Saval érezte, hogy elpirul és magából kiforgatva pattant fel, mintha azt
hallotta volna, harminc évvel fiatalabban, a Sandresné szájából, hogy:
»Szeretem magát!«
Lehetséges volna ilyesmi? A gyanú, amely csak most ébredt fel a
lelkében, gyötörni kezdte. Lehetséges volna, hogy nem látott jól annak
idején, hogy nem találta ki a dolgot?
Oh! ha ez volna az igazság, – ha elment volna a boldogság mellett
anélkül, hogy kinyujtotta volna utána a kezét!
Így szólt magához:
– Tudni akarom. Nem maradhatok meg ebben a bizonytalanságban. Tudni
akarom!
És gyorsan felöltözött, izgatottan hányva magára a ruhadarabokat.
Gondolkodott:
– Most hatvankét éves vagyok, ő pedig ötvennyolc; most már nyugodtan
megkérdezhetem.
És elment hazulról.
A Sandresék háza az utca másik oldalán volt, csaknem szemben az övével.
Oda tartott. A kis szolgáló jött kaput nyitni a kalapács zajára.
Elbámult, hogy ilyen korán itt látja Savalt.
– Már itt teccik lenni, Saval úr? Csak nem teccik valami bajának lenni?
Saval felelt:
– Semmi, semmi, lányom, de eredj, mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy
rögtön beszélni szeretnék vele.
– Igen ám, de a naccsága éppen körtét főz be télire és az üst mellett
van; osztán nincs is rendesen felöltözködve, teccik tudni.
– Jó, jó, csak mondd meg neki, hogy nagyon fontos dologról van szó.
A kis cseléd eltűnt és Saval elkezdett le-fel sétálni a szalónban, nagy,
ideges lépésekkel. Ezúttal azonban nem érzett semmi zavart. Oh, most már
úgy fogja megkérdezni a nőt, mintha csak valami szakács-receptet kérne
tőle. Hiszen mit kérdezhet már egy hatvankét éves ember?
Az ajtó nyílt; Sandresné jelent meg. Kövér asszony lett belőle, széles
és kerek teremtés, kicsattanó arccal, kicsattanó nevetéssel. Ahogy jött,
a kezeit messzire eltartotta a testétől és a ruhaujja fel volt tűrve
meztelen karjain, amelyek maszatosak voltak a sziruptól. Nyugtalanul
kérdezte:
– Mi baj van, kedves barátom? Csak nem beteg?
Saval válaszolt:
– Szó sincs róla, drága barátnőm, de meg kell kérdeznem magától valamit,
ami rámnézve rendkívül fontos és ami nyomja a szívemet. Ígérje meg, hogy
őszintén fog válaszolni.
Az asszony mosolygott:
– Én mindig őszintén beszélek. Halljuk!
– Kérem. Én szerelmes voltam magába attól a naptól kezdve, ahogy
megláttam. Volt magának erről sejtelme?
Az asszony nevetve felelt, némi emlékével az egykori hangsúlynak:
– Maga mamlasz! Az első perctől kezdve tisztán láttam!
Saval megremegett. Már dadogott:
– Maga tudta?… Hát akkor…
És elhallgatott.
Most az asszony kérdezte:
– Mi az, hogy… »hát akkor?«
Saval újra beszélt:
– Hát akkor… mit gondolt rólam?… Mit… mit… felelt volna, ha…?
Sandresné még jobban nevetett. A szirup végigfolyt az ujján és
lecsöpögött a padlóra.
– Hogy mit feleltem volna?… Hiszen soha se kérdezett tőlem semmit! Én
csak nem mehettem oda magához szerelmet vallani!
Saval egy lépéssel még közelebb ment az asszonyhoz:
– És mondja… mondja kérem… Emlékszik még arra a napra, amikor Sandres a
villásreggeli után elaludt a fűben… és mi ketten mentünk… addig a
folyókanyarulatig…
Várt a feleletre. Az asszony most már nem nevetett, hanem a szeme közé
nézett:
– Persze, hogy emlékszem.
