nyitvamaradt szemekkel, miközben a
száj a nagy bajusz tövét rágja, ahogy Victor szokta volt, mikor nagyon
haragudott…
Vajjon mit csináltak a holttesttel? Ha legalább visszaadták volna neki a
gyermekét, mint ahogy a férjét is visszaadták, a golyóval a homloka
közepén…
Egyszerre hangok zaját hallotta. A poroszok voltak, akik hazajöttek a
faluból. Az öregasszony gyorsan elrejtette a levelet a zsebébe és
nyugodtan, a rendes arckifejezésével fogadta a katonákat. A szemét volt
ideje előbb jól megtörölgetni.
A négy porosz mind röhögött, oda voltak örömükben, mert egy szép
nyulacskát hoztak magukkal – persze, biztosan lopták – és jelekkel
mutogatták az öregnek, hogy most valami jó falat kerül az asztalra.
Sauvage anyó rögtön hozzálátott a villásreggeli elkészítéséhez, de mikor
le kellett volna vágnia a nyulat, nem volt hozzá bátorsága. Pedig nem ez
volt az első nyúl, amelyet megölt! Az egyik katona aztán végzett az
áldozattal, nagyot ütve öklével a nyúl füle tövére.
Amint az állat kiszenvedett, az öregasszony lehúzta a bőrt a vörös
testről; a vértől azonban, amelyet látnia kellett, mert ott jártak benne
az ujjai és mert belepte a kezeit, a vértől, amelynek érezte elhűlő
langyosságát és a megalvadását, egyszerre tetőtől-talpig reszketni
kezdett: egyre a nagyfiát látta, derékba törve, éppen ilyen véresen,
mint ezt a még vonagló állati testet.
Ő is asztalhoz ült a poroszaival, de enni nem tudott egy falatot sem. A
katonák elpusztították a nyulat, őrá ügyet sem vetettek. Ő pedig a szeme
sarkából nézte őket, szó nélkül, egy gondolatot érlelgetve, de olyan
szenvtelen arccal, hogy semmit sem vettek észre.
Az öregasszony hirtelen megszólalt:
– Lám, még a neveteket se tudom, pedig már jó egyhónapja, hogy együtt
vagyunk.
Azok megértették, persze nem minden kínlódás nélkül, hogy mit akar a
gazdasszonyuk, aztán megmondták a nevüket. De neki ez nem volt elég;
feliratta velük a nevüket egy papírra, a családjuk címével együtt, azzal
föligazítva pápaszemét nagy orrára, jól megnézte az ismeretlen írást,
majd összehajtogatta a lapot s betette a zsebébe, a levél fölé, amely a
fia halálát közölte vele.
Mikor az étkezésnek vége volt, azt mondta az embereknek:
– Most pedig dolgozom egy kicsit értetek.
És szénát kezdett hordani fel a padlásra, ahol a katonák aludni szoktak.
Azok csodálkoztak ezen a műveleten, de ő elmagyarázta, hogy így majd
kevésbbé fognak fázni a padláson. Erre segítettek neki a szénahordásban.
Felhalmozták a kötegeket egészen a szalmatetőig és ilymódon valóságos
nagy szobát raktak ki maguknak, amelynek a négy fala meleg és illatos
takarmányból volt és amelyben csodálatosan jó alvás igérkezett.
Estebédnél az egyik poroszt nyugtalanította, hogy Sauvage anyó még
mindig nem eszik semmit. Az öregasszony azt állította, hogy görcsei
vannak. Azután jó nagy tüzet rakott, hogy fölmelegedjen, a négy német
pedig felmászott a pihenőhelyére azon a létrán, amelyet minden este
használtak.
Mihelyt a padlásajtó becsukódott mögöttük, az öregasszony elvette a
létrát, majd zajtalanul kinyitotta a kifelé szóló ajtót, hogy aztán
szalmakötegekkel térjen vissza, amelyekkel telerakta a konyhát. Mezítláb
járt-kelt a hóban, oly csöndben, hogy nem hallhatta meg senki.
Olykor-olykor fölfigyelt a négy alvó katona zengő és egyenetlen
horkolására.
Mikor úgy vélte, hogy mindent eléggé előkészített, az egyik
szalmaköteget bevetette a tűzhelyre s mikor a köteg tüzet fogott,
szétszórta a többi szalma közé, azzal kiment és nézte, mi lesz.
