Denis megmentette ura életét. Éjt-napot eggyé téve, virrasztott, nem
hagyta el a beteg szobáját, sorra készítette a porokat, a herbateákat, a
kanalas orvosságokat, tapogatva Marambot pulzusát, aggodalmasan
számlálva az ér ütéseit, – és ebben a kezelésben egy kitünő ápoló
ügyessége egyesült valami fiúi önfeláldozással.
Minden pillanatban megkérdezte:
– Tessék mondani, uram, hogy tetszik lenni?
Marambot úr gyönge hangon felelte:
– Valamivel jobban, fiam, köszönöm.
És ha a sebesült éjszaka felébredt, gyakran látta, hogy őrzője ott
sírdogál a karosszékben és csöndesen törülgeti a szemeit.
A volt gyógyszerészt soha életében nem látták el jobban, nem
kényeztették, nem becézték ennyire. Eleinte még azt mondogatta magában:
– Mihelyt meggyógyultam, szélnek eresztem ezt az akasztófavirágot.
Most azonban lábadozni kezdett és napról-napra halogatta a pillanatot,
amelyben válnia kell gyilkosától. Meggondolta, hogy senki sem venné
körül ennyi figyelemmel és igyekezettel, mint ahogy ez a fiú, merő
félelemből; és végre is azt mondta neki, hogy a jegyzőnél írást tett le,
amelyben ott foglaltatik a feljelentés, arra az esetre, ha újabb baj
történnék.
Ez az óvintézkedés, – úgy vélte – megvédi a jövőben minden új
merénylettől; és így – kérdezte önmagától – vajjon nem egyenesen
okosabb-e maga mellett tartani ezt az embert, hogy a szeme mindig rajta
lehessen?
Mint annak idején, mikor azon habozott, hogy beszerezzen-e egy vagy más
nevezetesebb orvosságot, most sem tudta döntésre szánni el magát.
– Majd… nem sürgős, – mondogatta magában.
Denis pedig változatlanul a páratlan szolga maradt. Marambot úr
felgyógyult. És Denis-t nem bocsátotta el.
Egy reggel aztán, mikor éppen végzett a früstökjével, egyszer csak nagy
lármát hall a konyhából. Odaszalad. Denis két csendőrrel birkózott, akik
lefogták. Az örsvezető komolyan jegyezgetett a noteszébe.
A szolga, amint megpillantotta az urát, zokogni kezdett és elkiáltotta
magát:
– A nagyságos úr feljelentett! Nem szép dolog, mert mást ígért. Hát ez a
becsületszó, Marambot úr? Csunya egy dolog ez, bizony csunya egy dolog!…
Marambot, aki el volt képedve s akit a gyanusítás szíven talált,
felemelte a kezét:
– Isten színe előtt esküszöm, fiam, hogy nem jelentettelek föl.
Egyáltalán nem is sejtem, hogy a csendőr urak hogy tudhatták meg, hogy
te meg akartál engem ölni.
Az örsvezető felhőkölt:
– Mit mond, Marambot úr? Hogy ez az ember Önt meg akarta ölni?
A gyógyszerész fejvesztetten felelte:
– Hát igen… De én nem jelentettem föl… Én nem szóltam senkinek…
Esküszöm, hogy senkinek… És azóta is mindig nagyon derék szolgám volt…
Az örsvezető zordonan jelentette ki:
– Az Ön vallomását jegyzőkönyvbe veszem. A bíróság majd tudni fogja,
Marambot úr, mi a dolga ezzel az új adattal, amit eddig nem ismert.
Nekem most azért kell letartóztatnom az Ön szolgáját, mert suba alatt
elemelt Duhamel úrtól két kacsát, amely bűncselekményre tanuk is vannak.
Bocsánat, Marambot úr. Az Ön szavait illetékes helyen jelenteni fogom.
És emberei felé fordulva, kiadta a vezényszót:
– Mehetünk, indulj!
A két csendőr magával cipelte Denist.