Azonban az újra meg újra feltáplált és felajzott remények nem váltak
valóra. A hónapról-hónapra szétfoszló várakozások, amelyeken nem
segített Lesable állhatatossága, sem élettársának jóakarata, lázas
aggodalommal töltötték el őket. Mindegyre egymást okolták a
sikertelenségért és a kétségbeesett, lesoványodott, kimerült férj főleg
a goromba Cachelin miatt szenvedett, aki otthoni hadakozásaik során már
csak »Kakas úr«-nak szólongatta, nyilván annak a napnak az emlékezetére,
amikor majdnem egy palack röpült a Cachelin szeme közé, amiért a
»kappan« szót merte kimondani.
Leány és apa, ösztönszerű szövetségben, feldühödve az állandó
gondolattól, hogy oly nagy vagyon hever a kezük ügyében, amit nem tudnak
megragadni, minden lehető módon megalázták és gyötörték a tehetetlent,
aki balszerencséjüket okozta.
Mikor asztalhoz ültek, Cora napról-napra elismételte:
– Ma szerény ebédünk van. Bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk. Nem
rajtam múlik.
Ha Lesable a hivatalba indult, az asszony szobája mélyéből utána
kiáltott:
– Vigyél esernyőt, nekem ne gurulj haza olyan sárosan, mint az omnibusz
kereke. Különben is, nem én tehetek róla, hogy még mindig ezt a
tintanyaló mesterséget kell csinálnod.
Ha pedig ő maga ment el valahová, el nem hagyta volna a mondást:
– Hja, ha más uram lett volna, azóta kocsin járhatnék!
Mindig, minden alkalommal csak ez járt az eszében, szemrehányásokkal
csipkedte, szidalmakkal ostorozta a férjét, Lesable volt az egyetlen
bűnös, Lesable volt csupán felelős a sok-sok füstbement pénzért, ami őt,
Corát illette volna.
Egy este végre, mikor ismét elfogyott a Lesable türelme, felkiáltott:
– De a kutya mindenit, lesz itt egyszer csend? És először is: ha nincs
gyerek, az egész csak a te hibád, érted? Mert ha neked nincs, hát nekem
van…
Hazudott, mert ez mégis csak jobb volt az örökös szemrehányásnál s a
szégyennél, hogy ne tartsák férfinak.
Az asszony végignézett rajta, előbb elképedve, az igazságot kutatva
férje szemében, majd, megértve a dolgot, teljes megvetéssel:
– Neked? gyereked?
Lesable szemtelenül erősködött:
– Igen, egy törvénytelen gyerekem, akit Asnières-ben neveltetek.
Az asszony nyugodtan válaszolta:
– Jó. Holnap meglátogatjuk. Szeretném látni milyen.
Lesable azonban fülig pirult, úgy dadogta:
– Ahogy tetszik.
Az asszony másnap már hétkor fenn volt s mikor férje csodálkozott, ezzel
felelt:
– Hát nem látogatjuk meg a gyerekedet? Tegnap este megígérted. Vagy
talán mára már oda az apaságod?
Lesable kiugrott az ágyból:
– Nem gyereklátogatóba megyünk, hanem az orvoshoz. Az majd megmondja a
magáét.
Az asszony felelt, mint aki biztos a dolgában:
– Igazad van. Az lesz a legjobb.
Cachelin vállalta, hogy a minisztériumban beteget jelent veje nevében; a
Lesable-házaspár pedig, a szomszéd gyógyszerész útbaigazítására,
pontosan egy órakor becsöngetett Lefilleul doktorhoz, több népszerű
szülészeti mű szerzőjéhez.
A fehér falú, aranycirádás szalón, melybe léptek, rosszul volt
bebútorozva s a székek sokasága mellett is kopárnak, lakatlannak
tetszett. Leültek. Lesable zavarban volt, remegett, szégyenkezett. Rájuk
került a sor s iroda-szerű helyiségbe jutottak, ahol egy alacsony,
kövéres úr fogadta őket, szertartásosan és hidegen.
