A fiatal házasok ugyanazon az emeleten rendezkedtek be, egy ugyanolyan
lakásban, mint a Cacheliné és Charlotte-é volt. A régi lakót kidobták.
Lesable nyugalmát azonban zavarta valami: a nagynéni sehogy sem sietett
döntő módon biztosítani Cora számára az örökséget. Végül mégis
megesküdött, »az Isten szent színe előtt«, hogy végrendelete elkészült s
le van téve Belhommenál, a közjegyzőnél. Egyébként megígérte, hogy egész
vagyona unokahúgának fog jutni, de csak egy feltétel alatt! Mikor a
feltételt tudakolták, megtagadta a felvilágosítást, azonban újra
megesküdött, – s jóakaratú kis mosoly kísérte az esküt, – hogy annak a
feltételnek könnyű lesz eleget tenni.
Lesable úgy vélte, hogy ezek elől a magyarázkodások s kegyeskedő,
vénlányos makacskodások elől ki kell térni s mivel a fiatal leány nagyon
tetszett neki, határozatlanságán győzött a vágy s végül is engedett
Cachelin csökönyös manővereinek.
És most boldog volt, bár a kétség bele-bele nyilallott. Szerette a
feleségét, akivel szemben semmi várakozásában nem csalódott. Élete
nyugodtan és egyhangúan folydogált. Egyébként néhány hét alatt beleélte
magát az új házasemberi állapotba s továbbra is a régi, tökéletes
hivatalnok maradt.
Elmúlt egy év. Újra beköszöntött az újesztendő. Lesable, legnagyobb
meglepetésére, nem kapta meg az újabb előléptetést, amelyre számított.
Csupán Maze és Pitolet jutottak magasabb fizetési osztályba s Boissel
bizalmasan közölte Cachelinnel, hogy a két kollégát tönkre agyabugyálja,
majd egy este, mikor hazamennek, még pedig szemben a főkapuval, mindenki
szeme láttára. Persze, ebből semmi sem lett.
Egy hétig Lesable aludni sem tudott azon való izgalmában, hogy miért nem
lépett elő, noha mindig buzgón dolgozott. Hiszen ökörmódra vonta az
igát, vég nélkül helyettesítve Rabot segédfőnököt, aki kilenc hónapja
feküdt a Val-de-Grâce-kórházban. Minden reggel félkilenckor érkezett,
minden délután félhétkor távozott. Mit akarnak tőle még többet? Ha még
ezt a munkát és ezt az erőfeszítést sem tudják be érdeméül, akkor
egyszerűen ő is úgy fog dolgozni, mint a többiek. Kinek-kinek fizessenek
az érdeme szerint! Hogy lehet az, hogy Torchebeuf, aki eddig úgy bánt
vele, mint a fiával, most egyszerre így elejtette? Tisztán akarta látni
a dolgot. Be fog menni a főnökhöz s magyarázatot kér tőle!
Egy hétfőn reggel aztán, még mielőtt kollégái megérkeztek volna,
kopogtatott a rettegett úr ajtaján.
Barátságtalan »szabad!« volt a válasz. Belépett.
Torchebeuf a mindenféle iratokkal elborított nagy asztalnál ült és írt:
apró emberke volt s roppant feje olybá tűnt, mintha azzal nyomtatták
volna le az írómappát. Amint megpillantotta kedvencét, üdvözölte:
– Jó reggelt, Lesable, hogy van?
– Jó reggelt, kedves jó főnök úr, nagyon jól, és ön?
A főnök abbahagyta az írást és fordított egyet a székén. Vékony,
törékeny, sovány teste, mely igen komoly szabású fekete redingote-ba
volt préselve, egyáltalán nem állt arányban a nagy, bőrtámlájú székkel.
A becsületrend hatalmas, rikító tiszti gombja, ugyancsak ezerszeresen
nagyobbra szabva, semmint viselőjéhez illett, izzó parázsként tüzelt a
szűk mell fölött, melyet valósággal agyonnyomott a tekintélyes koponya,
mintha az egész ember holmi kucsmagomba módjára nőtt volna ki a földből.
Állkapcsa kihegyesedett, arca beesett, szemei viszont előre dúdorodtak.
Ormótlan homlokából hátra volt fésülve a fehér haj.
– Üljön le, barátom, – mondta Torchebeuf, – s mondja el, mi járatban
van?
Minden más hivatalnokkal szemben katonás ridegséget mutatott, mert úgy
tekintette magát, mint holmi fedélzeten parancsoló kapitányt, az egész
minisztérium nem lévén egyéb az ő számára egyetlen nagy hajónál: ez volt
az ő szemében az összes francia flották vezérhajója.
Lesable kicsit elfogódottan, kicsit sápadtan dadogta:
– Kedves jó főnök úr, azt jöttem megkérdezni, hogy talán valamily
tekintetben elégedetlennek méltóztatik-e lenni velem?
– Dehogy is, kedves barátom, hogy is kérdezhet ilyet?
