A minisztériumban a két férfi látszólag elég jó egyetértésben élt.
Valami hallgatag megegyezés alakult ki közöttük, hogy eltitkolják
kollégáik előtt családi harcaikat. »Kedves Cachelin«-em, – »kedves
Lesable«-om, – így szólítgatták egymást és odáig mentek a színlelésben,
hogy együtt nevettek a tréfákon, mint akik boldogok és meg vannak
elégedve közös életükkel.
Lesable és Maze viszont úgy viselkedtek egymással szemben, azoknak az
ellenfeleknek szertartásos udvariasságával, akik kis híján majdnem
megverekedtek. A meghiusult párbaj, melynek izgalmát mégis átélték,
túlzott udvariasságot teremtett közöttük, fokozottabb figyelmet s talán
a kölcsönös közeledés titkos vágyát is, amelyet holmi új komplikációk
homályos félelme is diktálhatott. A többiek észrevették és helyeselték
ezt a viselkedést, mint olyan úriemberekét, akiknek lovagias ügye volt
egymással.
Már messziről köszöntek egymásnak, kimért komolysággal, keményen és
méltóságosan röpítve le a kalapjukat.
Beszélni nem beszéltek egymással, – egyik sem merte vállalni a
kezdeményezést.
Egy napon azonban Lesable, mikor a főnök sürgősen hivatta, buzgalmában
futva ment végig a folyosón s a fordulónál teljes lendülettel vágódott
éppen a hasába egyik kollégájának, aki ellenkező irányból jött. A
kolléga Maze volt. Mind a ketten visszahőköltek, majd Lesable zavart és
udvarias hadarással tudakolta:
– Pardon, uram, nem történt valami baja?
A másik válaszolt:
– Semmi a világon, uram.
Ettől kezdve illendőnek találták, hogy egy-egy szót váltsanak. Majd,
versengve az udvariaskodásban, igyekeztek kölcsönösen előzékenyek lenni,
amiből nemsokára bizalmasság, majd valóságos meghitt viszony fejlődött,
az a tartózkodással mérsékelt meghittség, amely olyan emberek közt
indul, akik előbb félreismerték egymást s most valami félénk habozás
bénítja meg a lendületüket; végre az udvariaskodásokból, az egymás
szobájában tett vizitekből, barátság nőtt ki.
Most már gyakran csevegtek, mikor a rendtiszti szobában terefere volt.
Lesable sokat vesztett stréberes rátartiságából, Maze is félretette
világfias modorát; – Cachelin pedig bele-belevegyült a diskurzusba s úgy
látszott, érdeklődve figyeli barátkozásukat. Olykor-olykor, a szép
kolléga távozása után, mikor az kihúzott derékkal lépdelt odább,
homlokát majdnem beütve az ajtó szemöldökfájába, Cachelin mordult egyet,
rápislantva a vejére:
– Ez aztán legalább szép szál legény!
Egy reggel, mikor mind a négyen együtt voltak, mert Savon apó sohasem
hagyta abba a másolást, a vén díjnok széke, amelyet nyilván valami
tréfacsináló megfűrészelt, összetört gazdája alatt s a jámbor öreg
végiggurult a padlón, nagyot kiáltva ijedtében.
A három kolléga odarohant. A rendtiszt a kommunisták ármányának
minősítette a dolgot, Maze pedig mindenáron látni akarta a sérült
testrészt. Cachelin-nel összefogva erővel le akarták vetkőztetni az
öreget, hogy, mint mondták, bekötözzék, de Savon apó kétségbeesve
ellenkezett és azt kiabálta, hogy nem történt semmi baja.
Amikor a vidámság elült, Cachelin egyszerre csak elkiáltotta magát:
– Nézze csak, Maze úr, mit szólna hozzá, most, hogy így szépen együtt
vagyunk, ha meghínám magát hozzánk vasárnapra, ebédre. Mindnyájan
örülnénk neki, a vőm is, én is, a lányom is, aki névről úgyis jól
ismeri, hiszen otthon sokszor szóba kerül a hivatal. Beleegyezik, mi?
Lesable, noha hidegebben, csatlakozott apósa kéréséhez:
– Igazán, jöjjön el, nagyon örülnénk.
Maze habozott, zavarban volt, mosolygott, a mende-mondák emléke feléledt
benne.
