Charlotte néni temetése után Lesable egyre csak a millióra gondolt s
dühében, mely annál hevesebben marta, minél jobban kellett titkolnia, az
egész világot meggyűlölte siralmas balsorsa miatt.
Ő is kérdezgette magában: »Kétévi házasság alatt miért nem született
gyermekünk?« S a félelem, hogy családi élete meddő marad, riadtan
doboltatta meg a szívét.
És ekkor, akárcsak a suhanc, aki felnéz a magas és zsírosan fénylő
mászórúd csúcsára s a kitűzött lepényt szemlélve, keményen teszi fel
magában, hogy törik-szakad, de neki lesz ereje és kitartása a sikerhez,
Lesable kétségbeesett elszántsággal határozta el, hogy apává kell
válnia. Hiszen annyian lettek azzá, miért ne lehetne hát ő is? Talán
hanyag volt, gondatlan, talán nem is tudott eleget a dologhoz, hiszen
teljesen közönyösen hagyta eddig az ilyesmi. Sohasem érezvén az
utódhagyás erős vágyát, nem törekedett teljes lélekkel erre az
eredményre. Ezentúl majd megfeszíti minden erejét, nem hagy figyelmen
kívül semmit s meglesz a siker, mert így akarja.
Mikor azonban hazament, valósággal rosszul érezte magát és ágyba kellett
feküdnie. A csalódás nagyon is nyers volt, nem bírta ki a visszahatást.
Az orvos meglehetősen komolynak találta állapotát s feltétlen pihenést
rendelt, mellyel további, jócskán hosszúra szabott önkímélési idő
kényszerűsége is járt. Súlyos idegláz veszélye fenyegetett.
Egy hét mulva mégis újra talpraállt Lesable s ismét elfoglalta hivatalát
a minisztériumban.
Azonban még mindig betegnek érezte magát s nem mert közeledni a hitvesi
ágyhoz. Habozott és reszketett, mint a hadvezér, aki csatára készül,
csatára, melytől jövője függ. S estéről-estére a másnapot leste, az
egészség, a testi-lelki jóérzés és energia egy olyan órájáért sóvárogva,
mikor az ember mindenre képesnek hiszi magát. Minden pillanatban az
üterét tapogatta, hol gyöngének, hol túlgyorsnak találva az érverést,
izgatószereket szedett, félig nyers húst evett, hazamenés előtt hosszú,
edző sétákat tartott.
Mivel sehogy sem kapott erőre úgy, ahogy szerette volna, azt vette a
fejébe, hogy a meleg időszak végét valahol Párizs környékén tölti el. S
csakhamar megérlelődött benne a hit, hogy a mezők szabad levegője döntő
hatással lesz vérmérsékletére. Az övéhez hasonló állapotban csodás,
biztos eredményeket szokott hozni a vidéki élet. A közeli sikernek ez a
bizonyossága megnyugtatta s újra meg újra elmondta apósának, sokat
sejtető hangsúlyozással:
– Ha kinn leszünk a falun, teljesen összeszedem magam s minden rendben
lesz.
Már a puszta »falu« szó is valami misztikus jelentőséggel csengett a
fülében.
Kibéreltek tehát egy kis házat Bezonsban s mindhárman kiköltöztek a
faluba. A két férfi reggelente gyalog lábalt át a síkon a colombesi
állomásra s este is gyalogosan tértek vissza.
Cora, akit elbűvölt ez az élet a szelíd folyam mentén, le-leült a lejtős
parton, szedte a virágot s szőke és reszkető fűkalászokból kötött nagy
csokrokkal ment haza.
Esténként mind a hárman lesétáltak a folyam hosszában a Lazacos-gátig s
betértek egy-egy üveg sörre a Hársfa-vendéglőbe. A folyam, megtorlódva a
hosszú cöveksoron, átsustorgott a réseken, s vagy száz méternyi
szélességben szökellt, dobolt és tajtékzott tovább. A zuhogó hullámok
harsogásától rengett a part, a levegőben pedig finom vízpor felhőzött,
lengő és nedves pára, mely úgy emelkedett föl a vízesésből, mint holmi
könnyű füst, a szétpaskolt hab és a felkavart iszap illatát hintve szét.
Leszállt az éj. Szemközt, messzire, a nagy világosság Párizst hirdette s
Cachelin minden este elmondta rá:
– Hű! Mégis csak fene nagy város ez a Párizs.
Olykor-olykor egy-egy vonat, amint áthaladt a sziget végét
keresztbeszelő vashídon, mennydörgésszerűen robajlott s csakhamar
eltűnt, jobbra vagy balra, Párizs vagy a tenger felé.