Várta, hogy szóba kezdjenek; Lesable azonban, fülig elpirulva, nem mert
előrukkolni. Végre is a felesége szánta el magát s nyugodt hangon, mint
aki mindenre kész, csakhogy célhoz érhessen, megszólalt:
– Doktor úr, azért jöttünk el Önhöz, mert nincs gyermekünk. Pedig emiatt
nagy vagyon forog kockán.
A vizsgálat hosszadalmas volt, aprólékos és kínos. Azonban úgy látszott,
Corát egyáltalán nem feszélyezte: átengedte magát az orvos figyelmes
munkájának, mint olyan nőhöz illik, akit valami magasabb érdek lelkesít
és támogat.
Bár csaknem egy teljes óra hosszáig foglalkozott a házastársakkal, a
speciálista nem nyilatkozott véglegesen.
– Semmi rendellenességet sem találtam, – mondta, – sem valami különöset.
Maga az eset egyébként elég gyakori. A test is annyiféle, ahány a
karakter. Mikor annyi házasságot látunk, amelyet a két fél össze nem
férő természete ront meg, nem kell csodálkoznunk, ha ismét másutt a
meddőséget találjuk, amelynek oka a fizikai inkompatibilitás. A
nagyságos asszony, azt hiszem, nagyszerűen fejlett és alkalmas a
megtermékenyülésre. Kedves férje másrészt, noha semmiféle
rendellenességet nem mutat, inkább legyöngültnek látszik, ami talán
éppen annak a következménye, hogy túlságosan is igyekszik apává lenni.
Szabad talán kikopogtatnom?
Lesable izgatottan vetette le a mellényét s az orvos hosszasan
nyomogatta rá a fülét a tisztviselő mellére meg hátára, majd makacsul
kopogtatta véges-végig, gyomortól nyakig, vesétől nyakszirtig.
A szívütés első tempójában némi zavart konstatált, sőt a tüdőt illetőleg
is volt aggodalma.
– Vigyáznia kell magára, uram, nagyon vigyáznia. Egyelőre csak
vérszegénységről van szó, kimerültségről, semmi másról. De az efféle
jelentéktelenségek nagyon könnyen gyógyíthatatlan bajokká nőhetnek.
Lesable, sápadtan a félelemtől, utasítást kért, hogyan éljen? Komplikált
életrendre szorították. Vas, félig sült hús, erőleves, testedzés, sok
pihenés, nyáron vidéki vakáció. A doktor arra nézve is tanácsot adott,
mi lesz a teendő, ha majd jobban lesz. Módszereket írt le, amelyek
hasonló esetekben gyakran sikerrel váltak be.
A látogatás az orvosnál negyven frankba került.
Mikor kinn voltak az uccán, Cora tompa dühhel, a jövő minden sötét
sejtelmével kiáltotta:
– Na, nekem ugyan kijutott!
Férje nem felelt. Félelem gyötörte, az uccán is az orvos szavait rágta
és mérlegelte. Nem csapta be a doktor? Hátha máris elveszett embernek
ítélte? Eszébe sem volt most az örökség, meg a gyerek! Az életéről volt
most szó!
Úgy rémlett neki, hogy a tüdeje fütyöl és a szíve vadul ver. A
Tuilériákon áthaladva, gyengeség fogta el és le akart ülni. Az ingerült
asszony, hogy megalázza, állva maradt mellette s fölülről nézett le rá,
megvető szánalommal. Lesable kínosan szedte a levegőt, túlozva az
izgalmával járó lihegést; – balkeze ujjaival jobbkeze csuklóján, ütőere
lüktetését számolta.
Cora topogott a türelmetlenségtől, úgy kérdezte:
– Vége lesz már ezeknek a cécóknak? Mikor készülsz el már?
A férfi felkelt, mint ahogy az áldozatok szoktak s újra elindult, egy
szó nélkül.
Mikor Cachelin meghallotta a vizsgálat eredményét, egyáltalán nem
fékezte a dühét. Ordított:
– Szépen vagyunk, mondhatom, szépen vagyunk!
És vad szemekkel mérte végig a vejét, mintha rögtön föl akarná falni.
Lesable se látott, se hallott: ő csak az egészségére gondolt,
fenyegetett életére. Kiabálhattak ezek, apa meg a lánya, akármit, ezek
nem voltak az ő bőrében és ő ezt a bőrt meg akarta őrizni.