Cachelin sürgette:
– Ki vele: jön vagy nem jön?
– Hát jó! elfogadom a meghívást.
Mikor az apa otthon azzal lépett be, hogy: – Mit szólsz hozzá, Maze
kolléga nálunk ebédel vasárnap, – Cora első meglepetésében dadogott:
– Maze? – No de ilyet!
És elpirult a haja tövéig; maga sem tudta, miért. Annyiszor hallott
beszélni erről az emberről, a szokásairól, a hódításairól, – mert Maze
ellenállhatatlan nőcsábász hírében állt a minisztériumban, – hogy már
régóta felébredt benne a vágy: megismerni ezt a szép fiút.
Cachelin folytatta, közben a kezeit dörzsölve:
– Majd meglátod, micsoda fenegyerek az és hozzá milyen szép fickó.
Magas, mint egy dragonyos, nem hasonlít ám csöppet sem az uradhoz!
Az asszony nem felelt, zavarban volt, mintha kitalálták volna, hogy már
álmodozott a kidícsért lovagról.
A lakomát ugyanazzal a gondossággal készítették elő, mint annak idején a
Lesable ebédjét. Cachelin megtárgyalta a fogásokat, mindent kitünőnek
kívánt s mintha valami be nem vallott, még határozatlan bizakodás támadt
volna a szívében, vidámabbnak látszott, valamely titkos és biztos jó
sejtelemtől derűsnek.
Az egész vasárnapot az előkészületek lázas ellenőrzésével töltötte, míg
Lesable egy sürgős ügyiratot intézett el, amelyet előző nap hozott haza
a hivatalból. November első napjaiban voltak, az új esztendő közeledett.
Hét órakor megérkezett Maze, nagyon jókedvűen. Úgy lépett be, mint aki
otthon van és udvarias szavakkal nagy rózsacsokrot nyujtott át Corának.
A jótársaságban otthonos emberek bizalmas hangján tette hozzá:
– Asszonyom, én valahogy úgy érzem, hogy már ismerem Önt egy kissé, sőt
hogy már kislány kora óta ismerem, hiszen édesapja sok éve beszélt már
nekem Önről.
Cachelin a virágok láttára felkiáltott:
– Ez aztán előkelő dolog, annyi szent!
És leányának eszébe jutott, hogy Lesable nem hozott virágot annak
idején. A szép gavallér pedig szinte elbűvöltnek látszott, nevetgélt, a
jó fiú volt, aki elsőízben tesz látogatást régi barátainál. Corát
gáláns, diszkrét szavakkal rohamozta meg, amelyektől az asszony arca
bíborpiros lett.
Maze nagyon kívánatosnak találta az asszonyt. Cora meg őt nagyon
elbűvölőnek. Mikor távozott, Cachelin odavetette:
– No, úgy-e jó pofa? Micsoda csirkefogó lehet ez, te! Minden asszonyt
befon!
Cora, kevésbé lelkesedő hangon, de bevallotta, hogy »kedves embernek
találja és nem is olyan pozőrnek, mint amilyennek gondolta!«
Lesable, aki a szokottnál kevésbé fáradtnak és rosszkedvűnek látszott,
szintén elismert annyit, hogy az első időkben »félreismerte« a barátját.
Maze járni kezdett a házhoz, eleinte tartózkodó módon, majd mind
gyakrabban. Mindenki szerette. Hívogatták, kedvében jártak. Cora a
kedvenc ételeit főzte neki. És a három férfi meghitt viszonya olyan
élénkké vált, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az új barát
elvitte a családot a színházba, ujságoktól szerzett páholyokba.
Gyalog szoktak hazamenni, végig a zsúfolt éjszakai uccákon, a Lesable-ék
kapujáig. Maze és Cora mentek elől, egyforma lépésekkel, összesímult
csipőkkel, ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a ritmusnak a ringásával,
mint két olyan lény, akik arra születtek, hogy egymás oldalán járják az
életet. Félhangon beszélgettek, mert csodálatosan értették egymást,
elfojtott, közös kacajaik voltak. És a fiatal asszony olykor
hátrafordult, hogy egy pillantást vessen apjára és a férjére.
Cachelin jóakaratú tekintettel simogatta őket s gyakran jelentette ki,
már nem is gondolva rá, hogy a vejéhez beszél:
– Mégis csak nagyszerű egy pár, öröm őket együtt látni.
