Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti
jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s
mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira jöttek
el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az eljövendő
párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.
Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok pirulva
vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták az
öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a nagyapa
malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok szintén kivették
a részüket a vidámságból és ők is meg-megeresztettek némely csintalan
mondást.
A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti kicsapongásokhoz,
nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával meg-megcsiklandozva az
újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy nevetésre ingerelje. Olyan
meglepődöttnek látszott, mintha még sohase látott volna kisgyereket.
Elgondolkozva figyelte, merengő komolysággal, valami gyöngédségnek a
felébredésével, amit nem ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé
szomorkás érzést, ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben,
aki a fivérének a fia volt.
Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna újra az
ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott bizsergett annak a
kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a templomból jövet, ő hozta.
Megilletődve révedt erre a kis ember-magocskára, mint valami
kimondhatatlan misztériumra, amit még sohase gondolt végig, ezt a
fenséges és szent titkot, egy új lélek testbe-szökkenését, az élet
kezdetének, a szerelem kibimbózásának, a faj folytatódásának, az
emberiség örök továbbhaladásának a nagy misztériumát.
A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de a kisded
feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.
A pap odaszólt:
– Adja nekem a kisbabát. Én úgyse vagyok éhes.
És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden megszűnt;
a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az apró test melege,
átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét, lassanként a pap combjait
érte, átáradt belé, mint valami nagyon könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies
simogatás, édes gyönyörűség, amitől könnybe lábbadt a szeme.
A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte a
kiabálás, elkezdett sírni.
Egy hang ezt kiáltotta:
– Hé, tisztelendő úr, megszoptathatnád a kicsikét!
Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban felkelt,
fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány perc múlva
visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a bölcsőjében.
A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek az
udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús, főzelék,
almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban, felpuffasztotta a
hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította a fejeket.
Bealkonyodott, mire eljutottak a kávéig.
A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a távollétén.
A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a kisded? Már
sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a szobában, előrenyujtott
karral, hogy neki ne ütődjön valami bútornak. Hirtelen furcsa zaj
dermesztette meg, azután rémülten szaladt ki, annak a bizonyosságával,
hogy odabent mozog valaki. Visszatért a nagyszobába, halálos sápadtan,
reszketve, és elbeszélte a dolgot. A férfiak valamennyien felugráltak,
részeg, fenyegető kavarodás volt, és az apa, lámpával a kezében,
előreszaladt.
A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt hajtva
a párnára, amelyen a gyermek feje pihent.
Késő bánat.
Saval úr, akit Mantes-ben csak _Saval apó_nak hívnak, most kelt fel.
Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan hullanak az
esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval úrnak nincs
jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az ablaktól a
kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak ezentúl már
csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét éves! Magányosan él,
igazán agg agglegény, aki körül nincsen senki. Milyen szomorú így
meghalni, egészen egyedül, minden odaadó érzés híjával!
Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a régmúlt
időkre, a gyerekkorára, a gyerekkorában egy házra, arra, amelyikben a
szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a párizsi
jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.
Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával. Így éltek
kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi többet
nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen szomorú is az
élet!
Egyedül maradt. És most már nemsokára ő rá is rákerül a sor, ő is
meghal. Eltűnik a világból és azzal vége. Paul Saval nem lesz többé.
Micsoda borzalmas história! A többi ember élni fog, szeretkezni fog,
nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat és ő, ő nem lesz sehol!
Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak, jókedvűek tudnak lenni
a halálnak e mellett az örök bizonyossága mellett! Még ha csupán
_valószínű_ volna ez a halál, akkor még lehetne remélni; de több annál,
– _kikerülhetetlen_! – olyan kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal
után.
És még ha lett volna tartalma az életének! Ha csinált volna valamit
életében; ha kalandjai, nagy gyönyörűségei, sikerei lettek volna, a
kielégülésnek sok-sok fajtája! De nem volt része egyikben sem. Nem tett
soha egyebet, csak felkelt, szabályos időközökben evett meg lefeküdt.
Így jutott el a hatvankettedik évéig. Még csak meg se házasodott, mint
más emberfia. És miért nem? Igen, miért is nem házasodott meg?
Megtehette volna, hiszen volt némi vagyona. Talán az alkalom hiányzott?
Meglehet! De az ember maga idézi elő ezeket az alkalmakat! Ő pedig
hanyag volt, ez az egész. A nemtörődömség volt mindig a fő bökkenője,
vétke és hibája. Hány ember rontja el az életét merő nemtörődömségből.
Némely fajta embernek olyan nehezére esik minden: felkelni, ide-oda
mozdulni, dolgokban eljárni, beszélni, kérdéseket meghányni-vetni.
Még csak nem is szerette soha senki. Nem volt nő, aki aludt volna a
mellén a szerelem teljes odaadásában. Nem ismerte a várakozás kéjes
aggodalmait, a kézszorítások isteni borzongását, a győztes szenvedély
elragadtatását.
Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el a szíveken, mikor az ajkak
először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése egyetlen
lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé, két egymásba
őrült emberi lényt.
Saval leült, talpait a tűz felé nyujtóztatva. Házikabátban volt.
