Nem voltam már Virelogne-ban vagy tizenöt esztendeje. Az ősszel aztán
újra odakerültem, vadászatra, Serval barátomhoz, aki végre megint
felépíttette a kastélyát, amit a poroszok leromboltak volt.
Mindig végtelenül szerettem ezt a vidéket. Vannak a világnak
gyönyörűséges zugai, amelyek valóságos érzéki varázzsal hatnak a szemre.
Az ember fizikai szerelemmel szereti őket. Mindenki, akit vonz a föld,
őriz a szívében gyöngéd emlékeket egy-egy forrásról, erdőről, tóról vagy
dombról, amelyet gyakran látott és amely úgy meg tudta hatni, mint a
boldogság eseményei. Olykor a gondolat visszafordul egy-egy olyan erdei
zughoz, partrészlethez vagy virágokkal bepúderezett gyümölcsöshöz is,
amelyet csak egyetlenegyszer láttunk, valamely vidám napunkon, de amely
mégis úgy megmarad a szívünkben, mint némely asszonyoknak a képe, akiket
az utcán pillantottunk meg világos és áttetsző ruháikban és akik
testünkben-lelkünkben otthagyták a ki nem elégített, feledhetetlen
vágyat, a boldogság szenzációját, a boldogságét, amelyhez odaértünk egy
pillanatra a könyökünkkel.
Virelogne-ban az egész tájat szerettem, ahogy meg volt hintve apró
erdőkkel és átszelve patakokkal, amelyek úgy nyargaltak a talajban, mint
a föld vérvivő erei. Rákászni lehetett bennük, meg pisztrángokat és
angolnákat fogni! Micsoda isteni élvezet az! Helyenként fürödni is
lehetett s az ember gyakran bukkant vízi-szalonkákra a magas fűben,
amely ezeknek a vékony vízfolyásoknak a partján nőtt.
Könnyen suhantam előre, akár a kecskék és két kutyámat néztem, amelyek
szimatolva törtettek elibém. Serval, jobbra tőlem vagy száz méterre, egy
lucernatáblát vert föl. Megkerültem a bokrokat, amelyek a saudres-i
erdőt határolják s egy kunyhó romjai tűntek a szemembe.
Hirtelen visszaemlékeztem rá, milyennek láttam ezt az épületet, mikor
legutoljára itt jártam, 1869-ben. Akkor szőlővel volt befuttatva és
tyúkok kapirgáltak az ajtaja előtt. Van-e szomorúbb, mint egy ilyen
halott ház, felmeredő, roncsolt, baljós maradványaival, mint egy
csontváz?
Arra is visszaemlékeztem, hogy itt egy derék nénike vendégelt meg egy
pohár borral, mikor egyszer nagyon el voltam fáradva s akkor Serval a
ház lakóinak a történetét is elmondta. A gazdát, aki régi vadorzó volt,
a csendőrök lelőtték. A fiú, akit én is láttam, nagy, mogorva fickó
volt, szintén elszánt vadpusztító hírében. Sauvage-nak hívták őket.
»Kegyetlenék«-nek.
Az igazi nevük volt ez, vagy így csúfolták őket?
Odakurjantottam Servalnak. Jött, hosszú gémlépéseivel.
Megkérdeztem tőle:
– Mi lett ennek a háznak a lakóival?
A következő történetet beszélte el.