Lesable nyugodtan felelte:
– Majdnem egyforma magasak.
És boldogan attól az érzéstől, hogy a szíve kevésbé erőszakosan ver,
hogy a gyors járástól már nem liheg annyira s hogy általában egész
közérzése megjavult, lassanként megenyhült az apósával szemben is, aki
különben egy idő óta be is szüntette már epés megjegyzéseit.
Újévkor Lesable megkapta főtiszti kinevezését. Olyan nagy volt az öröme,
hogy hazaérkezve, megcsókolta a feleségét, félév óta először. Az asszony
egészen zavarodottnak látszott, feszélyezettnek, mintha valami illetlen
dolog érte volna a férje részéről; – Maze-ra nézett, aki szintén eljött,
hogy az újév alkalmából tisztelegjen és minden jót kívánjon. És Maze is
zavar-félét mutatott: az ablak felé fordult, mint aki nem akarja látni,
mi történik.
Cachelin azonban nemsokára ismét ingerlékeny lett, rosszmájú, – újra
gonosz tréfákkal kezdte piszkálni a vejét. Sőt Maze-nak is
neki-nekitámadt, mintha őrá is haragudnék a fölöttük lebegő katasztrófa
miatt, melynek elkerülhetetlen terminusa percről-percre közeledett.
Egyedül Cora mutatkozott teljesen nyugodtnak, teljesen boldognak, a
boldogságtól ragyogónak. Úgy látszott, végleg elfelejtette a fenyegető
és már oly közeli határidőt.
Március is elkövetkezett. Minden remény hiábavalónak látszott, hiszen
július 20-án már itt lesz Charlotte néni halálának harmadik évfordulója.
Kora tavasz zsendítette a földeket s Maze azt indítványozta, hogy egy
vasárnap ránduljanak ki a Szajna-partra, ibolyát szedni a cserjésekben.
A reggeli vonattal indultak és Maisons-Lafitte-ben szálltak ki. A
csupasz ágak közt még téli borzongás futott végig, de az újra-zöld,
ragyogó füveket már fehér és kék virágok foltjai tarkázták; a
domboldalak gyümölcsfái rózsaszínű fűzéreket emeltek sovány karjaikkal,
melyeket kipattogzó rügyek borítottak.
A lomha Szajna szomorúan, a minapi esőktől sárosan, hömpölygött partjai
között, melyeket megtépázott a télvégi áradás; az egész vidék olyan
volt, mintha vízbe áztatták volna: mintegy most kelt ki a fürdőből s
nedves, édes ízekkel párolgott az első napsugarak langyosságában.
Elszéledtek a ligetben. Cachelin rosszkedvűen bökdöste botja végével a
rögöket, a szokottnál is nyomottabb hangulatban, ez a nap csak még
keservesebben emlékeztette a nemsokára teljes balsorsra. Lesable szintén
kedvetlen volt, félt, hogy a lába átnedvesedik a fűben, míg a felesége
és Maze csokorba kötik a virágjaikat. Cora már néhány napja betegesnek,
fáradtnak és sápadtnak látszott.
Most is azonnal kimerült s vissza akart fordulni, hogy most már egyenek
valamit. Kis vendéglőbe tértek be, amely egy omladozó régi malomnak
támaszkodott s nemsokára felszolgálták nekik a kiránduló párizsiak
hagyományos villásreggelijét a kis lugasban, a két szalvétával
megterített faasztalon, egészen közel a folyóhoz.
Ropogtatták a sült kövipontyot, falatozták a burgonyával körített
marhahúst s éppen körbejárt a zöldsalátával teli tál, mikor Cora
hirtelen felkelt a helyéről s futni kezdett a folyópart felé, két
kezével a szájára szorítva a szalvétáját.
Lesable nyugtalanul kérdezte:
– Mi az, mi van vele?
Maze zavartan, kivörösödve dadogott:
– Igazán nem tudom… furcsa… az elébb még egészen jól volt…
Cachelin pedig elképedve ült egy helyben, villája megállt a levegőben, a
hegyén egy levél salátával.
Aztán ő is felemelkedett, hogy leánya után nézzen. Előrehajolva,
meglátta az asszonyt, amint fejét szenvedőn támasztja neki egy fának.
