Az ügyvéd befejezte védőbeszédét, melyben az őrültségre hivatkozott,
egymással támogatva a két bűncselekményt, hogy érvelését erősítse.
Világosan bebizonyította, hogy a két kacsa eltulajdonítása ugyanabból az
elmebeli állapotból ered, mint a Marambot úr személyének jutott nyolc
késszúrás. Finoman elemezte a múló természetű elmezavarnak ezt a fokát,
amely kétségkívül meggyógyulna, pár hónapon belül, ha kezelnék valamely
kitünő elmegyógyintézetben. Lelkes szavakkal emlékezett meg a derék
szolga szüntelen odaadásáról, a páratlan gondviselésről, amellyel
körülvette urát, akit pillanatnyi eltévelyedésében megsebesített.
Marambot úr, akit ez az emlék a szíve mélyéig meghatott, úgy érezte,
hogy a szemei megnedvesednek.
Az ügyvéd észrevette ezt és széles lendülettel vetette szét karjait, úgy
tárva ki talárja hosszú ujjait, mint két denevérszárnyat. Rezgő hangon
kiáltotta:
– Oda nézzenek, esküdt uraim, oda nézzenek, nézzék ezeket a könnyeket!
Mit mondhatnék még védencem érdekében? Micsoda szónoklat, micsoda érv,
micsoda okfejtés érhetne fel védencem gazdájának eme könnyeivel? Ezek a
könnyek hangosabban beszélnek az én szavamnál és a törvény szavánál is;
ezek a könnyek azt kiáltják: »Bocsássatok meg annak, akit egy óra
őrületbe sodort!« Ezek a könnyek esdekelnek, feloldoznak, megáldanak!
Az ügyvéd elhallgatott és leült.
Ekkor az elnök odafordult Marambothoz, – akinek a vallomása kitünő volt
szolgája javára – és azt kérdezte:
– De elvégre is, gyógyszerész úr, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy Ön
ezt az embert őrültnek tekintette, – ez nem magyarázza meg azt, hogy
továbbra is megtartotta a szolgálatában. Hiszen azért nem kevésbé volt
veszélyes!
Marambot a szemeit törölgetve felelte:
– Hát mit tehettem, elnök úr kérem? Hiszen amilyen időket élünk…
borzasztó nehéz cselédet kapni… és semmiképpen sem jártam volna jobban…
Denist felmentették és gazdája költségére elhelyezték egy
elmegyógyintézetben.
A szamár.
A legkisebb fuvalom se mozdította meg a folyón alvó vastag ködöt. Olyan
volt, mintha egy szürke gyapotfelhő nehezedett volna a vízre. Maguk a
parti dombok is bizonytalanul rémlettek föl, – eltűnve a furcsa párák
hegyeket játszó torlódásai alatt. A hajnal azonban hasadóban volt, a
dombhát meg-megmutatkozott. Aljában a derengés újszülött fényében
lassanként feltünedeztek a gipszpáncélos házak nagy fehér foltjai. A
baromfiudvarokban megszólaltak a kakasok.
Túlnan, a ködbe temetkezett folyam másik oldalán, Frette faluval éppen
szemközt, egy-egy pillanatra könnyű zaj zavarta föl a szélcsöndes
levegőég nagy hallgatását. Majd olyan bizonytalan csobbanásféle volt,
amilyet a bárkák óvatos járása ver, majd valami száraz hang, mint az
evező koppanása a csónak oldalán, majd holmi puha tárgyra emlékeztetett,
amely belepottyant a vízbe. Aztán megint semmi.
Olykor megint halk beszéd sejlett, nem tudni honnan, – talán nagyon
messziről, talán nagyon közelről – mintegy eltévedve a sűrű ködben,
talán a part, talán a víz színén születve – szavak, amelyek ijedten
siklottak tova, mint a nádas vad madarai, amelyeket az ég első, sápadt
tüze már menekülni költ, hogy folytassák örök vándorútjukat és amelyeket
csak egy-egy pillanatra láthatunk, amint átnyilallanak a ködön, szelíd
és félénk kiáltással verve föl társaikat mindenfelé a partok mentén.
Hirtelen, a part közelében, a falu végénél, egy árny jelent meg a vizen;
eleinte alig volt kivehető, aztán megnőtt, határozottabb formájú lett,
majd előtörve a folyóra omló ködfüggöny mögül, egy lapos csónak orra
csusszant a parti fű közé. A csónakban két férfi volt.
Az a férfi, amelyik evezett, felemelkedett és a jármű mélyéből hallal
teli vödröt vett elő, majd hátára vetette a még csöpögő hálót. Társa,
aki meg se mozdult, így szólt:
– Hozd ki a fegyvert is, hátha puskavégre kaphatnánk a parton egy pár
nyúlfiat. Kihozod, Sulyok pajtás?
A másik felelt:
– Nem bánom. Várj meg, mingyárt visszajövök.
Azzal elosont, hogy halászzsákmányukat biztos helyre rejtse.
A másik, aki a csónakban maradt, lassan megtömte a pipáját és
rágyujtott.
Labouise volt a tisztességes neve, de csak _Tuskó_ komának hívták és
közösben dolgozott a cimborájával, Maillochon-nal, vagyis helyesebben
_Sulyok_ pajtással. Együtt űzték a potyaprédások balog és bizonytalan
keresetét.
Alacsonyabbrendű hajósemberek voltak, akik rendszerint csak éhkop idején
vízifuvaroztak. Egyébként inkább a potyaprédát lesték. Éjjel-nappal ott
csavarogtak a vizen, az eleven vagy élettelen zsákmány mindegy volt
nekik, – vízi vadorzók, a sötétség lesipuskásai, afféle csatornakalózok
voltak, hol a saint-germaini-i erdő őzeit hajtva fel, hol a vízben
lebegő hullákat, amelyeknek kiforgatták a zsebeit, – összehalászták az
úszó ringy-rongyot, az üres palackokat, amelyek úgy imbolyognak a vizen,
felnyujtott nyakkal, mint a részeg emberek, a mindenféle fatárgyat amit
elsodor az ár, – Labouise és Maillochon csak eléldegéltek valahogy.