Saval reszketve kezdte újra:
– És ha akkor… azon a kiránduláson… bátrabb lettem volna… maga mit
csinált volna?
Az asszony újra nevetett, boldog, asszonyi nevetéssel, amiben már nincs
semmi bánat, – és felelt, őszintén, tisztán zengő hangon, amelyből
irónia is szólt:
– Engedtem volna, barátom…
Azzal sarkon fordult s elmenekült a befőttjei közé.
Saval kikerült újra az uccára, lesujtva, mint valami szerencsétlenség
után. Nagy léptekkel loholt az esőben, egyenesen előre, le a folyó felé,
nem is tudva, merre jár. Mikor a partra ért, jobbra fordult, az ár
mentén. Sokáig ment így, mint akit az ösztöne vezet. Ruháiból patakzott
a víz, a kalapja elferdült, ronggyá ázott, az eső úgy dőlt róla, mint az
eresz csatornájából. Ő pedig csak ment, ment, mindig előre. És egyszer
csak ott volt azon a helyen, ahol az a villásreggeli történt azon a
távoli napon, amelynek emléke úgy gyötörte a szívét.
Akkor leült a tarlott fák alatt és sírt.
Jules bácsi.
Egy fehérszakállas öreg koldus alamizsnát kért tőlünk. Pajtásom, Joseph
Davranche öt frankot adott neki. Elképedésemre így válaszolt:
– Ez a szerencsétlen egy történetet juttatott eszembe, amit mingyárt el
is mondok neked s amelynek az emléke állandóan üldöz. Így szól:
Családom, amelynek Havre az ősi fészke, nem volt gazdag család. Éltünk,
napról-napra, ahogy lehetett. Apám dolgozott, későn jött haza a
hivatalból s nem valami sokat keresett. Két nővérem volt.
Anyám sokat szenvedett nélkülözéseink miatt s gyakran fordult keserű
szavakkal, rejtetten támadó szemrehányásokkal férje ellen. Szegény apám
erre egy mozdulattal felelt, amelynek gyötrelmes hatása volt rám. Nyilt
tenyérrel végigsimított a homlokán, mintha valamely láthatatlan
verejtéket törölne le s egy szót sem szólt. Éreztem tehetetlen
fájdalmát. Rettenetesen takarékoskodtunk; sohasem fogadtunk el
ebédmeghívást, nehogy vissza kellessen adnunk; a végeladásos holmikat
vásároltuk, a selejtes árut. Nővéreim maguk varrták ruháikat s végnélkül
vitatkoztak egy-egy szalag árán, aminek tizenöt centime volt métere.
Rendes táplálékunk zsíros leves volt, belefőtt marhahússal, amihez
minden mártás jó volt. Egészséges és tápláló koszt, úgy-e? – de én már
mást szerettem volna egyszer.
Szörnyű patáliákat csaptak velem egy-egy elvesztett gombért vagy
elszakadt nadrágért.
Vasárnaponként azonban a révgáthoz mindig teljes pompával vonultunk ki.
Apám térdigérő kabátban, cilinderesen, kesztyűsen nyujtotta karját
anyámnak, aki olyan libegő-lobogó díszt viselt, mint egy ünnepnapra
kicicomázott hajó. Nővéreim, akik elsőknek készültek el, várták az
indulási jeladást, az utolsó pillanatban azonban mindig észre kellett
venni egy-egy ottfelejtett foltot az apai redingote-on, amit gyorsan
végigtöröltek a benzinbe mártott rongydarabbal.
Atyám, fején a cilinderrel, ingujjban várakozott a művelet lezajlására,
míg anyám, rövidlátó szemeire pápaszemet illesztve, sietve buzgólkodott,
kesztyűit pedig letette, nehogy bepiszkolódjanak.