Asztalán orvosságos üvegek sorakoztak s minden étkezésnél kiméricskélte
orvosságait, amit felesége mosollyal, apósa pedig kitörő hahotával
kísért. Lépten-nyomon megnézte magát a tükörben, kezét minden
pillanatban a szívére nyomkodta, hogy ellenőrizze a dobogását, ágyát
pedig egy sötét szobában vettette meg, holmi lomtár-zugban, hogy
elkerülje Corával a testi érintkezést.
Rettegő gyűlöletet kezdett érezni a nő iránt s érzésébe megvetés és
undor vegyült. Ettől kezdve a nők egyébként is szörnyetegeknek tűntek
fel előtte, veszélyes bestiáknak, akiknek csak a férfiak elpusztítása a
hivatásuk; – Charlotte néni végrendeletére pedig már csak úgy gondolt,
ahogy holmi puszta, elmúlt balesetre gondolunk, amelybe majdnem
odavesztünk.
Ismét hónapok teltek el. Csak egy év volt hátra a végzetes terminusig.
Cachelin az ebédlőben óriási naptárt akasztott ki, amelyen minden reggel
áthúzta az elmúlt napot s tehetetlen elkeseredése, a kétségbeesés,
amellyel érezte, hogyan siklik messzebb hétről-hétre a nagy vagyon, a
düh, arra a gondolatra, hogy tovább kell kínlódnia a hivatalban s aztán
kétezer frank nyugdíjból tengődnie haláláig, – mindezek az indulatok
iszonyú szavakra ragadtatták, amelyek kis híján, már-már csaknem a
tettlegességig fajultak.
Nem tudott ránézni Lesable-ra, hogy meg ne reszkessen az őrjöngő
vágytól: ütni, legázolni, összetaposni ezt az embert. Határtalan
gyűlölettel gyűlölte. Ha látta, mint nyitja ki az ajtót, mint lép be,
mindannyiszor az volt az érzése, hogy tolvaj hatolt be hozzá, aki
legszentebb javától fosztotta meg, a család örökségétől. Jobban
gyűlölte, mint a halálos ellenséget s ugyanakkor meg is vetette
gyöngesége és különösen amiatt a gyávasága miatt, hogy az egészségéért
való aggódásban lemondott közös reménységük további hajszolásáról.
Lesable csakugyan még elkülönültebb életet élt a feleségétől, mintha
soha semmi kötelék sem fűzte volna össze őket. Közelébe se ment, nem
nyúlt hozzá, még a tekintetét is kerülte, – szégyenből is, meg
félelemből is.
Cachelin mindennap megkérdezte a leányát:
– Mondd csak, elszánta magát végre az urad?
Az asszony felelt:
– Nem, papa.
Az étkezésnél estéről-estére kínos jelenetek játszódtak le. Cachelin
szüntelenül ismételgette:
– Ha valaki nem férfi, jobban tenné, ha felfordulna és helyet engedne
egy arravalóbbnak.
És Cora hozzátette:
– Ami igaz, igaz. Vannak haszontalan és alkalmatlan figurák. Nem is
tudom, mit lődörögnek a világon, hacsak azért nem, hogy mindenkinek
terhére legyenek.
Lesable nyelte az orvosságait és nem felelt. Egy napon végül az apósa
ezt ordította az arcába:
– Hát tudod, tudd meg, hogy ha most, amikor már jobban vagy, meg nem
változtatod a viselkedésedet, akkor tudom istenem, mit fog csinálni a
lányom!…
A vő felemelte a tekintetét: érezte az új gyalázatot és a szemével
kérdezett. Cachelin folytatta:
– Mást fog befogadni a helyedbe, nahát! És kutya szerencséd, hogy ez
eddig is meg nem esett! Ha valaki ilyen litty-lotty-emberhez megy
feleségül, mindent megengedhet magának.
Lesable fakó arccal felelt:
– Én ugyan nem fogom megakadályozni, ha őnagysága követni akarja az apja
jeles tanácsait.
Cora lesütötte a szemét. Cachelin pedig, aki homályosan érezte, hogy
nagyon is kemény dolgot mondott, egy kissé zavartan hallgatott el.