Olykor-olykor gyalog vágtak a világnak, déli irányban, csavargók módjára
bolyongva. Megebédeltek valamelyik parti korcsmában, aztán újra együtt
mentek tovább. Két-három napig voltak oda, míg egy reggel újra látták
őket, amint ott kóvályogtak abban a szemét alkotmányban, amelyet
csónakjuknak használtak.
A szomszédságban pedig, _Joinville_-ben, meg _Nogent_-ban, a
kétségbeesett csónakosgazdák kereshették a járművüket, amely egy éjszaka
valahogy eltűnt, valaki leoldotta és elvitte, nyilván tolvaj; – míg
húsz-harminc mérfölddel arrább, az Oise mentén, némely parti kisbirtokos
elégedetten dörzsölgette a kezét, nem győzve betelni új csónakjával,
amelyet előző nap vásárolt, kéz alatt, csekély ötven frankért, két
embertől, akik éppen erre jártak és neki ajánlották fel a csónakot, mert
olyan bizalmatkeltő képe van.
Maillochon újra megjelent puskájával, amely rongyokba volt bugyolálva.
Negyven-ötven év körül lehetett, nagy, sovány alak, azzal a gyors járású
szemmel, amilyen a törvény kellemetlenségeitől meg-megugró embereké, meg
a gyakran felvert vadállatoké. Inge nyílt eleje látni engedte szürke
szőröktől bozontos mellét. Viszont úgy látszott, mintha az arcán sohase
nőtt volna egyéb szőr a rövid, kefeforma bajusznál, meg a kis
sörtecsomónál az alsó ajka tövén. A halántéka ki volt kopaszodva.
Ha a fejéről levette azt a piszok-lepényt, amit sapka gyanánt viselt, a
fejbőre olyan volt, mintha bizonytalan pelyhek borítanák, inkább csak a
sejtelme a hajnak, – a koppasztott csirkének ilyen a teste, mielőtt
kisütnék.
Tuskó pajtás ellenben vörös és pattanásos volt, kövér, vaskos, szőrös
arc, mint egy nyers bifsztek, amit valami bozontos kucsmába dugtak.
A bal szemét szüntelenül behúnyva tartotta, mintha célbavenne valamit
vagy valakit és ha ezt a szokását kifigurázták és rákiáltottak, hogy:
»Hé, Labouise, nyisd ki a szemed!« – nyugodtan felelte: »Ne félj,
húgocskám, arra is rákerül a sor!« – Egyébként ez is állandó szokása
volt: mindenkit »húgocskám«-nak titulált, még vadorzócimboráját is.
Tuskó pajtás tehát újra nekilátott az evezőknek és a csónak ismét
besüppedt a folyó mozdulatlan ködébe, amely közben tejfehérségűre vált a
rózsaszínű reggel világosságában.
Labouise megkérdezte:
– Hányas sörétet hoztál, Maillochon?
Maillochon felelt:
– Egészen aprót, kilencest, az való a nyulacskáknak.
Olyan lassan, olyan csendben közeledtek a másik part felé, hogy semmi
nesz sem árulta el őket. Ez a parti oldal a saint-germain-i erdőhöz
tartozik és éppen határa a vadas fiatal erdőknek. Tele van a gyökerek
alá vájt nyúl-odukkal; és a nyulak hajnalban itt hancúroznak,
jönnek-mennek, ki-be bujkálnak.
Maillochon a csónak elejére térdelve lesett kifelé, a puskát a csónak
fenekén rejtegette. Hirtelen előkapta, célzott s a dörrenés hosszan
görgött végig a csöndes tájon.
Labouise, két evezőcsapással, már a partnál volt s társa, kiugorva a
szárazra, fölszedte a kis, szürke nyulat, amely még egész testében
vonaglott.
A csónak újra elmerült a ködben, hogy a túlsó partra jutva ment lehessen
a vadőröktől.
A két ember most két ártatlan csónakázót játszott a vizen. A fegyver
eltűnt a rejtek-deszka alatt, a nyúl meg a Tuskó koma dagadozó ingében.
Negyedóra múlva Labouise felvetette a kérdést:
– No, húgocskám még egyet?
Maillochon felelt:
– Nem bánom! gyerünk!
És a csónak újra nekilendült, a víz irányában suhanva. A folyót borító
köd oszladozni kezdett. Mint valami fátylon át, látni lehetett a parti
fákat és a megtépett köd apró felhőkben követte a víz sodrát.
Amint a csónak közelébe ért a szigetnek, amelynek a csúcsa Herblay
mellett esik, a két ember lassított és újra megkezdték a lest. Nemsokára
a másik nyúl is el volt ejtve.
Tovább mentek lefelé a folyón, Conflans feleútjáig; akkor megállapodtak,
kikötöttek egy fához s elnyujtózva a csónak fenekén, aludni kezdtek.
Labouise olykor-olykor felemelkedett s a nyitott szemével végigkémlelte
a láthatárt. A reggel párái végleg eloszlottak s a ragyogó, nagy nyári
nap elindult fölfelé a kék égen.
Odaát, a folyó másik oldalán, a szőlőtövekkel beültetett domboldal
félkörben gömbölyödött tova. A domb tetején magányos ház állt, fák
koszorújában. Csönd volt mindenfelé.
Csak a part vontató-útján jelentkezett valami halk mozgásféle, alig-alig
jutva előrébb. Egy asszony ráncigálta maga után a szamarát. A köszvényes
állat csökönyösen szegült hátra, csak olykor-olykor nyujtva előre meredt
lábát, mikor már engednie kellett az asszony erőlködésének: – nyakát
megfeszítve, füleit hátrasunyítva, így tett egy-egy lépést, oly lassan,
hogy az ember nem tudhatta, mikorra vesztheti el szem elől.