A kunyhó belsejét pár másodperc alatt vad világosság ragyogta be, aztán
rettentő parázshalommá vált az egész, gigászi, ízzó kemencévé, amelynek
fénye kicsapott a szűk ablakon és éles sugarat vetett a hóra.
Erre nagy kiabálás hallatszott a háztető alól, aztán emberi ordítozás
lármája, az ijedtség és rémület szívtépő kiáltásai. Aztán, mikor a
padlásajtó lezuhant a kunyhó belsejébe, a padlásra tűzoszlop csapott
fel, áttörte a szalmatetőt és fölnyilalt az ég felé, mint egy roppant
fáklya lángja. Az egész kunyhó lobogott.
Belülről ekkor már nem hallatszott más, csak a tűzvész pattogása, a
falak recsegése, a gerendák tompa zuhanása. A tető hirtelen bedőlt és a
ház égő váza szikrák nagy, bokros csóváját röpítette a levegőbe, a
füstfelleg közepén.
A fehér síkság a tűz fényében úgy csillogott, mint egy nagy ezüst lap,
amelyet vörösre festettek.
A messzeségben egy harang kezdett kongatni.
Az öreg Sauvage-né pedig ott állt összeomló otthona előtt, puskával a
vállán, a fia puskájával, mert attól félt, hogy valamelyik áldozat még
megmenekülhet.
Mikor látta, hogy mindennek vége, fegyverét bedobta a parázs közé.
Durranás hallatszott.
Emberek szaladtak össze, parasztok meg poroszok.
Az öregasszonyt ott találták egy fatönkön ülve, nyugodtan és
elégedetten.
Egyik német tiszt, aki úgy beszélt franciául, mint egy született
francia, megkérdezte:
– A legényei hol vannak?
Sauvage anyó kinyujtotta sovány karját a tűzvész vörös tömkelege felé,
amely már kihúnyóban volt s erős hangon felelte:
– Odabenn vannak!
Az emberek köréje tolúltak. A porosz tovább kérdezte:
– A tűz hogyan támadt?
Az öregasszony megmondta:
– Én csináltam az egészet.
Nem hitték el neki, – azt hitték, hogy a szerencsétlenség egyszeriben
megőrjítette. Ekkor azonban, mikor mindenki ott sereglett körülötte és
őt hallgatta, elbeszélte az egész dolgot elejétől végig, a levél
érkezésétől a házába égett emberek utolsó kiáltásáig. Egyetlen részletet
sem felejtett ki, mindent elmondott, amit érzett és művelt.
Mikor befejezte, a zsebéből előhúzott két papírdarabot és hogy a tűz
utolsó fényénél megkülönböztethesse őket, még egyszer feltette a
pápaszemét, aztán így szólt, felmutatva az egyik lapot:
– Ez itt a Victor halála.
A másikat is felmutatta s a fejével odabökött a vörösen ízzó romok felé:
– Ez meg ezeknek a neve, hogy írhassatok az otthonvalósiaknak.
Nyugodtan átnyujtotta a fehér papírt a tisztnek, aki a vállainál fogva
tartotta. És tovább beszélt:
– Irjátok meg nekik, hogy hogy’ esett a dolog és mondjátok meg
apjuknak-anyjuknak, hogy ezt pedig én csináltam, Victoire Simon, a
Sauvage! A »Kegyetlen«-familiábul! El ne felejtsétek!
A tiszt német parancs-szavakat kiáltott. Az öregasszonyt megragadták s
odadobták a háza még meleg falai elé. Aztán tizenkét ember gyorsan sorba
állt, szemközt vele, húsz méternyire. Az asszony meg se mozdult. Tudta,
mi következik. Várt.
Vezényszó harsant, rá azonnal hosszan dördülő csattanás. Egy elkésett
lövés egyedül szólalt meg, a többi után.
Az öregasszony nem esett el. Csak összébb roskadt, mintha alatta
elkaszálták volna a lábát.
A porosz tiszt közelebb lépett. Az asszony teste majdnem derékba volt
szakítva, keze még görcsösen szorította a vértől ázott levelet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Serval barátom még hozzátette a történethez:
– A németek aztán megtorlásul a falu kastélyát rombolták le, az enyémet.
Én pedig a négy bennégett jámbor legény anyjára gondoltam, meg annak a
másik anyának vad heroizmusára, akit főbelőttek itt e mellett a fal
mellett.
És fölszedtem ott egy apró kődarabot, amely még fekete volt a koromtól.
FÜGGELÉK. A millió.
