A szülés napjáig nem jött közbe újabb esemény.
Szeptember utolsó napjaiban Cora leánygyermeknek adott életet.
Désirée-nek nevezték el, de mivel ünnepélyes keresztelőt akartak
rendezni, úgy határozták el, hogy csak a következő nyáron tartják meg, a
vidéki portán, amelyet közben megvásárolnak.
Asnières-ben nézték ki a házat, a dombon, amely a Szajna fölött
emelkedik.
A tél folyamán nagy események játszódtak le. Mihelyt megkapták az
örökséget, Cachelin beadta nyugdíjaztatási kérvényét, amelyet nyomban
elintéztek s az öreg otthagyta a hivatalt. Szabad idejét azzal töltötte,
hogy finom lombfűrész-munkákat csinált. Órákat, ládikákat,
virágállványokat, mindenféle furcsa, apró holmit fűrészelgetett ki.
Bolondja volt ezeknek a munkáknak, amelyekhez akkor szottyant kedve,
mikor egyszer az Opera-avenue-n meglátott egy vándor árust, amint ilyen
falemezeket dolgozott fel. Mindenkinek meg kellett csodálnia, nap mint
nap, Cachelin új kompozícióit, amelyek tudákosan és gyermekesen cifrák
voltak.
Ő maga, elámulva önnön művészetétől, szüntelenül ismételgette:
– Csudálatos, hogy mi mindenre képes az ember!
Mikor a helyettes főnök, Rabot úr, végre meghalt, Lesable töltötte be
ügykörét, bár a címét még nem kapta meg, mivel legutóbbi előléptetése
óta még nem telt el a szükséges idő.
Cora azonnal egészen más asszony lett, tartózkodóbb, elegánsabb, –
megértette, kitalálta, megérezte mindazt a megváltozni valót, amire a
vagyon kötelez.
Újév napján látogatást tett a főnök feleségénél, aki vaskos asszonyság
volt, harmincöt éves párizsi élet után is vidékinek maradva. Cora úgy
elárasztotta kedveskedéssel és hízelgéssel, hogy Torchebeuf asszony
végre is elfogadta a keresztanyaságot. Cachelin nagyapó lett a
keresztapa.
A szertartást egy ragyogó júniusi vasárnapon tartották meg. Az egész
hivatal meg volt híva, a szép Maze-t kivéve, aki többé nem járt a
házhoz.
Reggel kilenckor Lesable a vasúti állomás előtt várta a párizsi vonatot,
míg a groom, nagy aranygombos libériában, kantárszáron tartotta a kövér
ponnit, amely a vadonatúj kiskocsi elé volt fogva.
Messziről füttyentett, majd föltűnt a gép, maga után vontatva a vagónok
füzérjét, melyből utasok áradata hömpölygött elő.
Az egyik elsőosztályú kocsiból Torchebeuf úr szállt ki nejével, akinek
rikított a toalettje. Pitolet és Boissel a második osztályból kerültek
elő. Savon apót nem merték egyenesen meghívni, de ki volt csinálva, hogy
délután majd véletlenül összetalálkozik vele a társaság és akkor, a
főnök úr beleegyezésével, őt is elviszik a lakomához.
Lesable rohant a följebbvalója elé, aki teljes törpeségében lépdelt
előre császárkabátjában, melyen úgy virított a nagy érdemrend-csokor,
mint valami kinyílt vörös rózsa. A roppant koponya, ráadásul a
széleskarimájú kalappal, szinte agyonnyomta a csenevész testet s a
mutatványos bódék csodáihoz tette hasonlóvá a főnök urat; felesége, ha
egy kissé lábujjhegyre pipeskedik, nyilván megerőltetés nélkül
elnézhetett volna Torchebeuf feje fölött.
Léopold ragyogó arccal hajlongott és hálálkodott. Feltessékelte a
házaspárt a kocsiba, majd kollégáihoz futott, akik szerényen hátrább
húzódtak, – kezet szorított velük, sajnálkozott, hogy az apró kocsiban
nem viheti el őket is:
– Csak gyertek mindig a parton, míg oda nem értek a kapunkhoz:
Désirée-villa, a kanyarodótól a negyedik ház! Siessetek!
És a kocsira szállva, megragadta a gyeplőt s indított, miközben a groom
ügyesen a hátulsó kis ülésre pattant föl.