Lassú léptekkel fordultak vissza s nézték a felkelő holdat, leülve
egy-egy árok szélére, hogy minél tovább láthassák a csöndes folyamba
omló puha és sárga fényt, mely mintha együtt úszott volna a vízzel s
melyet az ár völgyelései úgy remegtettek át magukon, mint valami tűzből
szőtt habselymet. Felzendült a békák rövid, fémes hangú kurjongatása.
Éji madarak egymást hivogató hangja hasított át a levegőn. S olykor
egy-egy nagy néma árny suhant tova a folyón, megtörve fénylő és csöndes
iramlását. Portyázó halászok bárkái voltak, melyekből hirtelen
ki-kivetették a hálót s zajtalanul vonták be újra, tág és sötét öblében
a villogó és ficánkoló potykákkal, mint valami vízmélyi kincset, ezüst
halak élő kincsét.
Cora megindult gyöngédséggel támaszkodott férje karjára, kitalálva a
férfi vágyát, noha sohasem beszéltek a dologról. Mintha jegyességük
másodvirágzását élték volna, új várását a nászi csóknak. A férj olykor
lopva végigsimította a nő füle mögött a nyakszirt kezdődő hajlatát, a
lágy formák finom zugocskáját, ahol az első pelyhek selymesednek. Az
asszony kézszorítással válaszolt s vágytak egymásra, egyelőre mégis
lemondva egymásról, felajzottan és visszakorbácsoltan egy még
hatalmasabb akarat parancsától, a millió álomképétől.
Cachelin, akit lecsillapított a maga körül érzett reménykedés, boldogan
élt, nagyokat ivott és evett, s alkonyattájt valami költői
megszállottságba ringatózott, abba az együgyű ellágyulásba, mely a
legtompább lelkeken is erőt vesz egy-egy természeti látványosság előtt:
mikor fény záporoz végig a lombokon s a távoli dombok közt lemegy a nap,
bíbor visszfényekkel a folyó tükrén. Kibökte:
– Ilyenkor, ha efféléket látok, hiszek az Istenben. Az ilyesmi belém
markol, – folytatta, gyomra táját tapogatva – s valósággal megtérek.
Egész furcsákat érzek. Mintha valami fürdőbe mártogattak volna, amitől
sírni szeretnék.
Lesable pedig kezdte magát jobban érezni, hév ébredt benne, melyet már
elfelejtett, futni szeretett volna, mint egy csikó, meghempergőzni a
fűben, kiabálni jókedvében.
Elérkezettnek látta az időt. Igazi új nászéjszaka volt az.
Azután a mézeshetek jöttek, tele szerelemmel és reménykedéssel.
Azután tapasztalniuk kellett, hogy minden kísérletük meddő maradt s
bizakodásuk hiúnak bizonyult.
Maga volt ez a kétségbeesés, a katasztrófa! Lesable azonban nem
veszítette el a bátorságát, emberfölötti erőfeszítéssel makacskodott.
Felesége, ugyanannak a vágynak izgalmával s ugyanannak a félelemnek
remegésével, egyszersmind pedig a maga izmosabb testiségével is,
készségesen engedte át magát férje kísérleteinek, tüzelte csókjait s
szűntelenül élesztgette lankadó hevét.
Október első napjaiban tértek vissza Párizsba.
Életük elkomorodott. Szájukon most már kellemetlen szavak csúsztak ki, s
Cachelin, kiszimatolva a helyzetet, a maga mérgezett és trágár
obsitos-kiszólásaival gyötörte őket.
S szűntelenül üldözte mindegyiküket, vájta és hegyezte kölcsönös dühüket
a megkaparíthatatlan örökség gondolata. Corának most már felvágták a
nyelvét s agyonkínozta a férjét. Kisfiú volt a szemében,
anyámasszonykatonája, aki nem számít. Cachelin pedig minden ebédnél
elismételte:
– Nekem, ha gazdag lettem volna, csőstül volna gyerekem… Persze, ha
szegény az ember, okosnak kell lennie…
S leánya felé fordulva, még hozzátette:
– Te biztosan olyan is vagy, mint én, dehát ez itt…
És jelentős pillantást vetett a veje felé, megvetéssel teljes mozdulatra
rántva a vállát.
Lesable nem szállt vitára, felsőbbrendű emberként, aki parasztcsalád
közé keveredett. A minisztériumban úgy találták, hogy rossz színben van.
Egyszer a főnök meg is kérdezte:
– Nem beteg ön? Mintha valahogy megváltozott volna!
Felelt:
– Dehogy, kedves jó főnök úr! Talán a fáradtság látszik meg rajtam.
Mostanában sokat dolgoztam, hiszen láthatta ön.
Nagyban számított az évvégi előléptetésre s ebben a reményben újra
nekifeküdt minta-hivatalnoki robotjának.
Teljesen jelentéktelen jutalomfélét kapott, kevesebbet, mint bárki másé.
