Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám megmondani.
Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz, – átlátszó köddel
fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a gyalogjáróra, melyen
keresztbenyujtóztak a kirakatok sugárkévéi, megvilágítva a híg sarat és
a járó-kelők csatakos lábait.
Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után. Végigmentem a Crédit
Lyonnais előtt, a Rue Vivienne-en, meg egypár más uccán. Hirtelen egy
nagy, félig megtelt sörház tűnt a szemembe. Beléptem, minden különösebb
ok nélkül. Még csak szomjas se voltam.
Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan ülnöm; azzal
letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott és garasos
cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat pohár-alj volt
előtte egymás tetejébe rakva, – annak a számontartására, hogy már hány
pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg alaposabban a szomszédomat.
Egyetlen szempillantás elég volt; láttam: régi sörivó, a megrögzöttek
közül, akik reggel – nyitáskor – jönnek, és este – záráskor – mennek el.
Tisztátalan jelenség volt, a fejebúbja kopasz, míg a kabátja gallérjára
hosszú, zsíros, deresedő hajszálak csüngtek le. Bő ruházatán látszott,
hogy akkor készült, mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett
találni, hogy a nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz
lépést se tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített
ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat szomszédom
cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett bennem. A
kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak az idegen
körmeinek a szegélye.
És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon megszólított:
– Hogy vagy? Jól?
Megrezzenve fordultam felé és az arcába néztem. Újra megszólalt:
– Nem ismersz rám?
– Nem!
– Des Barrets vagyok.
Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori
gimnázista-társam.
Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem tudtam szólalni.
Végre kinyögtem:
– No, és te, te hogy vagy?
Nyugodtan válaszolt:
– Hát megvagyok, ahogy lehet.
Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit mondhatnék
valami rendeset?
– És… és mit csinálsz?…
Rezignáltan felelte:
– Láthatod.
Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:
– De amúgy,… állandóan… mit szoktál csinálni?
Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:
– Mindig csak ezt.
Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a márványlapot és
elkiáltotta magát:
– Pincér, két pohár sört!
Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi hang
felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember tűnt
föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a sárga
italt a homokozott padlóra.
Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az
asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.
– Na, és egyébként, mi ujság? – kérdezte azután.
Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:
– Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.
Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:
– Na… és az olyan mulatságos?
– Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!
– Mi a csudának?
– Hát… az embernek kell valami foglalkozás.
– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha, semmit. Azt még
értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze. De ha az embernek van
miből élnie, haszontalanság a munka. Mert mit is érsz vele? Magadért
csinálod, vagy másokért? Ha magadért, és jól esik, még hagyján, jól van;
de ha másokért, marha vagy.
Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta magát:
– Pincér, még egy pohárral!
Azzal folytatta:
– Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát, mondom, én
nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem. Ha meghalok, nem
sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi emlékem, csak ez a sörház. Se
asszony, se gyerek, se bú, se baj, semmi. Sokkal jobb így.
Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével
végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.
Bambán néztem rá. Megkérdeztem:
– Nem voltál te mindig ilyen, úgy-e?
– Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnázista-korom óta.
– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak, biztosan
foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress, vannak barátaid…
– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom a
söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán,
hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a
legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót töltöttem
el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az ágyamban, – és soha
egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.
– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak
csináltál valamit?
– Jogászkodtam… a Médicis-kávéházban.
– De azután?
– Azután?… átkeltem a Szajnán és idejöttem.
– És erre miért szántad el magad?
– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier Latin-ben. A
diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem mozdulok. Pincér, egy
pohárral!
Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:
– Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van? Boldogtalan
szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors. Hány éves vagy?
– Harmincöt. De legalább is negyvenötnek látszom.
Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan volt, mint
egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr lengett a kétes
tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak, nagy bajusza, sűrű
szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan, egy mosdótál víziója jelent
meg előttem, – a tál teli volt feketés vízzel, amivel ezt a sok szőrt
mosná ki valaki tisztára.
Azt mondtam a barátomnak:
– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész biztosan sok
bánat ért.
Felelt:
– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem járok ki a
levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a kávéházi élettől.
Sehogyse tudtam hinni Des Barrets-nek:
– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik így meg, –
csak ha sokat szeretkezett.
Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér
korpával, amely maradékhajából leporzott:
– Nincs igazad, mindig jól viseltem magam.
Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:
– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. – Pincér, egy
pohár sört! – Te nem iszol?
– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta hagytad így el
magad? Sehogyse normális eset ez, nem természetes. Okvetlenül van
mögötte valami.
– Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami, – még
egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az egész élet.
– És mi volt az?
– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol
nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk
idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park közepén, a
hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé nyíltak! Emlékszel
atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen szertartásosak, ünnepélyesek
és szigorúak voltak.
Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben pedig
mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva, hogy
mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és »a
méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a Tannemare-ok,
a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett tiszteletet mutattak
szüleim iránt.
Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett mindennel, ahogy
már ebben a korban szokás, teli azzal a boldogsággal, hogy milyen jó
élni.
Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány nap
választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt, hogy
éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak és lombok
közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát és anyát
pillantottam meg, amint arra sétáltak.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt aznap. Az
egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte
fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a
viharban.
A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára röpdöstek,
forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon, mint holmi gyors
vadak.
Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a
nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és
ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.
Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a lombok
mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad volnék.
De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami rettenetes
düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:
– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van szó,
hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá fogod írni!