Az asszony kétrét görnyedve kínlódott, néha-néha visszafordulva, hogy
egy faággal végigvágjon a szamarán.
Labouise, amint észrevette az asszonyt, megszólalt:
– Hé, Sulyok koma!
– Mi az? – hangzott a felelet.
– Akarsz egy kis ricsajt?
– Már miért ne!
– Akkor csak gyerünk, húgocskám, lesz min röhögni!
És Tuskó pajtás nekilátott az evezésnek.
Mikor átjutottak a folyón és szembekerültek a szamaras asszonnyal,
elkiáltotta magát:
– Hé, anyókám, megálljunk csak!
Az asszony abbahagyta a ráncigálást és nézte, mi lesz? Labouise
folytatta:
– Tán biz’ a mozdony-kiállításra viszed azt az izét? Mi?
Az asszony nem felelt. Tuskó beszélt tovább:
– Há’ persze biztosan első díjat nyer a csacsiversenyen, mi? Osztán hová
olyan vágtatva?
Végre az asszony is megszólalt:
– Macquart-hoz menek Champioux-ba. Levágatom a szamarat. Nem jó má’
semmi egyébre.
– Azt meghiszegetem, – felelte Labouise, – oszt mit kapsz érte
Macquart-tól, mit gondolsz?
Az asszony a keze hátával végigtörült a homlokán és eltünődött:
– A jó ég tudja. Három frankot… négyet… ki tudja?…
Tuskó elrikkantotta magát:
– Én száz sou-t is adok érte, osztán nem is kell tovább cipekedned, nem
nagyszerű?
Az asszony, egy kis gondolkodás után, fölcsapott:
– Jó’ van.
És a két prédavadász kijött a partra.
Labouise megfogta az állat kötőfékjét. Maillochon meglepődve kérdezte:
– Mi a fenét akarsz evvel a döggel?
Tuskó koma ezúttal a másik szemét is kinyitotta. Így jelezte, hogy
nagyszerű vicc készül. Egész vörös pofája vigyorgott a jókedvtől.
Gargarizáló hangon mondta:
– Bízd csak rám, húgocskám, most jön a java!
Odaadta a száz sou-t az asszonynak, aki leült az árokszélre, hogy lássa,
mi lesz?
Ekkor Labouise, kicsattanó jókedvvel, előszedte a puskát. Odanyujtotta
Sulyok pajtásnak:
– Mindenki lő. Húgocskám, most az egyszer nagy vadra megyünk; – de ne
eriggy hozzá olyan közel, a mindenségedet, még elsőre el találod
trafálni. Hadd tartson egy kicsit a mulatság!
És vagy negyven lépésre állította fel társát az áldozattól. A szamár,
szabadon érezve magát, megpróbált harapni egyet a part magas füvéből, de
olyan kimerült volt, hogy az inai belereszkettek, mintha el akarna esni.
Sulyok lassan célba vette.
– A füle közé sózok egyet, – mondta, – nézd csak, Tuskó koma!
És elsütötte a fegyvert.
Az apró ólomsörét átlyuggatta a szamár hosszú füleit. Az állat hevesen
rázogatni kezdte őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán mind a
kettőt egyszerre, hogy megszabaduljon a kényelmetlen csípéstől.
A két ember a hasát fogta, nevettében görnyedeztek; dobogtak a lábukkal.
A felháborodott asszony azonban előugrott, nem akarta tűrni, hogy a
szamarát tovább kínozzák, inkább visszakínálta a száz sou-t, dühtől
fulladozó, sipító hangon.
Labouise megfenyegette, hogy verést is kaphat és úgy tett, mintha máris
készülne nekigyürkőzni. Fizetett a szamárért, vagy nem? Hát akkor csönd!
Különben a néni is kaphat a szoknyája alá egy pár sörétet, akkor majd
meglátja, hogy meg se érzi az ember!
Az asszony elvonult, a csendőrökkel fenyegetőzve. Még sokáig hallották,
amint vadul szidta őket – annál vadabbul, minél messzebbről hallották.
Sulyok pajtás odanyujtotta a puskát cimborájának:
– Na most te, Tuskó koma!
Labouise célzott és tüzelt. A szamár most a combjába kapta a töltést, de
a sörét olyan apró volt és olyan messziről jött, hogy az állat nyilván
azt hitte: a bögölyök csípik. Ennélfogva erélyesen csapkodni kezdte
jobbra-balra a farkát, hogy megvédje a lábait és a hátát.
Labouise leült, hogy kedvére kinevethesse magát, Maillochon pedig újra
töltött, nagy jókedvvel, szinte beleprüszkölve a puska csövébe.
Pár lépéssel közelebb ment a szamárhoz és, – ugyanoda célozva, ahová az
előbb a cimborája, – újra elsütötte a fegyvert. Az állat ezúttal
megtorpant, valami rugásfélét is próbált, forgatta feléjük a fejét.
Végre egy kevés vér is kicsordult. A sörét mélyre hatolhatott, éles
fájdalmat okozva, mert a szamár futni kezdett a parton, lassú galoppal,
sántán döcögve.
A két ember utánavetette magát, Maillochon nagy ugrásokkal, Labouise meg
szaporázva a lépéseit, az apró emberek kifulladó loholásával.
A szamár azonban, ereje fogytán, megállott és rémültté fagyott szemmel
nézte közeledő gyilkosait. Majd, hirtelen, felnyujtotta a nyakát és
elbődült.
Labouise lihegve kapta el a puskát. Ezúttal egészen közel hatolt, nem
volt kedve újra kezdeni a nyargalást.
Mikor a szamár abbahagyta a panaszos hangot, mint valami segélykiáltást,
a tehetetlenség utolsó feljajdulását, – Tuskó, akinek új ötlete támadt,
felkiáltott:
– Hé, Sulyok pajtás, húgocskám, gyerünk csak, egy kis orvosságot adunk
be a komának!