Apósa, Cachelin pedig semmit.
Lesable, szívén találva, újra bement a főnökhöz s ezúttal elsőízben
szólította egyszerűen »uram«-nak:
– Uram, hát érdemes úgy dolgozni, ahogy én teszem, ha az ember nem látja
semmi gyümölcsét?
Torchebeuf vaskos feje sértődött mozdulattal ütődött fel:
– Mondtam már önnek, Lesable úr, hogy az ilyfajta eszmecserének nincs
helye köztünk. Újra ismétlem, hogy ildomtalannak találom ezt a
kérdőrevonást, mivel ön az adott esetben igen gazdag ember szegény
kollégáihoz képest…
Lesable nem türtőztethette tovább magát:
– De ha egyszer semmim sincs, uram! Nagynénénk a házasságomból
születendő elsőszülött gyermekre hagyta a vagyonát. Én és apósom a
fizetésünkből élünk!
A főnök meglepődött, de aztán válaszolt:
– Nos, ha ma még nincs is semmije, legközelebb mégis csak gazdag lesz.
És így egyre megy…
Lesable takarodót fújt, jobban lesujtva az elveszett előléptetés, mint a
megmarkolhatatlan örökség miatt.
Mikor azonban, pár nappal később, Cachelin megérkezett a hivatalba, a
szép Maze ajkán mosoly jelent meg, majd Pitolet lépett be s a szemei
csillogtak. Utána Boissel nyomta be az ajtót s fürgén sietett előre,
sunnyogó jókedvvel nézve össze a többiekkel. Savon apó tovább másolt,
szája csücskében lógó agyagpipájával, magas székén kuporogva, felrakott
lábakkal, ahogy a kisfiúk szoktak ülni.
Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valamire vártak volna. S Cachelin
iktatta az ügydarabokat, szokása szerint hangosan mondva maga elé:
– Toulon. Tiszti csajka-felszerelés a _Richelieu_ számára. – Lorient.
Úszóövek a _Desaix_ számára. – Brest. Angol gyártmányú
vitorlavászonminták.
Lesable jelent meg. Mostanában minden reggel bejött a rája eső aktákért,
mivel apósa nem vett magának annyi fáradságot, hogy a szolgával küldje
be őket hozzá.
Miközben Lesable a rendtiszt asztalán heverő papírok közt kotorászott,
Maze oldalt sandított rá, kezeit dörzsölve, a cigarettáját sodró Pitolet
szájaszélén pedig vidám vonás vetett kis ráncot, a már
visszafojthatatlan jókedv hirdetője. A másoló öreghez fordult:
– Úgye, Savon papa, maga sokat tapasztalt világéletében, mi?
Az öreg, tudva, hogy most gúnyolódni akarnak vele s megint a feleségével
hozakodnak elő, nem felelt.
Pitolet újrakezdte:
– Maga biztosan rátalált a nyitjára, hogyan kell gyerekeket fabrikálni,
mivelhogy több gyereke is volt, úgy-e?
Szegény öreg felemelte a fejét:
– Ön tudja, Pitolet úr, hogy nem szeretem az efféle tréfákat.
Szerencsétlenségemre méltatlan személyt vettem feleségül. Mikor
megbizonyosodtam a hűtlenségéről, el is váltam tőle.
Maze közömbös hangon kérdezte és nem nevetett:
– Több ízben is megbizonyosodott, nem?
Savon apó komolyan válaszolta:
– Igen, uram.
Pitolet kapta el újra a szót:
– Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy apja ne legyen egypár
gyereknek, háromnak vagy négynek is, ahogy hallom.
A jámbor öreg roppantul elpirult, úgy hebegte:
– Ön sértegetni akar, Pitolet úr, de ez sem fog önnek sikerülni.
Feleségemnek valóban volt három gyermeke. Okom van feltételezni, hogy az
első tőlem való, a másik kettőt azonban nem ismerem el.
Pitolet folytatta:
– Csakugyan, mindenki azt mondja, hogy az első a magáé. Ez elég is.
Nagyon szép dolog, ha az embernek van egy gyermeke, nagyon szép dolog és
nagy boldogság. Fogadjunk, hogy Lesable sokat adna érte, ha csak egyet
is tudna sikeríteni, úgy, mint maga tudott!
Cachelin abbahagyta a lajstromozást. Nem nevetett, noha Savon apó a
szokásos, megkínzott pofozógép-arcot mutatta s ilyenkor a szabadszájú
tréfák özönét szokta rázúdítani az öreg házastársi viszontagságaira.
Lesable már összeszedte az írásait, de érezve, hogy a támadás neki szól,
maradni akart, visszatartotta a dac, egyben pedig zavart és ingerült is
volt, próbálta kitalálni, ki adhatott így túl a titkán. Aztán eszébe
jutott, mit mondott a főnöknek s nyomban megértette, hogy azonnal a
legteljesebb energiát kell tanusítania, ha nem akar az egész
minisztérium céltáblája lenni.