Anyám szilárd hangon válaszolta:
– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom őrízni az ő
számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a hölgyikékkel, meg a
cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel tetted.
Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta anyámat, – a
másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.
Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; – megpróbálta
kivédeni az ütéseket, de nem sikerült neki. És apám, mint az őrült, újra
és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két karja mögé bújva az
ütések elől. Akkor apám visszafordította a hátára, hogy tovább üthesse,
és lefeszítette anyám kezeit, amikkel eltakarta az arcát.
Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a világnak és
minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át, amilyent
természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű katasztrófák, a
jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem megzavarodott, az őrület
csapott belé. Teljes erőmből ordítani kezdtem, azt se tudva, miért
teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól, az iszonyú megriadástól. Apám
meghallotta, felém fordult, észrevett és felkelve, arrafelé indult. Azt
hittem, hogy most mingyárt megöl és elfutottam, mint az űzött vad,
egyenesen neki az erdőnek.
Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit? Mikor éjszaka
lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam, feldultan, gyötrő
félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg tud törni egy szegény
gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam. Kivirradt. De én nem
mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy visszatérjek, se azért, hogy
tovább meneküljek, – rettegtem, hogy találkozhatom az apámmal, akit
pedig nem akartam látni többé.
Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa alatt, ha
az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.
Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak annyit
mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész éjszaka nem
aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám nem szólt egy szót
sem.
Egy héttel később visszamentem a gimnáziumba.
Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam a
dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom észrevenni a
jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös tünemény, ami
megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé nem kívántam és nem
áhitottam semmit, nem szerettem senkit, fuccs minden vágynak és
ambíciónak és reménynek. Egyre csak szegény anyámat látom, ott a
fasorban, a földön, ahogy az apám üti és veri. – Anyus már meghalt, jó
egypár éve. Apám még él. De nem láttam viszont többé. – Pincér, még egy
pohárral!
Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra felvette
a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett mozdulattal
mondta:
– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint szíhatok egyet
vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.
És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó és söröző
emberekkel, az örökös kiáltást:
– Pincér, egy pohár sört, – és egy új pipát!
A keresztelő.
A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi nap
végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek gömbölyűek
voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű, illatos csokrok és az
egész udvart virágtetővel borították be. A fákról szüntelenül hulldogált
az apró szirmok havazása, röpködött és forogva szállt alá a magas fűbe,
amely közt a pitypangok lángocskái és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.
A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és dagadó
emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a farkincájuk
úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.
Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a templom
harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge és messzi
hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák fogtak közre,
fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor érezni lehetett az
istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és cukros lehelletével.
A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és
bekiáltott:
– Gyerünk má’, Mélina, ránk harangoztak!
Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a hosszú
mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett csúnyává. Egy öreg
ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak, mint valami
tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal, –
kijelentette:
– Olyan még sose vót, hogy a fehérnép idejébe készen lett vóna!
Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a bátyjukhoz,
aki az elébb bekiáltott:
– Eriggy értük, Polyte. Délig se kerülnek ezek elő!
És a fiatal férfi befordult a tanyájára.
Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül, hápogva
kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az úsztatónak, lassú
és himbáló tipegéssel.
Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy kéthónapos
kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas főkötőjének fehér
kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre, amely úgy lobogott,
mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig, fehér vásznakba
bugyolálva, a derék bába dombos hasán nyugodott.
Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves, – és
üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két nagyanya folytatta
a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló fáradtsággal, mint akiknek a
derekát már régen megtörte a sok hosszútűrésű, kemény házidolog. Az
egyik özvegy volt; ez fogadta el most a karját a nagyapának, aki
megvárta az ajtóban; és élére kerülve a menetnek, elindultak, – mögöttük
a csecsemő a tudós-asszonnyal. A család többi tagja csatlakozott
hozzájuk. A legfiatalabbak papírzacskókat vittek, amik tele voltak
cukros mandulával.
Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből hívogatva a
gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok szélére
parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek jelentek meg; a
tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették maguk elé, úgy
nézték a keresztelős menetet.
A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak
pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek
szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része lehetett
a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a legszívesebben
táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik kicsődültek a
csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban rakták a lépést, úgy
mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a helyükre fog állani az életben
és fentartója lesz a vidéken a nevüknek, a Dentu névnek, amelyet
járásszerte jól ismer mindenki.
Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék az út
nagy kanyarodóját.
Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt, pontosan
a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és ebben a
nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra, eltűnve meg
előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely egyre csengett,
mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már, leróni első
látogatását a jó Isten házában.
Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak elé és az eb
játékosan ugrált az emberek körül.
A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány, erős
fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek nagybátyja, az
apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És a rítus szent
rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-Césarnak, miközben a
csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.
Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta, amíg a
lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már gyorsan
haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden lurkója a
nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék édességet vetettek
közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó, bírkózó, hajtépő
hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja a mandulaszemeket, –
hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait, csökönyösebben harcolt a kis
fickóknál is.
A bába, egy kissé ellankadva, odaszólt a papnak, aki mellette lépkedett:
– Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az öcsikéjét,
amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a gyomromba!
A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója villogó
folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet, nem is
igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű, furcsán
feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya messziről
odaszólt neki:
– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se lesz
ilyen kis izéd?
A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék szemű
apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni a gömbölyű
pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a gyereket,
hosszú-hosszú csókra.
Az apa rákiáltott:
– Hé, plébános úr, ha neked is kéne egy, csak egy szavadba kerül!