Hirtelen gyanú nyilalt végig az apán, a térde is belebicsaklott:
visszahanyatlott a székre s táguló szemmel nézte a másik két férfit,
akik most szintén zavartnak látszottak, mind a ketten. Cachelin aggódó
tekintettel kutatta az arcukat, nem mert megszólalni, kábultan a
félelemtől és a reménységtől.
Eltelt egy negyedóra, mély csendben. Aztán Cora visszajött, kissé
sápadtan, nehezen lépkedve. Egyikük sem fogadta nyilt kérdéssel:
mindegyiken látszott, hogy valami boldog eseményt sejt, amiről kínos
beszélni, de amely miatt mindegyik ég a kíváncsiságtól és egyben fél is
megtudni a bizonyosat. Cachelin csak ennyit mondott:
– Jobban vagy?
– Köszönöm, jobban, – válaszolt az asszony, – semmi az egész. De korán
menjünk haza, fáj egy kicsit a fejem.
S ahogy útnak indultak, Cora a férje karjába kapaszkodott, mintegy
jelezve a titokzatos valamit, amelyet egyelőre még nem mer bevallani.
A Saint-Lazare pályaudvaron szétvált a társaság. Maze-nak hirtelen
valami állítólag el nem intézett dolga jutott eszébe s az elköszönő
kézszorítások után odább állt.
Cachelin, mihelyt egyedül maradt a lányával és vejével, feltette a
kérdést:
– Mi bajod volt a villásreggeli alatt?
Cora azonban először egyáltalán nem válaszolt; aztán, némi habozás után:
– Semmi az egész… egy kis gyomorrontás…
Bágyadt léptekkel ment tovább, ajkán mosoly. Lesable kényelmetlenül
érezte magát, meg volt zavarodva, össze-vissza, ellentétes gondolatok
zsongtak benne, tele a fényűzés éhségével, süket haraggal, be nem
vallott szégyennel, gyáva féltékenységgel, – úgy tett, mint azok az
alvók, akik reggel behúnyják a szemüket, hogy ne lássák a fénysugarat,
amely besiklik a függöny résén s ragyogva tűz egyenesen az ágyukra.
Mihelyt hazaértek, azt mondta, hogy be kell fejeznie valami munkát és
bezárkózott.
Cachelin ekkor rátette a két kezét a lánya vállaira:
– Nna… úgy-e, hogy terhes vagy?
Az asszony dadogott:
– Azt hiszem, igen… már második hónapja…
Be sem fejezte a mondatot, mikor Cachelin nagyot ugrott örömében; aztán
táncolni kezdett a lánya körül, valami népies kánkánt, amelyre még a
régi katonaidőkből emlékezett. Emelgette a lábát, ugrált, nem törődve a
potrohával, felfordította az egész lakást. A bútorok beleremegtek, a
poharak az ebédlőszekrényben összekoccantak, a függőlámpa ide-oda
himbált, mint valami hajó lámpása.
Aztán karjaiba ölelte drága leányát és viharosan csókolgatta; majd
bizalmas kis legyintéssel csapott oda a leánya hasára:
– Csakhogy helyben vagyunk már egyszer! Megmondtad az uradnak?
Az asszony hirtelen elgyávultan suttogta:
– Még nem… vártam még vele…
Cachelin azonban közbekiáltott:
– Jó, jó… neked kényelmetlen… Várj csak, én majd megmondom neki, ne
félj!
S máris rohant a veje lakásába. Mikor Lesable, aki semmit sem csinált,
meglátta belépő apósát, felemelkedett. A másik azonban nem hagyott időt
a tünődésre:
– Tudod-e, hogy a feleséged más állapotban van?
A férj zavarában nem tudott uralkodni magán, az arca két oldala
egyszerre kipirult.
– Micsoda? Hogy Cora? Igazán? Mit mondasz?
– Azt, hogy Corának gyereke lesz, na! Érted? Micsoda szerencse!
És örömében megragadta a veje kezét, szorongatta, rázta, mintegy
gratulálva vagy köszönetet mondva. Ismételte:
– Végre, csakhogy sikerült. Nagyszerű! Nagyszerű! Gondold meg csak,
kérlek, miénk a vagyon!
Nem bírta tovább, meg kellett ölelnie a vejét. Kiabált:
– Te, több mint egy millió, érted? – több mint egy millió!