Boissel le és föl járt a szobában, szinte vinnyogva. Az uccai kikiáltók
rekedt hangját utánozva bődült el: »A gyerekgyártás titka, csak tíz
centime, két sou! Tessék, tessék, a gyerekgyártás titka, monsieur Savon
szabadalma, töméntelenül borzasztóan érdekes!«
Mindenki nevetett, csak Lesable és az apósa nem. Pitolet pedig
odafordult a rendtiszthez:
– Mi baja, Cachelin úr? Hová tette a jókedvét? Azt hinné az ember, hogy
nem is mulat azon, hogy Savon apónak mégis csak van egy gyereke a
feleségétől. Ez pedig nagyon jó vicc, szerintem. Nem mindenki tudja
idáig vinni!
Lesable újra elkezdett a papírjai közt babrálni, úgy tett, mintha
olvasna és nem hallana semmit, de sápadt volt.
Boissel megint rákezdte a piaci kikiáltást:
– Használhatja mindenki, aki meg akarja kapni az örökségét, csak tíz
centime, két sou, tessék, tessék.
Ekkor Maze, aki alantasnak találta az ilyenfajta elménckedést s aki
különben is személyes haragot forralt Lesable ellen, amiért megfosztotta
a vagyon reményétől, melyet titokban ott táplált a szívében, közvetlen
kérdéssel állt elő:
– Rosszul van, Lesable? olyan sápadt!
Lesable felkapta a fejét s farkasszemet nézett kollégájával. Pár
másodpercig remegő ajkkal habozott, valami metsző, de szellemes mondást
keresve, de sehogy sem találva. Felelt:
– Kutyabajom. Csak csodálom, mennyi finom puskaport elpazarolnak az
urak…
Maze, még mindig háttal a tűznek, redingote-ja két szárnyát maga elé
fogta s nevetve mondta:
– Az ember igyekszik, kedvesem. Úgy vagyunk vele, mint ön: nem mindig
úgy sül el, ahogy kéne…
Kitörő hahota szakította félbe. Savon apó, aki félhülyén is sejteni
kezdte, hogy most már nem őt bántják és gúnyolják, lefittyent szájjal
várt, tolla megakadt a levegőben. És Cachelin is várt, készen bármely
pillanatban ököllel esni annak, aki éppen a kezeügyébe kerül.
Lesable dadogott:
– Nem… értem… Mi nem sült el?… hogy érti?…
A szép Maze visszaejtette az egyik redingoteleffentyűt, hogy
megpödörhesse a bajuszát s finomkodó hangon mondta:
– Jól tudom, hogy önnek rendszerint minden vállalkozása jól sül el.
Alapjában tehát nem helyes, hogy önt is szóbahoztam. Különben is Savon
papa gyerekeiről volt szó és nem az önéiről, hisz önnek nincsenek is.
Hiszen tekintettel arra, hogy önnek minden vállalkozása jól üt ki,
nyilvánvaló, hogy gyermekei is csak azért nincsenek, mert nem akarta,
hogy legyenek…
Lesable nyersen vágott közbe:
– Talán nem ütné ilyesmibe az orrát…
A kihívó szavakra Maze is felemelte a hangját:
– Kérem, micsoda hang ez? Beszéljen tisztességesen, mert meggyűlhet
velem a baja!
De Lesable már reszketett a dühtől s elveszített minden mértéket:
– Maze úr, én nem vagyok holmi léha figura, vagy kinyalt uracs, mint ön.
Ha szabad kérnem, kíméljen meg ezentúl a barátságától. Semmi közöm
önhöz, és a magafajtájú népséghez.
Kihívó tekintettel kísérte szavait Pitolet és Boissel felé.
Maze hirtelen megértette, hogy az igazi erő a hallgatás és az irónia;
azonban hiúsága alapjaiban lévén megsértve, szíven akarta találni
ellenfelét s protektori hangon, a baráti jótanács szavával szólalt meg,
miközben szemében ott izzott a düh:
– Kedves Lesable, ön túlmegy a határon. Egyébként megértem bosszúságát;
gonosz dolog elesni a vagyontól s hozzá még olyan kicsiség miatt, olyan
könnyű, egyszerű izé miatt… Nézze csak, ha akarja, én szolgálatára
állok, teljesen ingyen, baráti szívességből. Öt perc az egész…
Még beszélt, mikor Savon apó kalamárisa, melyet Lesable hozzávágott,
melle közepén találta. Tintaáradat fröccsent szét az arcán, meglepő
hirtelenséggel csinálva négert belőle. Előre ugrott, a szeme fehérje
forgott, kezét ütésre emelte. Cachelin azonban fedezte a vejét,
átnyalábolva a nagy Maze-t, akit jól összerázva és oldalbadögönyözve
nekilódított a falnak. Maze vad erőfeszítéssel szabadította ki magát,
feltépte az ajtót s visszakiáltott a két emberre:
– Még hallanak rólam!