Szertartásosan indultunk útnak. Elől nővéreim haladtak, kart karba
fűzve. Eladósorban voltak már s kirakatban kellett lenniök. Én anyám
baloldalán lépegettem, apám a másikon. És emlékszem, szegény szüleim
milyen begyeskedve végezték ezeket a vasárnapi sétákat, mily merev
kifejezés ült az arcukon s mily kimért tartással jártak. Lassan
lépkedtek, kihúzott derékkal s megfeszített lábszárakkal, mintha
viselkedésüktől valamely hallatlanul fontos dolog függene.
S minden vasárnap, valahányszor a messzi és ismeretlen országokból
megtérő hajókat látta, atyám változatlanul ismételte ugyanazokat a
szavakat:
– Tyhű, ha Jules is köztük volna, az lenne csak a meglepetés!
Jules bácsi, atyám fivére, volt a család egyetlen reménye, miután sokáig
réme volt életünknek. Gyerekkorom óta hallottam emlegetni s meg voltam
győződve, hogy első pillantásra megismerném, annyira belevésődött már a
gondolataimba. Élete minden részletéről tudtam, egészen addig a napig,
míg Amerikába nem utazott, pedig mindig suttogva beszéltek előttem
viselt dolgairól.
Úgy látszik, valami baj lehetett vele, elherdálhatott egy kis pénzt, ami
persze a lehető legnagyobb bűn a szegény familiák szemében. A
gazdagoknál, ha valamelyikük könnyelműsködik, egyszerűen csak
_ostobaságokat csinál_. Mosolyognak rajta s azt mondják: éli világát. A
szűkölködők körében azonban az olyan fiú, aki rákényszeríti a szülőket a
félrerakott garasok megbolygatására, gonosz teremtés, hitvány és cudar!
És ez a kétféle elbírálás, noha ugyanazt a tényt illeti, helyes is, mert
csupán a következmények döntik el a cselekmény súlyosságát.
Szóval Jules bácsi alaposan leapasztotta azt az örökséget, amelyre apám
számított; előbb pedig az utolsó sou-ig felélte a saját részét.
Felültették tehát, akkori szokás szerint, egy Amerikába induló hajóra,
amely Havre-ből New York felé vitorlázott.
Amint megérkezett, Jules bácsi valami üzletbe fogott s kisvártatva
levelet írt, hogy sikerült némi pénzt keresnie és reméli, hogy majd
kárpótolhatja atyámat mindazért, amivel megrövidítette. Ez a levél a
családban mély megindulást keltett. Jules, aki, mint mondani szokás, a
hideg vizet sem érdemelte meg, egyszerre becsületes emberré változott,
akinek van szíve, igazi Davranche lett belőle, tiszta jellem, mint a
Davranche-ok valamennyien.
Egy hajóskapitány különben azt beszélte, hogy Jules nagy boltot bérelt s
jelentős forgalomra tett szert.
Két évre rá megjött a második levél s így szólt:
»Kedves Philippe, írok, hogy ne aggódj az egészségem miatt, jól vagyok.
Az üzlet is jól megy. Holnap hosszú útra indulok Dél-Amerikába. Talán
évekig nem fogsz hírt hallani felőlem. De ha nem írok is, azért ne
nyugtalankodj. Egyszer mégis csak gazdagon megyek haza Havre-ba.
Remélem, nem kell sokáig várnunk erre s majd boldogan éldegélünk
együtt…«
Ez a levél családi evangéliummá vált. Minden alkalommal felolvasták,
mindenkinek megmutatták.
És csakugyan, tíz éven át nem érkezett semmi hír Jules bácsitól, atyám
reménykedése azonban együtt nőtt az idővel s anyám is gyakran
mondogatta:
– Majd ha az a derék Jules megjön, minden másképpen lesz. Ő aztán jól ki
tudta húzni magát a csávából.
S vasárnaponként, miközben néztük a láthatár felől gomolygó vastag
fekete füstöt, mely vastag kígyókat köpködött az égre, atyám egyre
ismételgette az örök mondást:
– Tyhű! Ha Jules is köztük csücsülne, az volna csak a meglepetés!