És amíg a másik ember erőszakkal szétfeszítette az állat összezárt
állkapcsait, Tuskó benyomta a puska végét a szegény pára torkába, mintha
gyógyszert akarna belétessékelni; – aztán így szólt:
– Vigyázat, húgocskám, gyün az a kis jóféle hashajtó!
Azzal megnyomta a ravaszt. A szamár három lépést hátrált, lezökkent a
hátulsó felére, megpróbált felkapaszkodni, végre oldalt dőlt és a szemei
lecsukódtak. Az egész vedlett, öreg test vonaglott; a lábaival úgy
kaszált, mintha futni akarna. Fogai közül ömlött a vér. Nemsokára nem
mozdult többé. Kiszenvedett.
A két ember nem nevetett: nagyon hamar vége volt a históriának, meg
voltak rövidítve.
Maillochon megkérdezte:
– Aztán most mi legyék?
Labouise felelt:
– Ne félj, hugocskám, csak vigyük a csónakba, az éccaka még lesz vele
egy kis nemulass!
Visszamentek a dereglyébe. Az állat hulláját a fenékbe rejtették,
betakarták friss fűvel, – azzal a két csavargó végigterült a fű-rétegen
és újra elaludt.
Dél tájban Labouise a szúrágta, sáros csónak valami titkos rekeszéből
elővett egy liter bort, kenyeret, vajat, meg nyershagymát és falatozni
kezdtek.
Mikor az étkezésnek vége volt, újra lehevertek a döglött szamár fölé és
újra kezdték az alvást. Alkonyatkor Labouise felébredt és megvárva
társát, – akinek az orra úgy harsogott, mint holmi orgona – kiadta az
ordrét:
– Húgocskám, gyerünk! előre!
És Maillochon nekilátott az evezésnek. Szép lassan jöttek visszafelé a
Szajnán, idejük volt bőven. Végigsiklottak a vízililiommal virító partok
mentén, az illatos galagonyák mellett, amelyek a vízre bókoltak fehér
virágcsomóikkal; a lomha dereglye átillant a lapos lótuszlevelek fölött,
félrehajtva a sápadt, gömbölyű, csörgő-formájún széthasadt virágokat,
amelyek mögötte újra fölegyenesedtek.
Mikor a _Sarkantyú_ kerítés falánál jártak, amely elválasztja a
saint-germain-i erdőt Maisons-Laffitte parkjától, Labouise megállította
a barátját, hogy elmondja neki a tervét, amelyet Maillochon csöndes és
hosszantartó röhögéssel fogadott.
Bedobálták a vízbe a füvet, amely a dögtetemet fedte, majd négy lábánál
fogva a partra emelték az állatot és elrejtették, egy kicsit odább, a
bozótosban.
Aztán visszaszálltak bárkájukba és Maisons-Laffitte alá hajókáztak.
Koromsötét éjszaka volt, mikor beköszöntöttek Jules apóhoz, aki
vendéglős és borkereskedő volt egyszemélyben. Amint észrevette a két
cimborát, odament hozzájuk, kezelt velük, leült az asztalukhoz és
megkezdődött a diskurálás mindenféléről.
Tizenegy óra tájban, mikor az utolsó vendég is elment, Jules apó
odavágott a szemével Labouise felé:
– Na, oszt’ van-e valami?
Labouise rándított egyet a fején, úgy mondta:
– Ahogy vesszük, van is, meg nincs is.
A vendéglős tovább firtatta a dolgot:
– Tán csak afféle apró holmi? Szürke jószágocska?
Ekkor Tuskó koma, beleeresztve a kezét gyapjúinge mélyeibe, fülénél
fogva előhúzta az egyik nyulat.
– Három frank párja…
Hosszú alkudozás kezdődött. Végre megállapodtak kettőhatvanötben. A két
nyúl gazdát cserélt.
Mikor a két zsivány felkelt, Jules apó, aki szemmel tartotta őket, újra
megszólalt:
– Más is van a ti bögyötökben, csak nem akarjátok megmondani!
Labouise visszavágott:
– Mér’ ne vóna? – csak semmi közöd hozzá, kis ember vagy te ahhoz!
A korcsmáros feltüzelve sürgetőzött:
– Szóval nagyobb darab, mi? Szóljatok, hátha megegyeznénk?
Labouise, aki a zavartat játszotta, úgy tett, mintha a szemével kérne
tanácsot Maillochontól, aztán vontatottan felelte:
– Hát így vót. Lesen vótunk a Sarkantyúnál, mikor eccer csak valami
mozog a bokorba, mingyár balra, a fal véginél. Sulyok odadurrant egyet,
trafált. De megléptünk, vadőr-szagot éreztünk. Nem t’om megmondani, hogy
mit lűttünk, mer’ ha eccer nem tudom, hát nem tudom. De hogy nagy test
vót, az biztos. Mit mondjak, mi vót? Ha akármit szólnék, becsapnálak,
pedig tudod jól, húgocskám, hogy ha veled beszélek, ami a szívemen, az a
számon.
A korcsmáros belereszketett, ahogy kérdezte:
– Tán csak nem őzbak, te!
Labouise újrakezdte:
– Lehet is, meg nem is… Aszontad, hogy őzbak?… Mér ne?… Vót akkora,
mondjuk, mint egy szarvastehén… Vagyis hogy a világér se aszondom, hogy
szarvastehén vót, mert hát hiszen nem tudom,… de mér ne vóna az?…
A kocsmásgazda tovább firtatta:
– Hát ha éppen hímszarvas?
Labouise arrább lendítette a kezét:
– Azt má’ nem! Hímszarvasnak nem vót hímszarvas, az az egy biztos, az
nem vót! Azt látni kellett vóna, kilátszott vóna a bokorból. Nem,
szarvasbika semmiesetre se vót.
– Mér nem hoztátok el? – kérdezte a korcsmáros.
– Mér? húgocskám, hát azér, mer ezután má’ így lesz, helyibe kell jönni
az árunak. Vevő mindig akad. Egyszerű az egész: az ember arra megy, csak
úgy véletlenül megtalálja az árut, fogja, viszi. Nem reszkíroz semmit a
legénység. Tiszta sor.
