Cannes-től kezdve tele volt a vasuti kocsi, az utasok csevegtek,
mindenki ismerte egymást. Tarascon mellett valaki megjegyezte: »Itt
szoktak gyilkolni!« S a beszéd arra a titokzatos, megfoghatatlan
gyilkosra fordult, aki két év óta időnként mindig kioltja egy-egy erre
járó utas életét. Mindenki előadta találgatásait, elmondta véleményét; a
nők borzongva néztek ki az üvegtáblák sötét éjszakájába, félve, hogy az
ajtó-ablakban egyszerre csak egy férfifej bukkan fel. S rémhistóriák
kezdődtek mindenféle szörnyű találkozásokról, őrültekről, akik
szembeülnek az emberrel a gyorsvonatban, kínos órákról, melyeket egy-egy
gyanús alak társaságában élt át az elbeszélő.
Mindenkinek megvolt a saját kis esete, amelyből dícséretesen kivágta
magát, mindenki előhozakodott egy-egy gonosztevővel, akit ártalmatlanná
tett, legyűrt és összekötözött, meglepő körülmények közt, csodálatos
lélekjelenléttel és vakmerőséggel. Egy orvos, aki minden telét Délen
töltötte, szintén sort akart keríteni egy hasonló kalandra:
– Nekem, – mondta, – sohasem volt alkalmam ilyen dologban kipróbálni a
bátorságomat, de ismertem egy nőt, – betegem volt és ma már halott, –
akivel a világ legfurcsább története esett meg, amely egyszersmind
rendkívül titokzatos és megható is.
Orosz nő volt, Baranov Mária grófnő, igen előkelő, finom szépségű hölgy.
Köztudomású, milyen szépek az orosz nők, vagy hogy legalább is mi
mennyire szépnek tartjuk őket, helyes orrocskájukkal, gyöngéd szájukkal,
egymáshoz közel eső szemeikkel, melyeknek olyan meghatározhatatlan,
kékesszürke a színe s hideg és kissé merev bájosságukkal! Van bennük
valami gonosz és egyben csábító, valami büszke és mégis szelíd, gyöngéd
és szigorú vonás, ami tökéletesen elbűvöli a francia embert. Alapjában
véve talán csak a faj- és típus-különbség láttat velem beléjük annyi
mindent.
Orvosa már több év óta tüdőbaj tüneteit észlelte rajta s mindenáron rá
akarta venni, hogy jöjjön Dél-Franciaországba, ő azonban makacsul
ragaszkodott Szentpétervárhoz. Végre a mult ősszel, betege állapotát
reménytelennek látva, az orvos beszélt a férjjel, aki nejét azonnal
Mentonba küldte.
Felült a vonatra, magánosan vonulva az egyik fülkébe, míg cselédsége egy
másik szakaszban helyezkedett el. Az ablakos-ajtónál maradt, egy kicsit
szomorúan nézve ki az elsuhanó mezőkre és falvakra, nagy elhagyatottság
érzésével, hiszen igen sivár élete volt, gyermekek nélkül, majdnem
minden rokonság híjával; s férje, akinek szerelme régen kihúnyt, most a
világ végére küldte, el sem kísérve őt, mintha csak valami beteg
cselédet vitetne a kórházba.
Iván nevű szolgája minden állomáson bekukkantott, megkérdezni: úrnőjének
nincs-e szüksége valamire? Vak alázatosságú, öreg cseléd volt,
készségesen minden parancsa teljesítésére.
Leszállt az este, a vonat teljes sebességgel robogott. A végsőkig
elcsigázott grófnő nem tudott aludni. Hirtelen az jutott eszébe, hogy
összeszámlálja a pénzét, melyet férje az utolsó percben adott át neki,
francia aranyakban. Kinyitotta kis tarsolyát s térdeire ürítette a
csillogó fém-halmazt.
Egyszerre csak hideg légáram csapta meg az arcát. Meglepetten emelte fel
a fejét. A kocsiajtó kitárult. Mária grófnő rémült sietséggel vetette át
vállkendőjét az ölébe szórt pénzen s várt. Pár másodperc telt el, majd
egy födetlen fejű, sérült kezű, lihegő férfi jelent meg, aki estélyi
öltözéket viselt. Becsukta az ajtót, leült, villogó szemmel nézett végig
szomszédnőjén, aztán zsebkendőbe csavarta a csuklóját, melyből folyt a
vér.
A fiatal asszony majdnem elájult félelmében. Ez a férfi bizonyosan
látta, amint az aranyait számlálja s most azért jött, hogy kirabolja és
meggyilkolja.
Az idegen egyre mereven nézett rá, elfulladó lélekzettel, rángatózó
arccal: nyilván rögtön rá akar ugrani!
A férfi hirtelen rászólt:
– Asszonyom, ne féljen!