A szertartás a legsikerültebb módon folyt le. Utána hazamentek,
villásreggelire. Az asztalkendő alatt mindenki ajándékot talált,
megfelelőt az illető vendég fontosságának. A keresztanya tömör
aranykarperecet kapott, férje rubin nyakkendőtűt, Boissel
szattyánbőrtárcát, Pitolet pedig egy pompás tajtékpipát. A háziak
szerint Désirée küldte ezeket az ajándékokat új barátainak.
Torchebeufné kivörösödve zavarában és örömében, felhúzta a csillogó
karikát vastag karjára, a főnök pedig, mivel keskeny nyakkendőjén nem
tudta elhelyezni a tűt, császárkabátja hajtókájába tűzte az ékszert, a
becsületrend alá, mint holmi kisebbosztályú kitüntetést.
Az ablakon át ki lehetett látni a folyam nagy szalagjára, amely Suresnes
felé ívelt, a fákkal benőtt partemelkedések mentén. A napfény záporként
hullott a vízre s tűzfolyammá változtatta. Az étkezés eleinte nehézkesen
folyt, mert a Torchebeuf-házaspár jelenléte nyomta. Később
nekividámodtak. Cachelin vaskos tréfákat eresztett meg, melyeket
megengedhetőnek tartott, hiszen gazdag ember volt; és a többiek
nevettek.
Ha Pitolet vagy Boissel mond ilyeneket, nyilván megbotránkoztak volna.
Csemegénél be kellett hozni a gyermeket, akit mindegyik vendég
megcsókolt. Csipkék felhőjében fulladozva, zavaros kék szemeivel,
melyekből még hiányzott minden gondolat, rábámult a felnőttekre s kissé
oldalt fordította pufók fejét, mintegy a figyelem első ébredezésével.
Pitolet, a többiek lármája közben, odasúgott szomszédja, Boissel fülébe:
– Újszülöttnek csakugyan új: szinte csöpög róla _a Máz!_
A szójáték másnap körbejárt a minisztériumban.
Telt az idő, az óra kettőt ütött, mikor a likőrnél tartottak s Cachelin
azt indítványozta, hogy nézzék meg a háztájat, aztán tegyenek egy sétát
a Szajna-parton.
A vendégek processziója végigjárta az összes helyiségeket, a pincétől a
padlásig, aztán a kertet is, az utolsó fáig és palántáig, majd két
csoportra oszoltak, így indultak sétálni.
Cachelin, akit a hölgyek kissé feszélyeztek, Boissel-t és Pitolet-t
elcipelte a parti kávéházakba, míg Torchebeufné és Lesablené, férjük
kíséretében, a part másik lankáját választották, úriasszonyokhoz illően,
akik nem keveredhetnek a vasárnapi csőcselék közé.
Lassan lépegettek a hajóvontató úton, mögöttük a két férfi hivatali
dolgokról folytatott komoly beszélgetést.
A folyamon csónakok haladtak, nagy evezőcsapásoktól lendülve előre,
vidám fiúk erejétől, akiknek mezítelen karján az izmok dagadtak a lesült
bőr alatt. A nőutasok fekete meg fehér állatbőrökön heverve, kezelték a
kormányt, kábultan a hőségtől, fejük felett vörös, sárga, kék
napernyőket feszítve ki, melyek olyanok voltak, mint roppant, úszó
virágok. Egyik csónakról a másikra kiáltások röpültek át, hivogató vagy
szitkozódó szavak s valami távoli zaj, emberi hangok zavaros és nem
szünő egybeömlése hirdette az ünnepnapok szerte nyüzsgő tömegeit.
Horgászó halászok álltak mozdulatlanul véges-végig a folyó mentén,
miközben a csaknem mezítelen úszók, akik a nehézkes halászdereglyéken
álltak, egymásután ugráltak fejest a vízbe, visszakapaszkodtak s újra
kezdték.
Torchebeufné meglepődve nézte őket. Cora megjegyezte:
– Ez így megy minden vasárnap. Elrondítják nekem ezt a szép vidéket.
Könnyű, halk siklású csónak közeledett, két nő forgatta az evezőt, míg a
hozzájuk tartozó két fiatalember a csónak fenekén heverészett. Az egyik
nő a part felé kiáltott:
– Hollá, hollá! tisztességes úrihölgyek! Férfi van eladó, kell belőle?
Cora megvetéssel fordult el, karját a vendéghölgy karja alá csúsztatva:
– Már mutatkozni se lehet itt, menjünk innen. Micsoda gyalázatos
perszónák!
Visszafordultak. Torchebeuf éppen ezt mondta Lesable-nak:
– Január elsejére rendben lesz. Az igazgató nekem formálisan megígérte.