A lacikonyhás gazda azért még gyanakodott:
– Osztán, ha má’ nem is vóna ott?
Labouise újra felemelte a kezét:
– Hogy ott van, arrúl az egyrül biztos lehetsz, fogadok! Balra, az első
bokorba. Hogy miféle dög, azt nem tudom. Csak éppen azt, hogy nem
szarvasbika, azt az egyet igen. A többi a te dógod, nézd meg. Húsz
frank, ha helyibe jössz… gilt?
A másik még habozott:
– Nem hozhatnád mégis el?
Most Maillochon vette át a szót:
– Elég vót a tréfábul. Ha őzbak, ötven frank, oszt idehozzuk, ha
szarvastehén, hatvan. Egy vassal se kevesebb!
A korcsmáros döntött:
– Szóval húszér’ érte megyek. Rendben van. És paroláztak.
A lacikonyhás aztán kivett a fiókból négy kövér ötfrankost, amit a
cimborák zsebrevágtak.
Labouise felkelt, kiürítette a poharát és indult kifelé. Mikor már-már
kilépett a sötétbe, még egyszer visszafordult, hogy hangsúlyozza:
– Mondom, nem szarvasbika, az egyszer biztos. De mindegy… hogy ott van,
az szent! Ha semmit se találnál, visszaadom a pénzt!
Azzal eltűnt az éjszakában.
Maillochon, aki a nyomában lépkedett, nagyokat döfött a pajtás hátába, –
nagyon oda volt a jókedvtől.
Idill.
A vonat éppen elhagyta Gênes-t, – Marseille felé igyekezőben, –
mindenütt a sziklás part hosszú hajlatai mentén, – mint egy vaskígyó
kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti
lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd
hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odujába surranó
állat.
A vonat utolsó kocsijában egy nagy darab nő, meg egy fiatal ember ült,
szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra.
A nő lehetett úgy huszonötéves és az ajtónál ülve, a vidéket nézegette.
Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos
ábrázatú. A butyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott.
A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az
emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe
bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy
alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója,
meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol
Franciaországban.
Az emelkedő nap tűz-esőt árasztott a partra; május vége felé járt s
gyönyörűséges illatok szállongtak, betódulva a leeresztett ablakú
fülkékbe. A virágbaborult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték
cukros parfőmjüket, amely olyan édes, erős, bódító tud lenni, – és ez az
illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt
itt, akárcsak máshol a fű, – az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók
ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt.
A rózsák mennyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a
vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt,
fűszeresebbé a bornál és éppen olyan részegítővé.
A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a
kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt,
minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újra
kezdte csöndes bandukolását, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se
szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna s nem tudta volna
rászánni magát semmiféle helyváltoztatásra ezen a meleg tavaszi
reggelen.
A nagydarab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki
újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az
asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra
elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek s pihegve
lélekzett, mintha valami lidérc nyomná.
A fiatalember lehajtotta a fejét s mély, paraszti álomba merült.
Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony,
– úgy látszik, – végkép felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből
egy darab kenyeret, kemény tojást, kis boros flaskót és szilvát vett
elő, – szép vörös szilvát, – azzal nekilátott az evésnek.
Kisvártatva a férfi is felriadt és nézni kezdte a nőt, megnézett külön
minden falatot, amely az asszony térdeitől megtette az utat az asszony
szájáig. Karbafont kézzel ült a legény, a szemei csak bámultak
rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva.
Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jóétvágyú nők szoktak, minden
pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak, –
aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát.
Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az
asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő,
kissé kényelmetlenül érezve magát, fölgombolta a pruszlikját. A férfi
hirtelen újra kezdte a bámészkodást.
Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat s
kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet, úgyhogy a hasadékon át, a
két rész közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából, meg a nő
bőréből.
A parasztasszony, mikor már megkönnyebbültebb volt az érzése,
megszólalt, olasz nyelven:
– Olyan hőség van, az ember alig tud lélekzetet venni.
A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel:
– Éppen utazásra való idő.
– Maga piemonti? – kérdezte a nő.
– Astibeli vagyok.
– Én meg casale-i.
Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek.
Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe
szüntelenül ismételni szokott s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül
való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik.
Neveket soroltak fel s meghittségük növekedett minden új személlyel,
akiről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő
olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték
ki.
A nőnek férje volt; három gyerekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő
maga dajkaságba megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.
A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok
az építkezés.
Aztán elhallgattak.
A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A
vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg
rózsaillat még erősebbre vált, szinte megsűrűsödött, lomhán megdagadt.
A két utitárs újra elaludt.
Majdnem egyszerre nyitották föl ismét a szemüket. A nap a tenger felé
hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral világítva ki. A levegő
hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.
A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete
bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:
– Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy
szinte az ájulás környékez.
A legény nem felelt, nem tudván mit mondani.
A menyecske újra kezdte:
– Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell,
különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefele
a szívemet; lélekzeni se tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is
megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.
A férfi is megszólalt:
– Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.
Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és
ellankadónak. Suttogva mondta:
– Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás
vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casale-ban minden
szomszéd átjött megnézni.
– Csakugyan? – mondta a férfi.
– De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele
semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.
És az asszony elhallgatott.
A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró
kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos
teremtés volt.
A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:
– Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én
bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a
familiánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen
adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne és tíz percig
szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbejönnék. Egészen
újjászületnék, azt hiszem.
Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán,
amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.
– Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!
És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.
Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a
szegény asszony nyöszörgött:
– Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?
A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a
langyos alkonyatok átható illatát lélekzették ki. Olykor egy halászhajó
tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér
vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka
volna, fejjel lefelé fordítva.
A fiatalember zavartan dadogott:
– De… asszonyom… hátha én… könnyíthetnék a baján…
A nő töredezve felelte:
– Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom
tovább, nem bírom…
A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva,
dajka-mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínű dudorát. A nő
érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyujtotta oda, egy csöpp tej
jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a
súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és
ritmikusan.
Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza
magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a
kisdedekre emlékeztetett.
A menyecske hirtelen megszólalt:
– Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.
És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.
Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára és most erőteljesen,
boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely
elkeveredett a mozgó vonatban szétcsapódó légáramlattal.
– Milyen jó szag van errefelé, – mondta.
A férfi nem válaszolt, – még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta,
lecsukva a szemeit, mintha úgy jobban érezné a jóízt.
A nő azonban szelíden eltolta magától:
– Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért
vissza a testembe.
A fiatalember felkelt, kezefejével törölve meg a száját.
Az asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely
megduzzasztotta a mellkasát, – hálálkodott:
– Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram…
És a férfi nemkevésbé hálásan felelte:
– Én köszönöm magának, asszonyom… éppen két napja, hogy egy falatot se
ettem!…
A zsineg.
Goderville környékén a parasztok és parasztasszonyok valamennyi úton a
község felé igyekeztek; tudniillik hetivásár volt Goderville-ben. A
férfiak csöndesen mendegéltek, egész testük előrehajlításával mozdítva
arrább elgörbült lábaikat, melyeket a sok kemény munka vett ki a
formájukból: az eke szarvára való ránehézkedés, amitől a bal váll is
feljebb szokik, meg az ember dereka is elferdül, – aztán az a sok
kaszálás, aratáskor, amikor szét kell vetni a térdeket, hogy biztosabb
legyen a megállás, – meg minden egyéb lassú és nehéz bajlódása a
paraszti életnek. Kék zubbonyuk, kikeményítve, szinte kisuvikszolva, a
nyak táján meg a csuklókon kis fehércérna-díszítésekkel, úgy
buggyosodott szét a csontos csípők táján, mint holmi elröpülésre kész
léggömb, amelyből egy emberi fej, két kar és két láb nyúlik ki.
Némelyek egy-egy tehenet vagy borjút rángattak maguk után, kötélen. A
feleségük hátulról ösztökélte az állatot, levelestül letört faággal
csapkodva a jószág farát. Az asszonyok nagy kosarakat vittek a karjukra
fűzve, a kosarakból itt egy csirke-fej, ott egy kacsa-csőr kandikált ki.
A nők rövidebb és szaporább lépésekkel jártak férjeiknél, a derekuk
száraz és egyenes volt, feszesen becsavarva egy-egy kendőbe, amelyet
lapos mellükön tű erősített össze, a hajuk körül fehér vászondarab volt
szoritva, fölül lenyomtatva a főkötővel.
Odább szekér zörgött, – ugráló kis ló húzta, – elül két férfi ült egymás
mellett, a szekér belsejében egy asszony. Furcsán zötykölődtek s a nő a
szekér oldalába kapaszkodott, hogy enyhítse a vad rázódást.
Goderville főterén nagy sereglés folyt, emberek és állatok össze-vissza
keveredése. Az ökrök szarva, a gazdag parasztok hosszúszőrű magas
kalapjai, meg az asszonyok fejdíszei kiemelkedtek a tömeg színe fölé. A
kiabáló, éles, rikácsoló hangok állandó, vad zajjá folytak össze,
amelyet olykor elnyomott egy-egy vidéki, hatalmas mellkas jókedvű
kirobbanása, vagy egy-egy házfalhoz kötött tehén elnyujtott bőgése.
És ennek mind istálló-szaga volt, tej- és trágya-, széna- meg
izzadság-szaga, azzal a savanyú, kegyetlen, félemberi és félállati
zamattal, ami oly jellegzetes a szántóföld gyermekeire.
Hauchecorne uram, aki Bréauté-ből jött, éppen megérkezett Goderville-be
és a vásártér felé igyekezett, mikor a földön észrevett egy kis
madzagvéget. Hauchecorne uram igazi normand gazda volt, tehát úgy
gondolta, hogy mindent érdemes fölvenni, aminek hasznát veheti az ember.
Lehajolt tehát, noha kínnal, mert a köszvény bántotta. Fölszedte a
földről a kis zsineg-maradékot és szépen, gondosan össze akarta
tekergetni, mikor észrevette Malandain uramat, a nyergest, aki portája
küszöbén állt és őt nézte. Annak idején volt egymással egy kis
összeakaszkodásuk valami kötőfék miatt, azóta nem is voltak jóban, mind
a ketten haragtartó emberek lévén. Hauchecorne uram szégyenfélét érzett,
hogy az ellensége most így rajtakapta, amint a sárban egy ilyen semmi
madzag után nyúlkál. Hirtelen elrejtette a zsákmányát a zubbonya alá,
aztán a nadrágzsebbe; majd úgy tett, mintha még keresgélne a földön
valamit, amit sehogyse talál meg; azzal elindult a piac felé, előre
hajtott fejjel, kétrét görnyedve a fájdalomtól.
Azonnal el is tűnt a kiabáló, lassú tömegben, amelyet a végtelen
alkudozások izgalma járt át. A parasztok tapogatták a teheneket,
elmentek, visszajöttek, ötölve-hatolva, örökös félelemben, hogy rászedik
őket, – nem mertek dönteni, egyre az eladó szemét fürkészve: mikor
leplezhetnék le az emberük ravaszságát vagy a jószág hibáját.
Az asszonyok, miután lerakták a lábaik elé nagy kosaraikat, előhúzták
belőlük a szárnyasokat, amelyek azután ott hevertek előttük a földön,
összekötött lábakkal, rémült szemmel, vörös taréjjal. A vevők
megmondták, mennyit fizetnek, – az asszonyok meghallgatták, ragaszkodtak
a saját áraikhoz, foghegyről beszélve, szenvtelen arccal, majd hirtelen,
elszánva magukat a kínált kisebb összegre, utánakiáltottak a lassan
odábbállónak:
– Jó’ van na, Anthime gazda. Odaadom annyiér!