Újra táncra perdült, majd hirtelen:
– Dehát gyere, a feleséged vár, legalább csókold meg! – és átfogva a
veje derekát, tolta és gurította maga előtt, mint valami labdát, be az
ebédlőbe, ahol Cora állva maradt, nyugtalanul, a füleit hegyezve.
Amint észrevette a férjét, visszahőkölt, hirtelen rémület fojtogatta.
Lesable megállt előtte, sápadtan, dúltan. Mintha bíró lett volna, a
felesége pedig a vádlott.
Lesable végre megszólalt:
– Úgy látszik, terhes vagy…
Az asszony remegő hangon dadogta:
– Úgy kell lenni…
Cachelin azonban mindkettőjüket nyakon fogta s valósággal egymáshoz
kente őket, összenyomva az orrukat.
– Csókolózzatok hát össze, – kiáltotta, – a kutyafáját! Megéri a
fáradságot!
S mikor eleresztette őket, kijelentette, az öröm vad túláradásával:
– Végre megnyertük a játszmát! Mit szólnál hozzá, Léopold, ha mindjárt
vennénk valami vidéki telkecskét. Ott legalább rendesen
meggyógyulhatnál!
Lesable megremegett erre a gondolatra. Az apósa tovább mondta:
– Meghívnánk oda Torchebeuf urat és nejét is, és mivel a helyettes főnök
már úgyis a végét járja, egész szépen te jöhetnél a helyére. Az ember
így egyengeti az útját.
Lesable szemei előtt sorra megjelent mindaz, amiről Cachelin beszélt:
látta magát, amint fogadja a főnököt, a szép fehér vidéki ház előtt, a
folyóparton. Vászonkabát lesz rajta, a fején panamakalap.
A remény valami édességgel töltötte el a szívét, mintha langyos és jó
valamik olvadtak volna fel benne, amik könnyűvé és máris egészségesebbé
tették.
Mosolygott, ha még nem is adott választ.
Cachelin, reményektől becsípve, álmokban ringatózva folytatta:
– Ki tudja? még befolyást is szerezhetünk a vidéken. Talán képviselő is
lesz belőled. Mindenesetre, fogadhatjuk majd a környék társadalmát,
traktákat rendezünk. Tartasz majd egy lovacskát meg egy könnyű kocsit,
ami mindennap kivisz az állomásra.
Lesable lelkében a fényűzés, az elegáns és jó élet képei ébredeztek. A
gondolat, hogy maga fogja majd hajtani kis kocsiját, mint a gazdagok,
akiknek olyan gyakran irígyelte a sorsát, döntött. Nem állhatta meg,
hogy ki ne bökje:
– Az ám, az aztán nagyszerű volna!…
Cora, mikor látta, hogy a férje meg van nyerve, szintén mosolygott,
meghatott és hálás mosollyal; és Cachelin, aki már nem látott több
akadályt, kijelentette:
– A vendéglőbe megyünk vacsorázni. A szentségit, erre csak csaphatunk
egy kis áldomást!
Mikorra hazakerültek, egy kicsit mindnyájan be voltak csípve és Lesable,
aki duplán látott és akinek a gondolatai is táncot jártak, nem talált be
a maga külön odujába. Talán elnézésből, talán feledékenységből, abba az
üres ágyba feküdt le, amelybe felesége készült lepihenni. És egész
éjszaka úgy rémlett neki, hogy fekhelye himbálózik, mint valami hajó,
ide-oda dől, előre-hátra hánykolódik és ringatózik! Holmi enyhe tengeri
betegséget is érzett.
Reggel ugyancsak meg volt lepődve, mikor felébredve, Corát a karjai közt
találta.
Az asszony kinyitotta a szemét, mosolygott s hirtelen kitöréssel
megcsókolta a férjét, hálától és érzéstől áradón. Aztán beszélni kezdett
hozzá, azon a halk hangon, amivel az asszonyok hizelkedni szoktak:
– Ha jó fiú akarsz lenni, ma nem mégy be a minisztériumba. Most már nem
kell olyan pontosnak lenned, hiszen nagyon gazdagok leszünk. Ránduljunk
ki újra, csak mi, így kettesben.