S szinte már láttuk, hogy Jules elkezdi lóbálni a zsebkendőjét és
elkiáltja magát:
– Hahó! Philippe!
Ezernyi terv épült erre a biztos visszatérésre; már ott tartottunk, hogy
majd a bácsi pénzén egy kis vidéki házat veszünk Ingouville közelében.
Nem is tudom, atyám nem kezdett-e már itt-ott tárgyalásokat is a dolog
felől…
Idősebbik nővérem akkor huszonnyolcéves volt, a fiatalabb huszonhat. Nem
kaptak férjet, ami mindnyájunkra nézve nagy szomorúság volt.
Végre a kisebbiknek mégis akadt kérője. Hivatalnok-ember, nem gazdag, de
tisztességes. Szent meggyőződésem, hogy Jules bácsi levele, melyet egy
este neki is megmutattak, volt az, ami végre is megszüntette a
fiatalember habozását s döntő elhatározásra bírta.
Nagy melegséggel fogadták a leánykérést s elhatározták, hogy a lakodalom
után az egész család közös kis kirándulásra megy Jersey-be.
Jersey az ideális kéjutazás szegényemberek számára. Nincs messze, az
ember egy kis gőzhajóval átmegy a tengeren s máris idegen földre
érkezik, a sziget Angliához tartozván. A francia polgár ilymódon kétórai
hajóút árán a szemeivel láthatja a velünk szomszédos népet s
tanulmányozhatja az egyébként siralmas népi szokásokat ezen a szigeten,
mely, amint az egyszerű lelkek szótára mondja, az angol színeket viseli.
Ez a jersey-i út lett a vesszőparipánk, egyetlen nagy várakozásunk,
minden pillanatunk megújuló álma.
Végre elutaztunk. Az egész mintha tegnap történt volna: látom a
granville-i rakodópart felé tóduló füstöt, atyámat, amint rémült szemmel
őrködik három ládánk fedélzetre szállításán, nyugtalan anyámat, ahogy
karon fogja pártában maradt nővéremet, aki testvére elszakadása óta
olyan bódultan ődöngött, mint a csibe, mely az egész költésből egymaga
marad, – s látom magunk mögött a fiatal házasokat, akik mindig
hátramaradoztak, ami miatt aztán egyre visszacsavargattam a nyakam.
A hajó füttyentett. Beszálltunk s a gőzös, elhagyva a rakpartot,
kifutott a tengerre, amely olyan volt, mint egy síma, zöld
márványasztal. Néztük a tovatűnő partokat, azoknak a büszke
boldogságával, akiknek kevés részük szokott lenni az utazásban.
Atyám büszkén domborított a redingote-jában, melyből még csak az imént
dörzsöltek ki gondosan minden pecsétet s a kiránduló napoknak azt a
jellegzetes benzínszagát árasztotta maga körül, melyről mindig
megtudtam, hogy ma vasárnap van.
Hirtelen két elegáns hölgyet vett észre, akiknek két úriember osztrigát
kínálgatott. Egy öreg, rongyos matróz késsel nyitogatta föl előttük a
csonthéjakat, aztán átadta az uraknak, akik viszont a hölgyek felé
nyujtották. A két nő igen finoman evett, patyolatkendőjükre emelve a
kagylókat, előrehajtott fejjel, nehogy foltot ejtsenek a ruhájukon.
Aztán gyors kis mozdulattal szívták ki a nedvet s a héjakat bedobták a
tengerbe.
Atyámat kétségkívül elvarázsolta ez az előkelő osztrigaevés a tovasuhanó
hajón. Úri, válogatott, felsőrendű valaminek érezhette, mert ezzel a
kérdéssel fordult anyámhoz és nővéreimhez:
– Nem akarnátok egypár osztrigát?
Anyám habozott, persze a pénzkidobás miatt, két nővérem azonban rögtön
kapott az ajánlaton.
Anyám kelletlenül mondta:
– Félek, hogy elrontanám a gyomromat. Csak a gyerekeknek vegyél, nekik
se sokat, még betegek lehetnének!