Ez hát bizonyos, az életének fuccs! Pedig volt ő is szerelmes! De ezt is
titokban cselekedte, fájdalmasan és hanyagul, mint mindent. Igen,
szerelmes volt, régi barátnőjébe, Sandresnébe, régi cimborájának,
Sandresnak a feleségébe. Oh! ha fiatal leány korában ismerte volna! De
későn került az útjába, már mint asszony. Pedig ezt a nőt bizonyára
megkérte volna! És még így is hogy szerette, szüntelenül, az első naptól
kezdve!
Emlékezett, milyen izgalom volt, valahányszor újra látta; milyen
szomorúság, ha válnia kellett tőle; eszébe jutottak az éjszakák, amikor
nem tudott aludni, mert az asszonyra gondolt.
Reggelenként mindig egy kicsit kevésbé szerelmesen ébredt fel, mint
ahogy este lefeküdt. Miért?
Milyen csinos nő volt valaha Sandresné, milyen helyes, szőke, bodros,
kacagó teremtés! És Sandres nem volt neki való férj. Most az asszony
ötvennyolc éves és boldognak látszik. Oh! ha ez az asszony annak idején
őt szerette volna, őt! És miért ne szerette volna őt ez a Sandresné, ha
ő, Saval, annyira szerette az asszonyt?
Ha legalább valahogy kitalált volna valamit a dologból az a nő!… De hát
igazán nem talált ki soha semmit? – nem látta, nem értette, miről van
szó? Nem gondolhatott magában egyet-mást? Ha szerelmet vallott volna
Sandresnénak, – mi lett volna a felelet?
És Saval sorra vetette fel magának a kérdéseket, ezer más részletről is.
Újra végigélte az életét, egész tömegét igyekezett megragadni az
emlékeknek.
Eszébe jutottak mind a hosszú, écarté-játékos esték Sandreséknál, mikor
az asszony még fiatal és olyan bájos volt.
Eszébe jutott minden, amiket az asszony mondott neki, a szavak különös
hangsúlyozása néha, a néma kis mosolyok, amelyek annyi mindent engednek
sejtetni.
Eszébe jutottak a közös séták, hármasban, a Szajna mentén, a falatozások
a fűben, vasárnaponként, mert Sandres hivatalnok volt az
alprefektúránál. És egyszerre egy nagyon éles emlék jelentkezett, egy
délután emléke, amikor együtt volt az asszonnyal egy kis ligetben a
folyó mellett.
Reggel indultak el, kis csomag elemózsiákkal. Remek tavaszi nap volt,
azok közül a tavaszi napok közül, amelyek berugatják az embert. Minden
ízlik ilyenkor, csupa boldogságnak látszik minden. A madarak vígabban
csicseregnek és gyorsabban csapják össze a szárnyaikat. A társaság a
fűben lakmározott, fűzfák alatt, egészen közel a napfénytől álmos
vízhez. A levegő langyos volt, tele a növényi nedvek szagával, az ember
kéjesen itta magába. Milyen jó volt minden azon a napon!
A villásreggeli után Sandres elnyúlt és elaludt: »élete legjobb ízű
álmát aludta« – mondta utóbb, mikor felébredt.
Sandresné belekapaszkodott Saval karjába és kettesben nekiindultak a
part hosszának.
A nő rátámaszkodott Savalra. Nevetett és azt mondta:
– Barátocskám, berúgtam, teljesen be vagyok rúgva.
Saval nézte az asszonyt és még a szíve gyökere is reszketett, érezte,
hogy elsápad; félt, hogy a pillantása túlságosan merész talál lenni,
hogy a keze remegése elárulja a titkát.
Az asszony koszorút font hosszú fűszálakból és vízi liliomokból, és azt
kérdezte Savaltól:
– Mondja csak, szeret maga engem egy kicsit?
Mikor pedig a férfi nem felelt, – mert nem jött szó az ajkára és
legszívesebben térdre borult volna, – az asszony elkezdett nevetni,
elégedetlen nevetéssel és a Saval arcába kiáltotta:
– Nagy mamlasz maga, tudja? Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!
És Saval majdnem sírva fakadt, hogy még mindig egy árva szót se tudott
kinyögni.
Mindez feltűnt most az emlékezetében, olyan élesen, mint az első nap.
Miért mondta akkor az asszony, hogy: »Nagy mamlasz! Az ember ilyenkor
legalább szól egy szót!«
És eszébe jutott, milyen gyöngéden dőlt rá az asszony. Mikor az egyik
alacsony ág alatt lehajoltak, érezte a nő fülét, ahogy odaér az ő
arcához és ő vadul hőkölt hátra, mert attól félt, hogy az asszony azt
hiszi, hogy készakarva történt ez az érintkezés.
Mikor pedig megkérdezte Sandresnét, hogy: »Nem kellene-e már
visszamenni?« – az asszony furcsa pillantást vetett rá. Igen, igen,
nagyon különös volt, ahogy ránézett. Akkor nem ütött szöget a fejébe a
dolog, de most egyszerre nagyon élénken emlékszik rá.
– Ahogy gondolja, barátocskám. Ha fáradt, visszafordulhatunk.
Ő pedig azt felelte, hogy:
– Nem a fáradtság; de Sandres esetleg már felébredt…
Az asszony akkor rándított egyet a vállán:
– Ha maga attól fél, hogy az uram felébredt, az más; forduljunk vissza!
Visszafelé az asszony hallgatott és nem támaszkodott tovább a karjára.
Miért?
Ezt a »miért?«-et eddig még nem vetette föl Saval soha. Most úgy
rémlett, egyszerre felfog valamit, amit eddig nem értett meg.