Nem felelt, képtelen lévén csak kinyitni is a száját, – s hallgatta a
saját szíve vad dobogását; fülei zúgtak.
A férfi újra megszólalt:
– Nem vagyok gonosztevő, asszonyom!
A grófnő még mindig nem szólt egy szót sem, teste egy hirtelen
rándulásától azonban térdei összeverődtek s aranyai nekieredve hulltak
egymásután a szőnyegre, mint valami csatornából a kiömlő víz.
A férfi meglepődve bámult a pénzzuhatagra, majd hirtelen lehajolt, hogy
összeszedje a pénzt.
A grófnő rémülten szökkent talpra, földre gurítva egész kincsét s az
ajtóhoz futott, hogy kiugorjon a sinekre. Az idegen látta, mit akar,
átkapta karjaival, leülésre kényszerítette s csuklóit megragadva,
hadarta:
– Értsen meg, asszonyom, én nem vagyok gonosztevő s ezt azzal is
bizonyítom, hogy összeszedem a pénzét és visszaadom önnek. De elveszett
ember vagyok, halott, ha nem segít átjutnom a határon. Többet nem
mondhatok erről. Egy órán belül az utolsó orosz állomáson leszünk, egy
óra húsz perc múlva pedig átlépjük a birodalom határát. Ha nem gyámolít,
elvesztem. Pedig, asszonyom, én nem öltem, nem raboltam és semmi
tisztességbe ütköző dolgot nem követtem el. Esküszöm önnek! Többet nem
mondhatok!
S letérdelt, összeszedni az aranyakat, melyeket még a padok alól is
előkutatott, ahová messzire elgurultak. Aztán, mikor a kis bőrtasak újra
tele lett, egyetlen szó nélkül nyujtotta át szomszédnőjének s visszaült
a fülke túlsó sarkába.
Egyikük sem moccant. Az asszony némaságba dermedt, még mindig félájultan
a rémülettől, de lassanként mégis csillapodva. A férfinak sem volt egy
mozdulata vagy rebbenése sem; egyenesen ült, maga elé szegezett
tekintettel halálos sápadtan. A grófnő olykor egy-egy hirtelen, gyorsan
elkapott tekintetet vetett felé. Harminc év körüli, nagyon szép ember
volt, igen előkelő külsejű.
A vonat tovább futott a homályban, vad sípjelekkel szaggatva meg az
éjszakát, olykor lassítva, olykor teljes erővel gyorsítva haladását.
Hirtelen azonban elgyöngült az iram s néhány füttyentés után egészen
megállt a vonat.
Iván jelent meg az ajtóban, úrnője parancsait várva.
Mária grófnő még egyszer végignézett idegen utitársán, aztán reszkető
hangon, hirtelen ezt mondta a szolgának:
– Iván, azonnal hazautazol a grófhoz, nincs rád tovább szükségem!
A vén cseléd zavarodottan, nagy szemeket kerekítve, dadogta:
– De… kegyelmes asszonykám…
A grófnő elhallgattatta:
– Egy szót se! Mást gondoltam és nem jössz velem. Azt akarom, hogy
itthon maradj Oroszországban. Nesze, itt az utiköltséged visszafelé. A
sapkádat és a köpönyegedet add ide!
A vén cseléd elképedve vette le a fövegét s nyujtotta át köpönyegét,
hozzászokva az uraságok hirtelen és ellenállhatatlan szeszélyeihez.
Aztán, könnyekkel a szemeiben, távozott.
A vonat újra elindult, most már egyenesen a határhoz.
Mária grófnő most a szomszédjához fordult:
– Ez a holmi az öné, uram, ön ezennel Iván, az inasom. De mindezt csak
egy feltétel alatt teszem: sohasem fog többé hozzám szólni, egy árva
szót sem, se köszönetül, sem semmi egyéb ok miatt!
Az ismeretlen szótlanul hajolt meg.
A vonat nemsokára ismét megállt s egyenruhás emberek vizsgálták át a
kocsikat. A grófnő odanyujtotta nekik írásait s a fülke sarkában ülő
férfira mutatott:
– Ez az inasom, Iván; tessék az útlevele!
A vonat újra elindult.
Egész éjszaka így maradtak, kettesben, teljes némaságban.
Reggelre, amint megérkeztek egy német állomásra, az ismeretlen leszállt;
majd visszajött az ajtóba:
– Bocsássa meg, asszonyom, hogy megszegem ígéretemet; de én
megfosztottam önt az inasától s így illő, hogy helyettesítsem. Nincs
szüksége valamire?
A grófnő hidegen válaszolt:
– Menjen, küldje át a szobalányomat!
A férfi engedelmeskedett. Aztán eltűnt.
Mikor az asszony egy-egy vasuti étkezőben kiszállt, mindig meglátta az
idegent, aki távolról nézte. Így érkeztek Mentonba.