Azzal eltűnt.
Pitolet és Boissel követték. Boissel azzal magyarázta ki tartózkodó
viselkedését, hogy beavatkozás esetén alighanem agyonütötte volna
valamelyiket a dulakodásban.
Szobájába visszatérve, Maze azonnal a tisztálkodáshoz látott, de ez
sehogy sem sikerült: lila másolótintával fenődött be, amelyet
kitörölhetetlennek és eltávolíthatatlannak mondanak. Dühöngve és
kétségbeesve állt tükre előtt, vadul dörzsölve arcát hurkára csavart
törülközőjével. Csak még feketébb lett, vöröses árnyalatokkal, mert a
vér odatódult a bőrhöz.
Boissel és Pitolet utánajöttek és tanácsokat adtak neki. Pitolet azt
mondta, hogy tiszta táblaolajjal kell lemosni az arcot, a másik
ammóniákot ajánlott. A szolgát gyógyszertárba szalajtották megfelelő
szerért. Valami sárga folyadékkal és egy habkődarabbal tért vissza.
Semmi eredmény.
Maze csüggedten ült le s így szólt:
– Most már a becsületügyi részt is el kellene intézni. Akartok segédeim
lenni s kielégítő magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérni
Lesable-tól?
Mind a ketten vállalkoztak s megbeszélték a teendőket. Fogalmuk sem volt
az efféle ügyekről, de nem akarták bevallani, s hogy korrekt uraknak
lássanak, óvatosan félénk és kerülgető megjegyzéseket tettek.
Elhatározták, hogy bevonják a tárgyalásokba a fregatt-kapitányt, aki a
szénügyek intézésére volt beosztva a minisztériumba. A kapitány sem volt
sokkal okosabb náluk. Némi fejtörés után mindazáltal azt ajánlotta, hogy
keressék fel Lesable-t s szólítsák fel két barátja megnevezésére.
Amint kollégájuk szobája felé indultak, Boissel egyszerre csak megállt:
– Nem kellene mindenekelőtt kesztyűt húzni?
Pitolet habozott egy másodpercig:
– Persze, valószínűleg…
De hogy kesztyűt szerezhessenek, el kellett volna menni a hivatalból, a
főnök pedig az ilyesmiben nem értette a tréfát. A hivatalszolgát küldték
el tehát, hogy hozzon valamelyik boltból választékot. A szín miatt
sokáig fennakadtak. Boissel feketét akart, Pitolet szerint ez az
árnyalat most nem volt helyénvaló. A viola színben állapodtak meg.
Amint a két ünnepélyes, kesztyűs alak belépett, Lesable felkapta a fejét
s riadtan kérdezte:
– Mi tetszik?
Pitolet felelt:
– Uram! barátunk, Maze úr, megbízásából jövünk, hogy magyarázatot vagy
fegyveres elégtételt kérjünk azok miatt a tettlegességek miatt, melyeket
vele szemben magának megengedett.
A még mindig agyonizgatott Lesable felkiáltott:
– Mit? Ő sért meg, és még ő provokáltat? Mondják meg neki, hogy
megvetem, igen, megvetem, akármit üzenget vagy csinál!
Boissel tragikusan lépett egyet előre:
– Uram, Ön arra kényszerít bennünket, hogy az ujságokban olyan
jegyzőkönyvet tegyünk közzé, amely Önre nézve igen kellemetlen lesz.
És Pitolet rosszmájúan tette hozzá:
– És amely súlyos ártalmára lehet az Ön becsületének és jövendőbeli
előrehaladásának.
Lesable lesujtva nézett rájuk. Mit tegyen? Időt kell nyerni, gondolta.
– Uraim, tíz percen belül megkapják a választ. Lesznek szívesek ezt
Pitolet úr szobájában megvárni?
Amint egyedül maradt, körüljártatta a szemét, mintegy tanácsot, védelmet
keresve.
Párbaj! Párbaja lesz!
Reszketett, rémüldözött, mint az olyan békés ember, aki sohasem gondolt
efféle lehetőségre, sohasem gondolt ilyen kockázatra és izgalmakra,
sohasem edzette hozzá bátorságát ily borzalmas esemény víziójához. Fel
akart kelni s nyomban visszaroskadt, dobogó szívvel, elgyengült inakkal.
Dühét és elszántságát mintha elfútták volna. De amint arra gondolt, hogy
mint vélekednek majd a minisztériumban s milyen tereferéket kelt majd a
dolog az összes hivatalokban, lankadó gőgje újra felhorgadt s nem tudva,
hogyan is döntsön hát, bement a főnökhöz, miheztartás végett.