A szerény, hivatalnoki család életét élték. A férj korrekt, nagyon
lelkiismeretes miniszteri tisztviselő volt, aki munkáját szigorú
pontossággal végezte. Léopold Bonnin-nak hívták. Ez a jelentéktelen
fiatalember minden téren úgy gondolkodott, ahogyan gondolkodni kell.
Vallásos nevelésben részesült, de később már nem volt olyan hívő, mióta
a Köztársaság az Egyház és az Állam különválasztására törekedett.
Hangosan mondogatta a minisztérium folyosóin: »Vallásos ember vagyok,
sőt nagyon is az, de ez csak azt jelenti, hogy hiszek Istenben és nem
azt, hogy klerikális vagyok.« Bonnin főleg azt domborította ki mindig,
hogy becsületes ember, – a mellét verte, mikor erről beszélt. És az is
volt, becsületes ember, a szónak a leghétköznapibb értelmében. Pontosan
járt be, pontosan ment el, nem »lógott«, és ha »pénzről volt szó«, nem
igen értette a tréfát. Egyik szegény kollégája leányát vette feleségül,
de a kollégának volt egy gazdag nővére, aki annak idején szerelemből
ment férjhez s most egy milliót mondhatott magáénak. Ez a hölgy
gyermektelen volt, ami miatt borzasztóan szomorkodott és ami miatt
vagyonát csak unokahúgára testálhatta.
Ez az örökség járt állandóan a család eszében. Ez a gondolat ott
lebegett a ház fölött, sőt az egész minisztérium fölött is; mindenki
tudta, hogy »Bonnin-ék milliomosok lesznek.«
Gyermeke a fiatal házaspárnak sem volt, de ezt nem is bánták, nyugodtan
élték korlátoltan és békésen tisztes életüket. Lakásuk tiszta, rendes,
zajtalan hely volt, mert csöndesek és mérsékeltek voltak mindenben s azt
gondolták, hogy egy gyerek megzavarná ezt az életet, ezt az otthont, ezt
a nyugalmat.
Nem gátolták meg semmivel, hogy utódaik legyenek; de ha egyszer az isten
nem adott egyet sem, annál jobbnak találták magukra nézve.
A milliomos nagynéni kétségbe volt esve meddőségük miatt s tanácsokat
adott nekik, amikkel végét vethessék. Annak idején ő is megpróbált, –
eredménytelenül – ezer gyakorlati útmutatást, amelyeket baráti körből
vagy kuruzslóktól kapott; mióta pedig ő maga túl volt a fogékonyság
korán, újabb ezer módszert tanult meg, amelyekről elhitte, hogy
csalhatatlanok. Ha már kétségbeesve kellett belátnia, hogy sajátmagán
nem próbálhatja ki ezeket, szívósan oktatgatta rájuk a két fiatalt,
lépten-nyomon ismételgetve: »Na, kipróbáltátok-e, amit a minap
ajánlottam, mi?«
A nagynéni meghalt. A fiatalok szívében az a titkos öröm ébredt fel,
amelyet a gyásszal szokott eltakarni az ember önmaga és mások elől. A
lelkiismeret feketébe öltözik, a lélek azonban remeg a jókedvtől.
Értesítést kaptak, hogy a közjegyzőnél végrendelet van letéve. A
templomból egyenesen a közjegyzőhöz szaladtak.
A nagynéni, híven egész élete rögeszméjéhez, millióját a házaspár
elsőszülött gyermekére hagyta, a jövedelem élvezetét a szülőknek
biztosítva halálukig. Ha a fiataloknak három éven belül nem születnék
örököse, a vagyon a szegényekre száll.
El voltak képedve, le voltak sujtva. A férj beteg lett s egy hétig nem
ment be a hivatalba. Mikor fölgyógyult, energikusan elhatározta, hogy
apává lesz.
Félévig olyan elkeseredetten igyekezett a célra, hogy végül is árnyéka
lett önmagának. Most eszébe jutott a sok módszer, amiket a néni
ajánlott, s lelkiismeretesen végigcsinálta mind, de hiába. Kétségbeesett
akarata olyan ál-erőkifejtésekre ragadta, amelyek csaknem végzetessé
váltak ránézve.
Vérszegénység ásta alá egészségét; a sorvadás réme kerülgette. Az orvos,
akit megkérdezett, ráijesztett s visszaterelte csöndes életmódjába;
amely még csöndesebb lett, mint a régi volt, erőpótló rendszabályokkal.