Aztán, lassan-lassan, elnéptelenült a tér s mikorra megszólalt a déli
harangszó, azok, akik nagyon messzi laktak, szétszóródtak a kocsmákban.
Jourdain-nél a nagy szoba tele volt falatozókkal, ahogy a tágas udvar is
megtelt mindenféle járművel, talyigákkal, kiskocsikkal, oldalas
szekerekkel, homokfutókkal, a leglehetetlenebb bricskákkal, amik sárgák
voltak az agyagos sártól, meg vedlettek, toldottak-foldottak voltak, úgy
emelve dupla rúdjaikat az égnek, mint két kart, vagy orral előre bukva,
farukkal a levegőben.
Mingyárt az asztalnál ülők közvetlen szomszédságában, a roppant kemence,
tele vígan lobogó lánggal, melegítette a jobboldalon húzódó sor hátát.
Három nyárs forgott, a ráhúzott csirkékkel, galambokkal és ürücombokkal;
s kellemes szagok szálltak, a sült húsé, meg az aranyosra pirult bőrön
végigcsorduló leveké, amitől szerte jókedv gyúlt és megeredt a szájakban
a nyál.
Az egész szántó-vető arisztokrácia itt ebédelt, Jourdain uramnál, aki
kocsmásgazda és lókupec volt egyszemélyben, ravasz paraszt, aki sok
tallért rakott már élire.
A tálak egymást érték, sorra ürültek, mint a sárga almabor kupái.
Mindenki a maga üzletét mesélte, mit adott, mit vett. A termést is
meghányták-vetették. Az idő jó vóna a zöldfélékre, de a gabonára egy
kicsit nedves.
Hirtelen dobszó perdült meg, az udvaron, a ház előtt. Rögtön, mindenki
felugrott, egy-két közönyös alakot kivéve, – odafordultak az ajtóba, az
ablakokhoz, még le sem nyelve a falatot, asztalkendővel a kezükben.
A kisbíró, mikor elkészült a dobolással, szaggatott, éneklésbe felcsapó
hangon kezdte rá:
– Adatik tudtára Goderville lakosainak és egyátaljába mindenkinek, aki
megjelent a vásáron, hogy ma reggel, a beuzeville-i úton, kilenc és tíz
óra közt, elveszett egy fekete bőrtárca, amibe ötszáz frank vót, meg
üzleti írások. A becsületes megtaláló vigye a tárcát haladéktalanul az
előljáróságra, vagy pedig Fortuné Houlbrèque manneville-i lakoshoz,
akitől húsz frank jutalmat kap.
A kisbíró azzal elment. A dob süket pergését és az ember elhalkult
szavát még egyszer hallani lehetett a távolból.
Megindult a beszélgetés az esetről, latolgatták az eshetőségeket,
megkapja-e vagy sem Houlbrèque gazda a tárcáját?
Az étkezés is bevégződött.
Éppen elkészültek a feketével, mikor a csendőrőrs vezetője jelent meg a
küszöbön.
– Hauchecorne gazda, bréauté-i lakos, itt tartózkodik? – kérdezte.
Hauchecorne, aki a túlsó asztalvégen ült, felelt:
– Itt vagyok!
Az örsvezető tovább beszélt:
– Hauchecorne gazda lesz olyan szíves és követni fog az előljáróságra. A
maire szeretne egy szót szólni magával!
A paraszt meglepődve, nyugtalanul hajtotta fel a pálinkáját, felkelt s
még görnyedtebben, mint reggel, – mert az első lépések estek leginkább a
nehezére minden pihenő után, – elindult, egyre ismételgetve:
– Itt vagyok, itt vagyok!
És ment az örsvezető után.
A maire már várta, karosszékében ülve. Egyébként a helység jegyzője
volt, nagy darab, nehézkes ember, aki szerette a cikornyás beszédet.
– Hauchecorne gazda, – kezdte a maire, – magát ma reggel látták, mikor a
beuzeville-i országúton felszedte azon pénztárcát, amit Houlbrèque
gazda, manneville-i lakos, elveszített volt.
A paraszt zavartan meredt rá a maire-re, – megfélemlítette már a puszta
gyanú is, amelyről sejtelme sem volt, miért nehezedik rá.
– Má’ hogy én felszedtem vóna aztat a pénztárcát?
– Úgy ám, személyesen!
– Becsületistenemre azt se tudom, vót-e a világon olyan tárca.
– De ha látták magát!
– Láttak? Má’ ki láthatott vóna?
– Hát Malandain uram, a nyerges!
Az öregnek most minden eszébe jutott, megértette a helyzetet és
elvörösödött dühében:
– Az a büdös dög látott? Há’ mit látott? Azt látta, hogy felszedtem ezt
a koszos madzagot, la, – tessék, maire uram!
Azzal mélyen belekotort a zsebébe és előhalászta a kis zsinegvéget.
A maire azonban hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Csak nem akarja elhitetni velem, Hauchecorne gazda, hogy Malandain
uram, aki pedig szavahihető személyiség, ezt a zsineget pénztárcának
nézte?
A paraszt dühösen emelte fel a kezét, félre köpött egyet, hogy nagyobb
nyomatékot adjon a becsületének, úgy ismételgette:
– De ha eccer ez az isteni szent igazság, maire uram! Testi-lelki
üdvösségemre mondom, hogy így vót.
A maire újra kezdte:
– Miután pedig felvette az illető tárgyat, azután még sokáig keresgélt a
sárban, – hogy vajjon nem gurult-e ki a tárcából egynémely pénzdarab?…
Szegény gazduram, fulladozott a méltatlankodástól és a félelemtől.
– Hogy lehet ilyesmit csak ki is tanálni!… ilyen hazudságokkal sárba
silányítani a becsületes embert… De még ilyet!
Hiába protestált, nem hittek neki.
Szembesítették Malandain urammal, aki megismételte és fentartotta
állítását. Vagy egy órahosszat gyalázkodott egymásra a két ember. Akkor,
saját kérelmére, megmotozták Hauchecorne-t. Nem találtak nála semmit.