Torchebeuf úr nagyon meg volt lepve és alaposan zavarban volt. Nem látta
feltétlenül szükségesnek a fegyveres mérkőzést és arra is gondolt, hogy
ez az egész ügy még rendetlenséget is csinálhat a szolgálati
organizációban. Ezt ismételgette:
– Én a magam részéről nem tudok mit mondani. Becsületbeli dologról van
szó, ami nem tartozik rám. Szóljak az Ön érdekében Bouc kommandáns
úrnak? Ő szakember az ilyesmiben és segítségére lehet Önnek.
Lesable elfogadta az ajánlatot s bement a parancsnokhoz, aki mingyárt
párbajsegédnek is vállalkozott. Az egyik főnökhelyettest vette maga
mellé társul.
Boissel és Pitolet felkesztyűzötten várták őket. Az egyik
szomszédszobából még két széket kértek kölcsön, hogy mind a négyen
leülhessenek.
Komolyan üdvözölték egymást, azzal helyet foglaltak. Pitolet kezdett
beszélni s vázolta a helyzetet. A parancsnok végighallgatta, aztán ő is
megszólalt:
– Súlyos ügy, de nem látom reménytelennek; minden attól függ, hogyan
fogjuk fel a sértési szándékot.
A ravasz öreg tengeri fóka mulatott magában.
Hosszú megbeszélés kezdődött, melynek során négy levélfogalmazványt
gyártottak egymásután, kölcsönös bocsánatkérésről lévén szó. Ha Maze úr
elismeri, hogy elvben nem volt szándéka megsérteni Lesable urat, az
utóbbi is készséggel nyilvánítja ki, hogy helytelenül cselekedett, mikor
a tintatartót elhajította s bocsánatot kér a meggondolatlan sérelemért.
Ezzel a négy megbízott visszatért a felekhez.
Maze, aki most asztala előtt ült, tele volt a készülő párbaj izgalmával,
bár számított ellenfele visszavonulására s közben hol az egyik, hol a
másik felét nézegette arcának abban a kis kerek cintükörben, amely ott
található minden hivatalnok fiókjában s arravaló, hogy este, távozás
előtt rendbehozza előtte az ember a szakállát, a haját meg a
nyakkendőjét.
Elolvasta az eléje tett leveleket s látható elégedettséggel mondta:
– Nagyon tisztességes elintézésnek találom. Hajlandó vagyok aláírni.
Lesable a maga részéről ellenvetés nélkül fogadta el segédei
fogalmazványát s így szólt:
– Ha Önök így látják helyesnek, én nem tehetek egyebet, mint hogy
belenyugodjam.
És a négy meghatalmazott újra összeült. A leveleket kicserélték, komoly
üdvözlések következtek s az affér elintéződvén, ki-ki elvonult.
Az egész hivatal rendkívüli izgalomban várt. A tisztviselők új
részletekért járkáltak egymáshoz, egyik ajtóból a másikba fordultak, a
folyosón tárgyaltak.
Mikor az ügy befejeződött, általános volt a csalódás. Valaki megszólalt:
– No, Lesable-nak ettől se lesz gyereke! A megjegyzés szájról-szájra
járt. Az egyik kolléga vicces verset rögtönzött.
Mikor azonban már minden elintéződöttnek látszott, Boissel új nehézséget
vetett fel:
– De most már hogy viselje magát a két ellenfél, ha újra szembekerülnek
egymással? Köszönjenek egymásnak? Vagy tegyenek úgy, mintha nem ismernék
egymást?
Úgy döntöttek, hogy a főnök szobájában fognak találkozni, mintha merő
véletlenség volna s Torchebeuf úr jelenlétében néhány udvarias szót
fognak váltani.
A szertartásos jelenetet azon melegében végig is csinálták s Maze,
miután bérkocsit hozatott, hazahajtatott, végérvényesen lesikálni a
bőrét.
Lesable és Cachelin együtt mentek föl a házba, szó nélkül, elkeseredve
egymás ellen, mintha a történteknek akár egyikük, akár másikuk lenne az
oka. Lesable, mihelyt belépett otthonába, hevesen vágta le kalapját a
fiókos szekrényre. Rákiáltott a feleségére:
– Most aztán elég volt, mondhatom! Párbajom van miattad!
Az asszony meglepődve s máris ingerülten bámult rá:
– Párbajod? És ugyan miért?
– Mert Maze megsértett… és te vagy az oka!
Az asszony közelebb lépett:
– Én? Ugyan!
Lesable dühösen vetette magát az egyik karszékbe. Újra kezdte:
– Megsértett… mit magyarázzam tovább!
De a felesége tudni akarta a dolgot:
– Légy szíves, ismételd el, mit mondott rólam?