A minisztériumban vidám pletykák szállingóztak. Mindenki tudta, hogy
felsültek a végrendelettel és az osztályok sorba tréfát űztek a híres
»milliós hecc«-ből. Voltak, akik ugrató tanácsokat adtak Bonnin-nek;
mások elbizakodott hangon ajánlkoztak, hogy eleget tesznek a bajos
végrendeleti pontnak. Főleg egy hatalmas fickó, aki szörnyű életművész
hírében állt és akinek a szerencséje a nők körül közismert volt a
hivatalban, döfködte felé a célzásokat, a sikamlós kiszólásokat,
mondván, hogy húsz perc alatt boldog örökössé tudja tenni Léopold
Bonnint.
Bonnin egyszer aztán méregbe jött s hirtelen felpattanva, – a tollszár
oda volt dugva a füle mellé, – ráripakodott:
– Uram, maga egy közönséges pimasz; ha nem tisztelném önmagam, a szeme
közé köpnék önnek!
Ki-ki megnevezte a segédeit, a minisztérium három álló napig ettől
izgult. Csak a két ellenfél ügyét tárgyalták a folyosókon,
jegyzőkönyvekről folyt a szó, meg hogy kinek mi a felfogása. Végül
találtak egy formulát, amelyet a négy segéd egyhangúan elfogadott s
amelyhez a két érdekelt is hozzájárult. Komolyan köszöntötték egymást és
kezet fogtak a hivatalfőnök előtt, miközben néhány bocsánatot kérő szót
dadogtak.
A rákövetkező hónapban kimért szertartásossággal köszöngettek egymásnak,
jólnevelt túlbuzgósággal, mint ellenfelekhez illik, akik szembenálltak.
Egy napon aztán, mikor egyszer a folyosó fordulójában nekiütköztek
egymásnak, Bonnin méltóságos udvariassággal kérdezte: »Nem történt
valami baja, uram?« Amire a másik felelt: »Oh, egyáltalán nem, uram!«
Ettől a pillanattól kezdve illendőnek vélték, hogy mikor találkoznak,
pár szót váltsanak. Aztán lassan-lassan bizalmasak lettek egymás iránt,
megszokták, megértették és megbecsülték egymást, mint két férfi, akik
eddig félreismerték egymás értékét. Elválhatatlanokká lettek.
Léopold azonban boldogtalan volt a családi életében. Felesége kínos
célzásokkal bántotta, félreérthetetlen döfésekkel. Az idő pedig múlt; a
nagynéni halála óta már egy év telt el. Az örökség elveszettnek
látszott.
Bonnin-né, ha asztalhoz ült, ilyeneket mondott:
– Alig van valamink ebédre; bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk.
Mikor Bonnin a hivatalba indult, az asszony ezzel adta oda neki a
sétabotját:
– Ha ötvenezer livre járadékunk volna, nem kellene annyit veszkődnöd
odabent, tintanyaló úr!
Ha Bonnin-né esős időben készült valahová, ezt sziszegte:
– Volna csak kocsija az embernek, nem kéne agyonsároznia magát ilyen
ronda időben!
És végül már minden alkalom, minden óra csak arra volt jó, hogy szemére
vessen a férjének valami szégyenletes dolgot, őt hibáztatva, őt téve
felelőssé egyedül a nagy vagyon elvesztéseért.
Végső kétségbeesésében Bonnin elvitte a feleségét egy híres orvoshoz,
aki, hosszú vizsgálat után, nem mondott semmi bizonyost, kijelentve,
hogy semmi különöset sem talál. Az eset elég gyakran előfordul, – mondta
– a test életével is úgy áll a dolog, mint a lélekével: amint igen
sokszor láthatni házasságokat, amelyeket a két természet
összeférhetetlensége miatt kell felbontani, épúgy nincs csodálnivaló
azon sem, ha más házasságokat a fizikai összeférhetetlenség tesz
meddővé. Ez pedig belekerült negyven frankba.
Újabb év telt el, és a két házastárs közt kitört a háború, a szüntelen,
kegyetlen harc, melyet valami rettenetes gyűlölet fűtött. Az asszony
egyre ismételte: »Hát nem szörnyű, csak azért veszteni el egy nagy
vagyont, mert az ember egy hülyével állt össze!« – vagy: »Ha akkor egy
másik akad az utamba, ma ötvenezer livre járadékom lenne!« – vagy:
»Vannak emberek, akik mindig csak útban vannak. Ezek rontanak el
mindent.«
Főleg az estebédek lettek elviselhetetlenek. Léopold, – nem tudva mit
csinálni, – egy este, mikor félt, hogy újra szörnyű családi jelenet
várja, magával vitte a barátját is, Frédéric Morel-t, azt, akivel
majdnem párbajba keveredett. Morel rövidesen a ház barátja lett, mindkét
házasfél tanácsadója, akire hallgattak.
