Az orvos egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte:
– Egyszer, mikor éppen betegeimet fogadtam a rendelőmben, egy magas
fiatalember lépett be hozzám s így szólt:
– Doktor úr, Baranov Mária grófnő felől bátorkodom érdeklődni. Noha ő
nem ismer engem, egyike vagyok férje barátainak.
Ezt feleltem:
– A grófnő állapota reménytelen. Nem fog visszatérni Oroszországba.
Az idegen egyszerre csak zokogni kezdett, aztán felkelt s tántorogva
ment ki, mint valami részeg.
Még aznap este megmondtam a grófnőnek, miféle érdeklődő tudakozódott az
egészsége felől. Úgy láttam, mélyen megindult s elbeszélte nekem ezt az
egész imént elmondott históriát. És hozzátette:
– Ez az ember, akit nem is ismerek, valóságos árnyékommá szegődött s
mindig látom, valahányszor kimozdulok. Különös módon néz rám, de sohasem
szólított meg.
Elgondolkodott s még megjegyezte:
– Hopp, fogadjunk, hogy most is az ablakaim alatt van!
Elhagyta a pamlagot, szétvonta a függöny szárnyait s kimutatott:
csakugyan ott volt az az ember, aki nálam járt s most a sétány egyik
padján ült, a szálló felé emelt szemekkel. Észrevett bennünket, felkelt
s elment, anélkül hogy a fejét visszafordította volna.
Így lettem tanuja ennek a megragadó és fájdalmas valaminek: két lény
néma szerelmének, akik nem is ismerték egymást.
Az idegen egy megmentett állat odaadásával szerette a grófnőt, halálos
hálával és alázattal. Mindennap eljött hozzám, megkérdezni: »Hogy van
Ő?« – mert kitalálta, hogy felfedeztem a titkát. S gyötrelmesen sírt,
látva, hogy az imádott nő napról-napra gyöngébbre és sápadtabbra válik.
A grófnő viszont ezt mondta:
– Csak egyszer beszéltem ezzel a furcsa emberrel s mégis mintha már húsz
esztendeje ismerném!
Ha olykor szembetalálkoztak, az asszony komoly bájú mosollyal fogadta a
férfi köszönését. Láttam rajta, hogy most boldog, hiszen őt, az
elhagyatott és halálba omló lényt végre szerette valaki, és mily
hódolattal és állhatatossággal, mily túlzott költőiséggel, mily mindenre
kész önfeláldozással! S mégis, híven a maga egzaltált makacsságához, a
grófnő kétségbeesetten utasította el a közeledés minden lehetőségét: nem
akarta megtudni imádója nevét, nem akart szót váltani vele. Mondogatta:
– Nem, nem, ez elrontaná ezt a különös barátságot. Idegeneknek kell
maradnunk az egymás számára!
Gyakran, beteg órái végtelenségében, fel-felkelt pamlagáról, hogy
szétnyissa a függönyöket s megpillantsa az ablak alatt a férfit. S mikor
látta, hogy ott ül mozdulatlanul a padon, ajkain mosollyal tért vissza
párnái közé.
Egy reggel, tíz óra tájban, meghalt. Mikor kiléptem a szállóból, az
idegen sietett hozzám, feldúlt arccal: már tudta a hírt.
– Szeretném látni, csak egy másodpercre, az ön jelenlétében! – mondta.
Karonfogtam s visszafordultam az épületbe.
Amint a halott ágya elé ért, megragadta a hideg kezet s végtelen hosszú
csókkal tapadt rá. Aztán, mint egy őrült rohant el.
Az orvos ismét elhallgatott, majd újra megszólalt:
– Íme, ez a legkülönösebb vasuti kaland, amelyről tudok. És hozzá kell
tennem, hogy az emberek a világ legbolondosabb teremtései.
Egy nő félhangon mormolta maga elé:
– Az a két teremtés nem volt olyan eszelős, mint ön véli,… azok ketten…
azok…
De nem tudta folytatni, szavai könnybe fultak. Hogy lecsöndesítsük,
egyébre tereltük a szót s így nem tudhattuk meg, mit akart voltaképpen
mondani.
„Kegyetlen“ anyó.