Lesable elvörösödött, aztán dadogni kezdett:
– Azt mondta, hogy… azt, hogy… igen, a meddőségedet firtatta…
Az asszony összerázkódott, majd elragadta a düh s apai örökségül kapott
nyersesége áttört nőiességén. Felcsattant:
– Mit?… Hogy én vagyok meddő! én!… Mit tud az a vadparaszt erről? Meddő…
az hát… miattad… mert nem vagy igazi férfi! Ha máshoz mentem volna,
akárkihez, érted? – volna gyerekem akárhány! Ah, és még te beszélsz! Én
ugyan ráfizettem, hogy egy ilyen löttyedt rongyhoz mentem feleségül!… És
ugyan mit feleltél annak a csavargónak?
Lesable hebegett, elrémülve az orkántól.
– Hát… felpofoztam…
Felesége elbámulva nézett rá:
– És ő erre mit csinált?
– Elküldte a segédeit. Így vagyunk!
Az asszonyt most már érdekelte az affér, vonzódott, mint minden nő, a
drámai fordulatokhoz s hirtelen szelidültséggel kérdezte, már-már
megbecsülést érezve ez iránt a férfi iránt, aki az életét teszi kockára:
– És mikor verekszetek?
A férj nyugodtan válaszolt:
– Nem verekszünk. A segédek elintézték az ügyet. Maze bocsánatot kért.
Az asszony vad megvetéssel meredt rá:
– Fúj! Mélyen megsértettek a jelenlétedben s te hagytad és nem
verekszel! Még csak ez kellett teljes gyávaságodhoz!
Lesable felhorkant:
– Azonnal elhallgass! Jobban tudom nálad, hogy mivel tartozom a
becsületemnek. Különben itt a Maze levele. Nesze, olvasd el és majd
meglátod!
Az asszony elvette a papírlapot, átfutotta, egyszerre kitalált mindent s
gúnyos nevetésre fakadt:
– Hát te is írtál egy levelet? Szóval féltetek egymástól! Juj, hogy a
férfiak milyen gyávák! Ha mi lennénk a helyetekben, mi, nők!… Ebben az
ügyben pláne engem sértettek meg, a feleségedet s te beéred ennyivel!
Na, nem is csodálom, hogy nem tudsz eljutni egy gyerekig. Minden
összevág. Az asszonyokkal szemben épolyan lágy izé vagy, mint a
férfiakkal szemben. Fúj, micsoda remek paprikajancsit szereztem be
magamnak!
Most egyszerre a Cachelin hangja és mozdulatai törtek ki belőle, a vén
kaszárnyatöltelék mozdulatai és nyers férfihangja.
Így állt, csípőre feszített kézzel, magasra nyúltan, erőtől csattanón,
kidagadó keblekkel; arca kipirult, hangja mélyen rezgett, a vér
áttüzesítette lányos üdeségű arcát. Így nézte az előtte ülő
összezsugorodott sápadt férfit, aki egy kicsit már kopaszodott is és
borotvált arcát kurta, ügyvédes pofaszakállka oldalazta. Kedve lett
volna megfojtani, letiporni ezt az embert.
És újra meg újra ismételte:
– Mindenre képtelen vagy… mindenre… A hivatalban is mindenkit a nyakadba
hagysz mászni!…
Nyílt az ajtó. Cachelin jelent meg, akit a zaj csalt be. Megkérdezte:
– Mi az már megint?
Leánya visszafordult:
– Megmondtam a magamét ennek a figurának!
Lesable felemelte tekintetét s észrevette az apa és leány hasonlóságát.
Úgy érezte, mintha fátyol szakadna le előtte, mely igazi mivoltában
mutatja meg most itt ezt a két embert, akiket ugyanaz a vér és ugyanaz a
közönséges, durva fajiság fűz össze. Elveszettnek látta magát,
elkárhozottnak: velük együtt élni végig az életet.
Cachelin is kirukkolt:
– Még ha válni lehetne! Nem valami kellemes lehet kappan úr feleségének
lenni.
Lesable talpra ugrott, dühtől remegve s felsebzetten ettől a szótól.
Apósa felé indult, sziszegve az indulattól:
– Ki innen!… Ki!… Tudja meg, hogy itt énnálam van!… És én kiutasítom!…
Azzal felkapott a fiókos szekrényről egy teli savanyúvizes palackot,
amelyet buzogány módjára forgatott meg.
Cachelin ijedten hátrált kifelé, úgy morogta:
– Hát ezt meg mi leli egyszerre?
Lesable dühe azonban nem csitult: sok volt a jóból. A felesége ellen
fordult, aki nem vette le róla a szemét, kissé elámultan a férji düh
kitörésétől. Lesable letette a palackot a bútorra, s kiáltva mondta:
– Ami pedig téged illet… téged…
Minthogy azonban nem tudott mit mondani, miért cselekszik így, csak
rámeredt az asszonyra, feldúlt arccal, – a hangja elbicsaklott.