Már csak félév volt hátra az utolsó határidőig, ameddig a szegényeknek
haladékuk volt a millióra; és Léopold lassanként megváltoztatta
viselkedését feleségével szemben; most ő maga lett az agresszív, ő
osztogatta a szúrásokat homályos célzásaival, titokzatosan beszélve
olyan hivatalnok-feleségekről, akik értettek hozzá, hogy segítsenek a
férjük helyzetén.
Időnként elmesélte egy-egy előléptetés történetét, amely
meglepetésszerűen érte valamelyik tisztviselőt. »A kis Ravinot, aki már
ötödik éve volt számfölötti, most főnökhelyettesi kinevezést kapott.«
Bonnin-né erre így felelt: »No, te ugyan nem tudnád ezt megcsinálni.«
Amire Léopold elkezdte a vállát vonogatni. »Még ha többet tudna másnál
az a Ravinot! De értelmes felesége van, ez az egész! A hölgyike értett
hozzá, hogy megtessék az osztályfőnöknek és azt kapja meg tőle, amit
csak akar. Az életben az embernek tudnia kell alkalmazkodni, hogy a
körülmények ki ne fogjanak rajta.«
Mit akart mondani voltaképpen Bonnin? És a felesége mit értett meg
mindebből? Mi történt közben? Mindegyiknek külön-külön megvolt a maga
naptárja, amelyen megjelölték, hány nap választja még el őket a végzetes
határidőtől. És minden újabb héten érezték, hogyan vesz erőt rajtuk az
őrület, a kétségbeesett düh, az eszeveszett reménytelenség, amely már
odáig sodorta őket, hogy bűntett elkövetésére is képesek lettek volna,
ha a szükség úgy parancsolja.
És íme, egyszer csak egy reggel Bonnin-né, akinek a szemei ragyogtak és
az egész arca szinte sugárzott, két kezét rátette a férje vállaira és
tekintetével a férfi lelkéig hatolva, – erős és vidám nézéssel, egészen
halkan mondta:
– Azt hiszem, teherbe estem…
A férfinak olyat dobbant a szíve, hogy majd nem hanyatt esett a
rázkódástól. Hevesen a karja közé ölelte a feleségét, eszeveszetten
csókolgatta, a térdére ültette, újra és újra összeszorongatta, mint egy
imádott gyermeket, majd, nem bírva tovább indulatával, sírni kezdett,
zokogott.
Két hónap elmultával már nem volt többé kétségük. Bonnin akkor orvoshoz
vitte a feleségét, hogy konstatáltassa az asszony állapotát s a kapott
bizonyítvánnyal elment a közjegyzőhöz, akinél a végrendelet le volt
téve.
A törvény embere kijelentette, hogy attól a pillanattól kezdve, amelyben
a gyermek létezése kétségtelen, – tekintet nélkül a születés
megtörténtére vagy meg nem történtére, – nekik ad igazat s felfüggeszti
a végrehajtást a terhesség végéig.
Bonnin-éknak fiúk született, akit Dieudonnénak, azaz az Isten
ajándékának neveztek el, mert eszükbe jutott, hogy a királyi házaknál is
ez volt a szokás hasonló esetekben.
Aztán gazdagok lettek.
Egy este pedig, mikor Bonnin hazatért a lakására, ahol barátjának,
Frédéric Morel-nek is ebédelnie kellett volna, a felesége egyszerű
hangon így szólt hozzá:
– Éppen most kértem meg Frédéric barátunkat, hogy ne tegye be ide többet
a lábát. Illetlen volt velem szemben.
Bonnin egy másodpercig hálás mosollyal nézett a felesége szemébe, aztán
kitárta a karjait. Az asszony odaröpült hozzá s hosszan, nagyon hosszan
összecsókolóztak, mint két nagyon derék, nagyon gyöngéd,
szívvel-lélekkel egybeforrt házastárshoz illik.
És hallani kell, hogyan szokott Bonnin-né nagyságos asszony beszélni
azokról a nőkről, akiket elbuktatott a szerelem, vagy akiket szívük nagy
fellobbanása a házasságtörésbe sodort.