Marambot úr felnyitotta a levelet, amelyet inasa, Denis, adott át neki.
És Marambot úr mosolygott.
Denis húsz év óta szolgált a házban, zömök, jókedvű emberke volt, akit
csudára emlegettek az egész környéken, mint az inasok mintaképét. Most
is megkérdezte:
– A nagyságos úr meg van elégedve? Jó hírt tetszett kapni?
Marambot úr nem volt gazdag ember. Régóta abbahagyta a falusi
patikárusságot, nőtlen volt s abból a kis jövedelemből éldegélt, amelyet
nagy kínnal szerzett össze, mikor még gyógyszereket sózott a parasztok
nyakába.
– Igen, fiam, – felelt most, – Malois apó megretirált a pörösködés elől,
amivel megfenyegettem. Holnap megkapom a pénzemet. Ötezer frank egészen
jól jön a magamfajta agglegény kasszájába.
És Marambot úr a kezeit dörzsölte. Lemondó természetű ember volt, inkább
szomorú, mint víg, aki nem tudott tartósan akarni és szívesen
elhanyagolta a dolgait.
Bizonyára nagyobb jólétre tehetett volna szert, ha hasznára fordítva
egy-egy fontosabb központban letelepedett kollégája halálát, helyükre
furakodott volna, magának szerezni meg vevőközönségüket. Azonban fázott
a költözködéstől s a sok lótás-futásnak a gondolata, amivel az ilyesmi
szükségszerűen jár, mindig visszatartotta. Két napig gondolkozott az
ügyön, aztán ezzel a bölcseséggel nyugtatta meg magát:
– Na jó! majd a legközelebb. Nem veszítek semmit, ha még várok egy
kicsit. Talán még jobb alkalom is lesz.
Denis ellenben vállalkozásokra unszolta gazdáját. Aktív természet volt s
most is szüntelenül ismételgette:
– Hej, csak nekem kerülne egyszer egy kis tőkém, de megszedtem volna már
magam! Csak ezer frank s kész volna az üzlet!
Marambot úr mosolygott, de nem válaszolt, hanem kisétált kis kertjébe,
ahol hátratett kezekkel, álmodozva sétálgatott.
Denis egész nap dalolászott, mint akit nagy öröm ért, népdalokat,
mindenféle hazai nótákat. A szokottnál is nagyobb aktivitás tört ki
rajta, végigtisztogatta a ház összes ablakait, vad buzgalommal
törölgetve az üvegtáblákat, miközben teli torokkal harsogta a nótáit.
Marambot úr, elcsodálkozva ezen a nagy igyekezeten, többször is
mosolyogva szólt rá:
– Fiam, ha így nekilátsz, holnapra nem marad semmi dolgod!
Másnap reggel kilenc óra tájban a levélhordó négy levelet adott át
Denisnek, ura számára. A négy levél közül az egyik nagyon súlyos volt.
Marambot úr rögtön bezárkózott szobájába, a délután jórészét is ott
töltötte. Akkor aztán az inasával négy boritékot küldött a postára. Az
egyik Maloisnak a címére szólt, nyilván a nyugta volt benne a pénzről.
Denis ezúttal nem kérdezett semmit az urától; amilyen vidám volt előző
nap, most olyan szomorúnak és komornak látszott.
Leszállt az éjszaka. Marambot úr a szokott órában lefeküdt és elaludt.
Különös zaj riasztotta fel. Azonnal felült az ágyban és hallgatózott.
Hirtelen felpattant az ajtó s a küszöbön Denis jelent meg, egyik kezében
gyertya, a másikban egy konyhakés. Szemei nagyra meredtek, ajka és
arcvonásai görcsösen eltorzultak, mint az olyan embereké, akiket
rettenetes indulat ráz. Sápadt volt, mint egy kísértet.
Marambot úr első megriadásában azt hitte, hogy szolgája alvajáró lett s
éppen fel akart kelni, hogy elébe menjen, mikor az inas elfújta a
gyertyát s nekirontott az ágynak. Gazdája előre feszítette a kezeit,
hogy felfogja a csapást, amely egyszerre feldöntötte. El akarta kapni a
szolga karját, hogy elhárítsa a rámért gyors döféseket. E pillanatban
azt hitte, hogy Denis hirtelen megőrült.
A kés először a hátán találta, másodszor a homlokán, harmadszor a
mellén. Eszeveszetten védekezett, a sötétben ide-oda csapkodott a
kezeivel, rugdalózott és kiabált:
– Denis! Mit izélsz! Denis! meg vagy bolondulva?
A másik azonban lihegve vadult, döfködött tovább; egy-egy rúgás vagy
ökölcsapás visszavetette, hogy dühöngve kezdje újra. Marambot úr még két
szúrást kapott a lábába, egyet meg a hasára. Hirtelen azonban egy
gondolat nyilalt át az agyán és erre kiabálni kezdett:
– Denis, hagyd abba, hallod? Hiszen nem is kaptam meg a pénzemet!
Az ember azonnal megállt és gazdája a sötétben hallotta sípoló
lélekzését.
Marambot úr rögtön folytatta:
– Egy vasat se kaptam. Malois visszalép; pör lesz; a leveleket azért
vitted a postára. Inkább olvasd el magad is azokat az írásokat ott az
íróasztalon.
És, ereje végső megfeszítésével, előkotorta éjjeliszekrényéről a gyufát,
gyertyát gyujtott.
Csupa vér volt. A falat égő foltok mocskolták be. Az ágynemű, a
függönyök, minden vöröslött. Denis, maga is tetőtől-talpig véresen, a
szoba közepén állt.
Mikor Marambot mindezt meglátta, azt hitte, hogy itt a halál és
elvesztette eszméletét.
Hajnaltájban tért magához. Némi időbe telt, míg visszanyerte érzékeit,
míg értelme, emlékezése megéledt. Azonban hirtelen felújult előtte a
merénylet, a kapott sebek, és olyan erős félelem rohanta meg, hogy
lecsukta a szemeit: nem akart látni semmit. Pár pillanat múlva rettegése
alábbhagyott. Gondolkodni kezdett: nem halt meg rögtön, tehát még
kilábolhat a bajból. Gyöngének érezte magát, nagyon gyöngének, de éles
fájdalom nélkül, noha teste egyes helyein kellemetlen sajgásféle
bántotta. És jéghidegnek is érezte magát, meg egészen nedvesnek is, – és
mintha szorosan begöngyölték volna holmi kötelékbe. Azt gondolta, hogy
ezt a nedvességet a kiontott vér okozza s a félelem borzongása rázta meg
a rettenetes elképzelésre, hogy ez a vörös tenger az ő ereiből
árasztotta el az ágyat. A szörnyű látvány félelme úgy tönkretette, hogy
szemeit erővel csukva tartotta, mintha maguktól, az ő ellenére, fel
akartak volna pattanni.