A boldogságot jelentő felfedezés óta a háromtagú család tökéletes
egyetértésben élt. Mindig vidám, zökkenőtlen, békés hangulatban voltak.
Cachelin visszanyerte régi, hangos jókedvét, Cora pedig elhalmozta
gondoskodásaival a férjét. Lesable is egészen más embernek látszott,
elégedett volt, olyan jó fiú, amilyen azelőtt sohasem.
Maze ritkábban járt hozzájuk s úgy látszott, valahogyan nem jól érzi már
magát a család körében; mindenkor szívesen fogadták, de mégis több
hidegséggel, mert a boldogság önző és nincs szüksége idegen
résztvevőkre.
Sőt Cachelin, mintha bizonyos titkos ellenségeskedést is érzett volna a
szép hivatali kollégával szemben, akit pedig, alig pár hónapja, ő maga
vezetett be erőnek erejével a családi körbe. Ő volt az is, aki a család
barátjának bejelentette Coralie terhességét. Egyszer váratlanul rátört
Maze-ra az ujsággal:
– Mit szól hozzá, a lányom másállapotban van!
Maze játszotta a meglepettet.
– Ugyan, ugyan! – válaszolta, – na és persze, nagyon boldogok…?
– Azt már meghiszem! – felelte Cachelin és észrevette, hogy kollégája
viszont egyáltalán nincs elragadtatva. Férfiember nem szereti, ha az a
nő, akinek a szépet tette, ilyen állapotba kerül, akár ő volt az oka az
illető állapotnak, akár más.
Vasárnaponként azonban Maze még mindig náluk ebédelt. De az együtt
eltöltött esték kezdtek kínosakká válni, noha komoly ellentét sohasem
merült fel; – és ez a különös zavar hétről-hétre nagyobb lett. Egy este
aztán, mikor a vendég elment, Cachelin valósággal dühösen jelentette ki:
– Kezdem únni ezt az alakot!
– A dolog úgy áll, – felelte Lesable, – hogy a barátunknak nem igen
válik előnyére, ha közelebbről megismeri az ember.
Cora lesütötte a szemét. Ő nem nyilatkozott. De mindig, mintha
feszélyezve lett volna a szép Maze jelenlétében, aki viszont a maga
részéről csaknem szégyenlős volt a nővel szemben, nem nézett rá
mosolyogva, mint azelőtt, nem ajánlott fel színházi jegyeket s szinte
úgy látszott, csak szükséges teherként viseli a nemrég még oly szívélyes
jóbarátságot.
Történt pedig, hogy egy csütörtökön, ebédidőben, mikor Lesable
hazakerült a hivatalból, Cora a szokottnál is hízelkedőbben csókolta meg
oldalt a férje szakállát és a fülébe súgta:
– Nem fogsz megszidni?
– Ugyan már, miért?
– Azért, mert… mert, ez a Maze már megint itt járt. Én pedig, mivel nem
akarom, hogy az emberek mindenfélét kotyogjanak, megkértem, hogy ezentúl
ne mutatkozzék olyankor, amikor te nem vagy itthon. Úgy látszik, egy
kicsit meg is sértődött!
Lesable meglepetten kérdezte:
– Na, és mit mondott?
– Oh, nem mondott semmi különösebbet, de azért nekem mégse tetszett és
erre már arra szólítottam fel, hogy teljesen szüntesse be a
látogatásait. Jól tudod, hogy papa és te hoztátok ide ezt az embert,
nekem semmi részem se kívánja. Most aztán félek, hogy megharagszol,
amiért kiadtam az útját.
A férj szívét elöntötte a hálálkodó öröm:
– Jól tetted, nagyon jól tetted. Inkább köszönettel tartozom neked.
Az asszony újra kezdte, hogy véglegesen tisztázza a két férfi viszonyát,
ahogy eleve kitervezte:
– A hivatalban úgy fogsz tenni, mintha nem tudnál semmiről semmit, úgy
fogsz vele beszélni, mint azelőtt: csak éppen nem fog többet hozzánk
járni.
És Lesable, gyöngéden karjába ölelve az asszonyt, hosszasan, apró
csókokkal hintette végig a szemeit és az arcát.
– Angyal vagy… angyal!… – ismételgette, és érezte, amint a gyermeket, a
már jól kifejlett gyermeket hirdető has odadomborul a testéhez.