Végül is a maire, maga is nagy zavarban, hazaengedte, tudtára adván,
hogy értesíteni fogja az ügyészséget és majd az fog intézkedni.
A dolognak híre ment. Mikor az előljáróságról előkerült, egész tömeg
vette körül az öreget, kikérdezték, komoly meg gúnyolódó kíváncsisággal,
amelybe azonban nem vegyült semmi méltatlankodás. Ő pedig újra előadta a
zsineg történetét. Egy szót se hitt el belőle senki. Nevettek.
Az öreget aztán lépten-nyomon megállították vagy ő állította meg az
ismerőseit s vég nélkül újra kezdődött a történet és a vén paraszt
tiltakozása: kiforgatta a zsebeit, úgy mutatta, hogy nincs nála semmi.
Erre azt mondták:
– Vén kujon, beszélhetsz!
Ő pedig mérgelődött, vad és lázas dühbe jött, kétségbeesve, hogy nem
hisznek neki. De nem tudott mit csinálni, csak újra rákezdte a
históriáját.
Leszállt az alkony, indulni kellett. Hauchecorne három szomszédjával
ment, akiknek megmutatta a helyet, ahol fölszedte a zsinegdarabot. És az
egész úton csak az esetéről beszélt.
Az este még körbejárta Bréauté falvát, hogy mindenki tudja meg a dolgot.
Mindenütt csak hitetlenkedőket talált.
Egész éjszaka ennek a betege volt.
Másnap, déli egy óra tájban, Marius Paumelle béres, aki Breton uramnál
szolgált az ymauville-i tanyán, hazavitte a pénztárcát és tartalmát
Houlbrèque manneville-i gazdának.
A béres azt beszélte, hogy a holmit csakugyan az országúton találta meg,
de mivel olvasni nem tud, a talált tárgyat hazavitte és a gazdájának
adta oda.
A környéken ennek is hamar híre ment. Hauchecorne gazdával közölték a
dolgot. Rögtön fölkerekedett és újra elkezdte története elmondását,
persze kiegészítve a megoldással. Úszott a diadalban.
– Ami a legjobban zokul esett, – mondta, – az nem maga ez az izé vót,
elhihetitek. De a hazudság! Nem rágja az ember szívit semmise úgy, mint
ha hazug szó mián esik csúfságba.
Egész nap az esetét beszélte, úton-útfélen azzal tartotta a járókelőket,
a korcsmában az iddogálókat, a templom kapujában a kijövőket a
legközelebbi vasárnapon. Ismeretleneket is megállított, hogy előadjon
nekik. Most már nyugodt volt, de valami mégis motoszkált az érzéseiben,
anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi az? Az emberek mintha tréfás
képpel hallgatták volna. Mintha azok nem volnának meggyőződve az
igazáról. Néha mintha összesúgtak volna a háta megett.
A következő hét keddjén megint elment a goderville-i vásárra, csupán
azért, mert a vágy hajtotta, újra elbeszélni a történetét.
Malandain, aki ott állt a kapujában, röhögött, mikor elment előtte.
Miért?
Megszólított egy criquetot-i majorost, aki be sem várta, hogy befejezze
a mondókáját, hanem hason legyintette és az arcába kiáltott:
– Nagy huncut vagy öreg, beszélhetsz!
Azzal a majoros hátat fordított.
Hauchecorne gazdának elállt a szava. Egyre nyughatatlanabb lett. Miért
mondják rá, hogy »nagy huncut«?
Mikor a Jourdain korcsmájában az asztalhoz ült, újra belefogott a
históriájába.
Egy montivilliers-i lókupec rákiáltott:
– Eriggy má’, vén csutora, tudjuk, tudjuk, most gyün a madzag!
Hauchecorne dadogott:
– De ha eccer megtanálták azt az izét, azt a pénztárcát!
A másik azonban visszavágott:
– Csak hallgassunk, apókám, – úgy van a’: az egyik megtanálja, a másik
meg visszaviszi. Kéz kezet mos, igaz-e?
A parasztnak torkán akadt a lélekzet. Végre megértette, miről van szó.
Azzal gyanusítják, hogy cinkosa van és az vitte vissza a pénztárcát.
Tiltakozni akart. Az egész asztal az arcába röhögött.
Nem tudta befejezni az ebédjét, elment, gúnyos szavak szóltak utána.
Hazatért, teli szégyennel és méltatlankodással, elfúlva a dühtől, a
megaláztatástól, – és annál is inkább lesujtva, mert a maga srófos,
normand eszével csakugyan képes is lett volna olyasmire, mint amivel
most vádolták, sőt el is tudott volna hencegni vele, mint valami jó
csínnyel. Ártatlansága most valahogy bebizonyíthatatlannak ködlött saját
maga előtt is, hiszen mindig nagy kópé-híre volt! És a gyanú
igazságtalansága csak jobban rágta a szívét.
Újra elkezdte a kalandja elbeszélését, minden nap megtoldva a történetet
új érvekkel, erélyesebb tiltakozásokkal, ünnepélyesebb esküdözésekkel,
amiket előre kifundált és előkészített, magánya óráiban, mert agyát már
nem foglalkoztatta más, csak a zsineg históriája. Persze, annál kevésbé
hittek neki, minél szövevényesebb lett a védekezése és agyafurtabb az
érvelése.
– Hazug ember cifrán beszél, – mondták a háta mögött.
És ő érezte ezt, de csak folytatta a vad harcot, a reménytelen
erőlködést.
Szemlátomást pusztult.
Az ugrató természetűek most csak azért is elmondatták vele »a madzagot«,
hogy mulassanak rajta, mint ahogy a háryjánosokkal mondatják el a
hőstetteket. Hauchecorne, elméjében rendülve meg, eszelőssé vált.
December vége felé ágynak dőlt.
Január első napjaiban halt meg, – és, az agónia révületében is
ártatlanságát erősítgette, újra meg újra rákezdve:
– Csak egy kis madzag… egy pici kis madzag… itt van ni, maire uram…