Lesable kipihentnek érezte magát, telve azzal a lusta jóérzéssel, mely
az ünnepnapok kiruccanásait követi, zsibbadtan feküdt az ágy melegében.
Lomha vágyat érzett: még sokáig maradni így, nem csinálni többé mást,
csak ebben a puha csöndben élni. A jó restség új és hatalmas szükséglete
bénította meg a lelkét, lett úrrá a testén. S egyre ott lebegett benne a
ködös, boldog gondolat, hogy gazdag lesz, gazdag és független.
Egyszerre aggodalom lepte meg és halkan kérdezte az asszonytól, mintha
félne, hogy szavait meghallhatják a falak:
– És igazán biztos vagy benne, hogy ez terhesség?
Az asszony nyomban megnyugtatta:
– Hogyne, persze hogy az! Nem csalódhattam…
A férfi pedig, kissé még mindig nyugtalanul, szelíden tapogatni kezdte a
nőt. Kezét végigjártatta a puffadó hason.
– Csakugyan, igaz, – jelentette ki, – de a határidőig már nem betegszel
le. Talán majd megtámadják az igényünket!
Erre a feltevésre düh fogta el az asszonyt.
– Hogyisne! még csak az kéne! ennyi nyomorúság, vesződség és kínlódás
után még belénk is kössenek: – azt már csak mégse lehet!
A nagy méltatlankodástól le kellett ülnie.
– Menjünk azonnal a közjegyzőhöz, – mondotta.
Férje azonban úgy vélte, hogy előbb orvosi bizonyítványt kell szerezni.
Újra elmentek tehát Lefilleul doktorhoz.
Az orvos rögtön megismerte őket.
– Nos, – kérdezte, – volt-e eredménye a kúrának?
Mind a ketten fülig pirultak és Cora kissé zavarodottan hebegte:
– Azt hiszem, hogy igen, doktor úr.
Az orvos dörzsölgette a kezeit:
– Biztosra vettem, biztosra vettem. Az a módszer, amit ajánlottam,
sohasem eredménytelen, ha csak a házastársak egyike nem szenved teljes
alkalmatlanságban.
Miután megvizsgálta a fiatal nőt, kijelentette:
– Brávó, itt a gyerek!
És egy ív papirosra felírta, hogy:
Alulírott orvos, a párizsi egyetem diplomájának tulajdonosa, bizonyítom,
hogy Lesable Léopoldné szül. Cachelin asszonynál körülbelül háromhónapos
terhesség összes szimptomáit találtam.
Aztán Lesable-hoz fordult:
– És ön? mi van a mellével, meg a szívével?
Megvizsgálta a férfit is, és teljesen gyógyultnak találta.
Távoztak az orvostól, boldogok voltak, vidámak, kart a karba fonva,
könnyű léptekkel mentek. Útközben azonban Léopoldnak ötlete támadt:
– Te, mielőtt a közjegyzőhöz mennénk, jó lenne, ha egypár törülközőt
tennél be a derék körül, ez mindjárt szembetűnne és hatásos is. A
közjegyző legalább nem gondolná, hogy időt akarunk nyerni.
Hazamentek tehát s Lesable maga vetkőztette le a feleségét, hogy a csípő
domborúságán megfelelően segítsen. Tízszer is megváltoztatta a
törülközők helyét s néhány lépésre hátrált, hogy mérlegelje a hatást,
vajjon sikerült-e a teljes valószínűség?
Mikor végre meg volt elégedve az eredménnyel, újra útnak indultak s
Lesable az uccán látható büszkeséggel sétáltatta végig a dombos hasat,
amely az ő férfiúi jelességét hirdette.
A közjegyző barátságosan fogadta őket. Majd meghallgatta előadásukat,
végigfutotta a bizonyítványt s Lesable erősködésére, hogy: – Különben
is, közjegyző úr, elég egy másodperc is, csak rá kell nézni! –
helybenhagyó tekintetet vetett a fiatal nő széles és kiemelkedő
derekára.
A házastársak izgatottan vártak; a törvény embere végre megszólalt:
– Rendben van. Akár megszületett a gyermek, akár nem, a fő, hogy megvan,
hogy él. Tehát a végrendelet végrehajtását felfüggesztjük a nagyságos
asszony lebetegedéséig.
Mikor kimentek az irodából, a lépcsőházban összecsókolóztak, annyira nem
bírtak az örömükkel.