De hát most ő, Marambot, mit csináljon? Felkeljen? segítségért
kiabáljon? Hiszen, ha csak egyet mozdul is, sebei nyilván fölfakadnak és
ő abba halna bele, hogy elvérzik.
Egyszerre csak azt hallotta, hogy benyitják a szobája ajtaját. Majdnem
elállt a szíve dobogása. Biztosan Denis jött vissza, hogy teljesen
végezzen vele. Visszafojtotta a lélekzetét, hogy a gyilkos azt higyje,
minden rendjén sikerült, műve be van fejezve.
Marambot érezte, hogy felemelik a takaróját, aztán megtapogatják a
hasát. A csípője táján éles fájdalom nyilalt át, amibe belereszketett.
Most valaki megmosogatta friss vízzel, szép gyöngéden. De hiszen akkor
felfedezték a bűntényt és most ápolni, megmenteni jöttek az áldozatot!
Eszeveszett öröm ragadta el, de azért annyi óvatossága maradt, hogy ne
árulja el mingyárt feleszmélését: kinyitotta a szemét, csak az egyiket,
a lehető legnagyobb elővigyázatossággal.
Kit ismert fel? Denis állt ott mellette, – Denis, személyesen! Irgalmak
istene! Sietve csukta be megint a szemét.
Denis! De hát mit csinál ez itt? Mit akar? Miféle rettenetes tervet
koholhat még?
Hogy mit csinál? Hát lemossa, hogy eltüntesse a nyomokat! És aztán? Majd
elássa, a kertben, tíz lábnyi mélyen, hogy sohase találjanak rá többé!
Vagy tán éppen a pincében, a finom boros palackok alá?
És Marambot úr olyan heves reszketésbe fogott, hogy minden tagja
belekoccant.
– El vagyok veszve, veszve vagyok! – mondogatta magának. És
kétségbeesetten szorította össze a szempilláit, hogy ne lássa a kést,
mikor a kegyelemdöfést kapja. De nem kapta meg. Sőt Denis most felemelte
és lepedőbe szárogatta. Aztán gondosan nekifogott, hogy bekötözze a
lábsebet, ahogy annak idején tanulta, mikor ura még gyógyszerész volt.
Többé nem lehetett kétség a szakember számára: szolgája, aki előbb meg
akarta ölni, most azon igyekszik, hogy megmentse.
Ekkor Marambot úr, elhaló hangon, kiadta a gyakorlati utasítást:
– A lemosást és a kötözést kátrányszappanos vízzel csináld!
Denis felelt:
– Úgy csinálom, uram.
Marambot úr kinyitotta mind a két szemét.
Nem volt többé nyoma sem a vérnek, sem az ágyon, sem a szobában, sem a
gyilkoson. A sebesült szép fehér ágyneműben feküdt.
A két ember egymás szemébe nézett.
Végül Marambot úr szelíden csak ennyit mondott:
– Tudod, milyen nagy bűnt követtél el?
Denis felelt:
– Éppen azt akarom jóvátenni, uram. Ha nem tetszik feljelenteni,
hűségesen szolgálom majd, mint azelőtt mindig.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Marambot úr a szolgája ellen
nyilatkozzék. Inkább lecsukta a szemét, úgy felelt:
– Esküszöm, hogy nem foglak följelenteni.