Majd felémfordulva, hozzátette:
– Josephnek pedig semmi szüksége ilyesmire; nem szabad elkényeztetni a
fiúkat.
Én tehát anyám oldalán maradtam, igen igazságtalannak találva ezt a
különbségtevést. Csak a szememmel követtem atyámat, aki peckesen vezette
két leányát és vejét az öreg, rongyos matróz felé.
A két hölgy távozott s atyám elmagyarázta nővéreimnek, hogyan kell
elfogyasztani az osztrigát, anélkül, hogy a levét elcsorgatná az ember.
Jópéldával akart előljárni s kezébe markolt egy osztrigát. Utánozni
próbálta a hölgyeket, de kabátján azonnal végigfolyt az egész nyálkás
nedv s hallottam, amint anyám felszisszen:
– Jobb lett volna nyugton maradni!
Atyám azonban egyszerre csak idegesen fészkelődni kezdett; arrább ment
pár lépéssel s mereven bámult családja tagjai felé, akik szorosan
körülállták az osztriga-bontogatót, majd hirtelen hozzánk lépett. Nagyon
sápadt lett, szemei furcsán égtek. Félhangon odaszólt anyámnak:
– Igazán különös, hogy ez az osztriganyitogató mennyire hasonlít
Julesre!
Anyám megdöbbenve kérdezte:
– Micsoda Julesre?
Apám felelt:
– Hát a… fivéremre… Ha nem tudnám, hogy Amerikában él és jómódban van,
azt hinném, hogy ő az!
Anyám elszörnyedve dadogta:
– Megőrültél? Ha egyszer tudod, hogy nem ő az, miért beszélsz össze
ilyen ostobaságokat?
Atyám makacskodott:
– De csak nézd meg te is, Clarisse! Jobb szeretném, ha saját szemeddel
győződnél meg a dologról.
Anyám felkelt s odament a lányaihoz. Én is jól megnéztem az osztrigást.
Öreg, piszkos, csupa ránc-ember volt s percre sem fordította el
tekintetét az üzletéről.
Anyám visszajött. Láttam, hogy reszket. Gyorsan hadarta:
– Azt hiszem, mégis csak ő az. Eredj: tudakozódj a kapítánynál. Csak
okos légy, nehogy ez az akasztófavirág megint a mi nyakunkba szakadjon!
Atyám elment, de én követtem. Különös megindulást éreztem.
A kapitány, magas, sovány, hosszú pofaszakállas úriember, fontoskodó
méltósággal lépdelt a hajóhídon, mintha csak az indiai postagőzöst
dirigálná.
Atyám szertartásosan üdvözölte s hízelgő udvariaskodásokkal tett föl
neki pár szakszerű kérdést:
– Melyek Jersey nevezetességei? Terményei? Népessége? Erkölcsei?
Népszokásai? A talaj minősége, stb. stb.
Az amerikai Egyesült-Államokról sem lehetett volna behatóbban
érdeklődni.
Aztán hajónkról beszélgettek, az _Express_-ről, majd a legénységre
terelődött a szó. Atyám végül remegő hangon tette fel a kérdést:
– Van itt valami öreg osztriga-bontogató is, nagyon jó pofának látszik.
Mi mindent tud ön erről az alakról?
A kapítány, akit a társalgás már idegesíteni kezdett, szárazon felelte:
– Ez egy öreg francia csavargó, akit tavaly szedtem fel Amerikában és
hazahoztam. Úgy látszik, rokonai vannak Havre-ban, de nem akar
visszamenni hozzájuk, mert tartozik nekik. Julesnek hívják… Jules
Darmanche-nak vagy Darvanche-nak, így valahogy. Odaát valószínűleg meg
is gazdagodott átmenetileg, de most már, amint láthatja, ugyancsak
lecsúszott.