És Lesable felelt:
– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg Önnek, kedves, jó főnök úr!
Visszatérőben összetalálkoztak Cachelinnel, Pitolet-vel és Boissel-lel,
akiknek a könnyeik potyogtak a kacagástól, miközben valósággal magukkal
vonszolták Savon apót, tréfából azt állítva róla, hogy egy kokott
társaságában csípték el a parton.
Az öreg rémülten ismételgette:
– Nem igaz, kérem, nem igaz. Nem szép magától, Cachelin úr, hogy
ilyeneket mond, igazán nem szép.
Cachelin fuldokolva kiabált:
– Te vén kópé! Hát nem mondtad neki, hogy: aranyos tyúkocskám, mi? De
megfogtunk, adta vén disznaja!
Még a hölgyek is elkacagták magukat, a derék öreg annyira oda volt.
Cachelin folytatta:
– Ha Torchebeuf úr megengedi, foglyul ejtjük az öreget a ludasságáért és
velünk kell vacsoráznia!
A főnök kegyesen beleegyezését adta. És most azon nevettek tovább, hogy
a Savon apó nője hogy hoppon maradt. Az öreg tovább tiltakozott,
kétségbeesve a gonosz ugratáson.
Estig se merítették ki az esetet s a tréfás kiszólások közé vaskos
malacságok is csúsztak.
Cora és Torchebeufné a terrasz ponyvája alatt ülve nézték a sugárzó
naplementét. A nap bíborszínű port hintett el a lombok közt. Az ágakat a
legkisebb szellő se mozgatta; tiszta, végtelen béke szállt alá a lángoló
és csöndes égből.
Még egy-két hajó vonult el a folyón, már lassabban, a rév felé
igyekezve.
– Úgy látszik, – kezdte Cora, – ez a szegény Savon valami koldusfajzatot
vehetett feleségül.
Torchebeufné, aki a hivatal minden aprócseprő dolgába be volt avatva,
felelt:
– Igen, valami nagyon is fiatal árvalány volt az illető, aki megcsalta
az öreget egy komisz fráterrel s végre is megszökött a csábítójával.
A kövér hölgy még hozzátette:
– Azt mondtam, hogy egy komisz fráterrel. Hát igazán nem is tudom. Azt
mondják, nagyon szerették egymást. Akárhogy is volt a dolog, Savon apó
bizony nem valami daliás jelenség.
Lesablené komolyan válaszolt:
– Ez nem mentség az asszony számára. A szegény öreg mindenesetre nagyon
sajnálatraméltó. Nekünk van itt egy szomszédunk, bizonyos Barbou, aki
ugyanígy járt. A felesége beleszeretett valami festőbe, aki itt szokott
nyaralni és külföldre szökött vele. Nem tudom megérteni, hogy egy
asszony hogy süllyedhet idáig! Az én véleményem szerint külön büntetést
kellene kitalálni az efféle nyomorultak számára, akik ilyen szégyent
hoznak a családjukra.
A fasor végén a dajka jelent meg, a csipkékbe burkolt Désirée-t hozva. A
gyermek közeledett a hölgyek felé, rózsaszínűen ragyogva az alkony
vörös-arany felhői alatt. A csecsemő a lángoló eget ugyanazzal a fakó,
bizonytalanul elrévedező tekintettel nézte, amilyennel az emberek arcát.
A férfiak, akik távolabb csevegtek, mind közelebb jöttek; és Cachelin,
megragadva unokáját, kinyujtott karral fölemelte, mintha az égbe akarná
lendíteni. A gyermek körvonalai rárajzolódtak a láthatár tündöklő
alapjára, hosszú babakelengyéje fehér hullámzásával, mely egészen a
földig ért.
És a nagyapa felkiáltott:
– Egy ilyen gyerek ér a legtöbbet a világon! Igaz-e, Savon apó?
Az öreg nem válaszolt, mert nem volt válaszolni valója, vagy talán, mert
nagyon is sok mindenre gondolt.
Az inas kinyitotta a terraszra szóló ajtót s jelentette:
– Madame, a vacsora tálalva van!
_Jegyzet_.
»Az örökség« _(L’héritage)_ a _la Vie militaire_-ben jelent meg, 1884
márciusában és áprilisában.
Jelen kötet végén található a _Millió_ című novella, melyben _Az
örökség_ ötletét először dolgozta fel Maupassant, mégpedig rövid tárca
formájában.
Denis.