Az asszony elnevette magát.
Ettől a vidámságtól, amely csak jobban sértette, egészen nekivadult s
előreugorva, balkezével megragadta a nő nyakát, miközben a jobbal vad
pofonokat mért rá. Az asszony kétségbeesetten, lihegve hátrált. Nekiment
az ágynak s hanyattvágódott rá. Lesable nem engedte el, tovább verte.
Majd hirtelen felemelkedett, elfulladva, kimerülten s hirtelen
szégyenkezéssel brutalitása miatt, dadogta:
– Na lám… na lám… úgy-e?…
Az asszony azonban, mint akit megöltek, meg se mozdult. Hátán fekve
maradt, az ágy szélén, arcát tenyerébe rejtve. Férje közelebb lépett
hozzá, kínos érzéssel, hogy most már mi lesz s várta, hogy a nő felfedje
az arcát: látni akarta, mi van vele? Pár perc mulva szorongása még
nagyobb lett, – súgva szólongatta az asszonyt:
– Cora! hallod? Cora!
A nő nem felelt és nem mozdult. De hát mi baja? Mit csinál? És főleg,
mit akar?
Lesable dühe elviharzott, gyorsan, ahogy jött, – undoknak érezte magát,
csaknem gonosztevőnek. Megvert egy nőt, a saját feleségét, – ő, a hideg
és okos ember, a jólnevelt és mindig józanul gondolkodó, És a
visszahatás ellágyulásában a bocsánatkérés vágyát érezte, hogy térdre
boruljon, hogy csókolgassa az ütésektől kipirult arcocskát. Ujja
hegyével gyöngéden megérintette az asszony kezeit, amelyek láthatatlanná
tették a nő arcát. Cora érzéketlennek látszott. Lesable becézgette,
ahogy a megvert kutyát szokás simogatni. Az asszony erre se mutatta,
hogy érzi. Szólongatta:
– Cora, hallod? én voltam a hibás, hallod?
A nő olyan volt, mint a halott. A férj most megpróbálta lefejteni Cora
kezét. Könnyen engedett s Lesable meglátta az asszony egyik szemét,
amely kinyíltan tágult rá, nyugtalanítva és zavarbahozón.
Újra rákezdte:
– Cora, értsd meg, elragadott a düh. Az apád vitt a végletekig.
Férfiembert nem lehet így megsérteni!
Az asszony nem felelt, mintha nem is hallaná. Lesable nem tudta, mit
kezdjen. Megcsókolta a nőt füle környékén s amint felemelkedett, egy
könnycseppet látott a Cora szeme sarkában, egy kövér könnycseppet, amely
levált és gyorsan végiggurult az arcon: – a szempillák megrándultak,
gyors egymásutánban csapódva össze.
Lesable-t erős, fájó indulat kapta el, s kitárt karokkal borult rá
feleségére; az asszony másik kezét is lefejtette ajka simulásával s
csókokkal borítva a nő arcát, kérlelte:
– Szegény kis Corám, bocsáss meg, no, bocsáss meg.
Az asszony csak sírt, hangtalanul, kitörések nélkül, ahogy mélységes
bánatában sír az ember.
A férfi magához szorította, simogatta, gyöngéd szavakat suttogott a
fülébe, amit csak tudott. De a nő érzéketlen maradt. A sírása mégis
megszűnt. Sokáig pihentek így, fekve és összefonódva.
Jött az este és árnyékkal lepte el a kis szobát. Mikor egészen sötét
lett, a férfi nekibátorodott és olymódon kért bocsánatot, amely
újraéleszthette reményeiket.
Mikor ismét fölkeltek, Lesable hangja és arca a rendes hétköznapi volt,
mintha semmi sem történt volna. Az asszony ellenben meghatottnak
látszott, a szokásosnál halkabb hangon beszélt és alázatos, csaknem
simogató pillantásokat vetett a férjére, mintha a váratlan fenyítés
megenyhítette volna idegei feszültségét s szívét. Férje nyugodtan szólt
hozzá:
– Apád biztosan unatkozik odaát egyedül. Átmehetnél hozzá. És különben
is, már vacsorázhatnánk…
Az asszony ment.
És csakugyan, már hét óra volt s a kis cseléd máris hívta Lesable-t az
ebédlőbe. Kisvártatva Cachelin is megjelent, csöndesen és mosolygó
képpel. Együtt jött a lányával. Mind helyet foglaltak az asztalnál s
ezen az estén olyan meghitten diskurálgattak, mint ahogy már jórégen nem
tették. Mintha mindannyiukkal valami örvendetes dolog történt volna.