Atyám fakóra váltan, elszorult torokkal, kimeredő tekintettel dadogta:
– Ugyan, ugyan… nagyon jó… igazán nagyon jó… De nem is olyan meglepő…
Köszönöm szépen, kapitány úr!
És sarkonfordult, miközben a tengerész elbámulva nézte, hogyan imbolyog
odább.
Visszament anyámhoz, de oly feldúltan, hogy anyám rászólt:
– Ülj le, még észre találnak venni valamit.
Atyám csaknem sírva roskadt a padra:
– Ő az… csakugyan ő az!
Aztán felvetette a kérdést:
– Most mit csinálunk?…
Anyám gyorsan válaszolta:
– A gyerekeket el kell hívni onnan. Mivel Joseph ugyis mindent tud, ő
menjen értük. Különösen arra kell ügyelni, hogy a vőnk meg ne sejtsen
semmit.
Atyám le volt sujtva. Fogai közt mormogta:
– Micsoda katasztrófa!
Anyám, akit hirtelen düh fogott el, ráduplázott:
– Mindig is sejtettem, hogy ez a zsivány csak a napot lopja s végre is
megint a nyakunkra szabadul! Mintha az ember remélhetne valami jót is
egy Davranche-tól!…
És atyám végigsimított a homlokán, ahogy a felesége szemrehányásait
fogadni szokta.
Anyám még hozzátette:
– Adj pénzt Josephnek, hogy rögtön fizesse ki az osztrigákat. Még csak
az kellene, hogy ránk is ismerjen az a koldus! Szép jelenet volna a
hajón! Menjünk a túlsó részbe s legyen rá gondod, hogy az az ember
közelünkbe ne férkőzhessen!
Felkelt s mindketten elsiettek, miután előbb egy ötfrankost nyomtak a
kezembe.
Nővéreim csodálkozva várták vissza atyámat. Azt mondtam nekik, hogy mama
kissé rosszul érzi magát a tenger miatt s odafordultam az osztrigáshoz:
– Mivel tartozunk, uram?
És úgy szerettem volna bácsimnak szólítani!
Felelt:
– Két frank ötvennel.
Odanyujtottam neki az ötfrankost. Aprót adott vissza.
Elnéztem a kezét, azt a szegény, agyonráncosodott matróz-kezet s az
arcába is belenéztem, abban a vén, siralmasan szomorú, meggyötört arcba,
magamban mondogatva:
– Ez hát az én nagybácsim, a papa fivére, a nagybácsikám!
Tíz sou borravalót adtam neki. Hálálkodott:
– Isten áldja meg a fiatalurat!
Akárcsak az alamizsnát köszöngető kéregetők! Eszembe jutott, hogy odaát
mennyit koldulhatott!
Nővéreim elképedve szemlélték bőkezűségemet.
Mikor a két frankot visszaadtam atyámnak, anyám meglepődve kérdezte meg:
– Három frankba került?… Lehetetlen!
Szilárd hangon jelentettem ki:
– Tíz sou borravalót is adtam!
Anyám rándult egyet s a szemem közé meredt:
– Megőrültél? Tíz sou-t adni egy ilyen… egy ilyen csavargónak?…
De nem folytatta, mert atyám a vejük felé intett a szemével.
Aztán csend lett.
Előttünk, a láthatáron, violás árnyék emelkedett ki a tengerből. Jersey
volt.
Ahogy a rakpart felé közeledtünk, vad vágy fogott el, még egyszer látni
Jules bácsit, odamenni hozzá, mondani neki valami vigasztaló
gyöngédséget.
Mivel azonban már senki sem evett több osztrigát, Jules eltűnt,
kétségkívül abban a piszkos hajófenéki lyukban, ahol nyomorult életét
tengette.
Mikor pedig visszautaztunk, a saint-malo-i gőzössel jöttünk, hogy ne
találkozzunk újra vele. Anyámat a nyugtalanság emésztette.
Sohasem láttam többé atyám fivérét!
Ez az oka annak, amit láttál, hogy néha ötfrankost adok egy-egy
csavargónak.
Úton.