– Tudniillik engem kissé meglepett, hogy ebben az évben nem kaptam
előléptetést, mint más esztendőkben. Engedje meg, kedves jó főnök úr,
hogy kifejtsem a mondandóimat s előre is kérem szíves bocsánatát
vakmerőségemért. Jól tudom, hogy az ön részéről kivételes kedvezésekben
és nem remélt előnyökben részesültem. Azt is jól tudom, hogy az
előléptetés csak két-háromévenként jár ki, azonban engedtessék meg
rámutatnom, hogy én a hivatalban majdnem négyszerannyit dolgozom, mint
más rendes hivatalnok és legalább kétszer annyi időt töltök el. Ha tehát
fáradozásaim eredményét, mint munkateljesítményt, mérlegre tennők azzal
a másik eredménnyel, melyet díjazásom jelent, az utóbbi bizonnyal igen
alatta maradna az előbbinek!
Lesable gondosan főzte volt ki ezt a mondatot, melyet kitünőnek érzett.
Torchebeuf meglepetten keresgélte a válasz szavait. Végül elkezdte,
kissé hideg hangon:
– Bár elvben nem engedhető meg, hogy ezeket a dolgokat főnök és
alkalmazott egymásközt megbeszéljék, ez alkalommal mégis feleletet adok
önnek, tekintettel igen érdemes szolgálataira. Én az idén is, mint az
előző években, ajánlottam önt előléptetésre. Az igazgató azonban kihúzta
az ön nevét, azon az alapon, hogy önnek a házassága szép jövőt biztosít,
sőt oly jólétet és vagyont, amilyenben szerény kollégáinak sohasem lesz
részük. Vajjon nem méltányos-e, végeredményben, azt is tekintetbe venni,
hogy ki milyen viszonyok közt él? Ön gazdag lesz, nagyon gazdag.
Háromszáz franknyi javítás az ön számára semmit sem fog jelenteni, míg
mások zsebében ez a csekély többlet vagyont jelenthet. Nos, barátom, hát
ez az oka az ön ezidei lemaradásának.
Lesable zavarodottan és ingerülten vonult ki.
Este, az étkezésnél, kelletlenül ült a felesége mellett. Az asszony
rendszerint vidám és eléggé egyenletes kedélyű volt, csak akaratos: ha
nagyon kívánt valamit, semmiképpen sem engedett. Az első idők érzéki
bűvöletét sem érezte már közelében a férj s bár a menyecske üdesége és
csinossága mindig újra fel tudta ajzani vágyódását, olykor mégis azon a
csömörszerű kiábránduláson kapta magát, mely két lény mindennapi
közösségű életében hamarosan ki szokott fejlődni. A lét ezer
túlközönséges vagy félszeg részlete, a hanyag reggeli külső, a
közönséges, kopott, ócska kelméjű pongyola, a színehagyott fésülőköpeny,
– hiszen nem voltak gazdagok! – s mindaz a sok szükséges ez s az, amiket
a szegény háztartásokban nagyon is közelről lát az ember, lepattogtatták
Lesable előtt a házasság politúrját, elhervasztották azt a virágos és
költői színt, amely a jegyeseket, távolról, úgy csalogatja.
Charlotte néni is csak kellemetlenné tette a lakását, mert sohasem
mozdult ki tőlük: mindenbe beleavatkozott, mindent dirigálni akart,
mindenre volt valami megjegyzése s mivel folyvást remegtek, hogy
valamivel megsérthetik, inkább lemondással tűrtek, egyben azonban vad,
rejtett elkeseredésük is egyre nőtt.
Öreges, vontatott járásával végigtipegett a szobákon s vékony hangja
szüntelenül ismételte:
– A helyetekben ezt tenném, a helyetekben azt tenném!
Mikor a két házastárs magára maradt, Lesable kimerülten kiáltotta:
– A nagynénéd kezd elviselhetetlen lenni. Nekem elég volt belőle! Érted?
Elég volt!
Cora nyugodtan felelt:
– De hát mit csináljak vele?
Lesable-ből kitört a düh:
– Undorító egy család az ilyen!
Cora még mindig nyugodtan vágott vissza:
– Persze, a család undorító, de az örökség jó, – mi? Csak ne játszd az
ostobát. Neked éppen annyira érdeked csínján bánni Charlotte nénivel,
mint nekem!
És a férj elhallgatott, nem tudva mit felelni.
A néni mostanában egyre azzal a rögeszmével gyötörte őket, hogy gyereket
szeretne már látni. A sarokba vonta félre Lesable-t és belesuttogta az
arcába:
– Öcsémuram, gondja legyen rá, hogy apává legyen, mielőtt meghalok.
Látni akarom az örökösömet! Ne akarja velem elhitetni, hogy Cora nem
való az anyaságra. Csak rá kell nézni! Mikor az ember megházasodik,
öcsémuram, azért teszi, hogy családot alapítson, hogy sarjai legyenek.
Szent anyánk, az Egyház, elítéli a meddő házasságokat. Én tudom, hogy
maguk nem gazdagok s hogy egy gyerek sok költséggel jár. De én utánam
majd semmiben sem fognak szűkölködni. Egy kis Lesable-t akarok, –
akarom, megértette?
Mikor aztán kívánsága közel másfél évi házasság után sem vált valóra,
kételyei támadtak s elkezdett sürgetőzni. Halk hangon tanácsokat adott
Corának, gyakorlati utasításokat, mint olyan nő, aki valaha sok mindent
tudott s alkalmilag még ma is vissza bír emlékezni rájuk.
Egy reggel azonban Charlotte néni nem tudott felkelni, rosszul érezte
magát. Mivel soha életében nem volt beteg, Cachelin igen felindultan
kopogtatott veje ajtaján:
– Szaladj hamar doktor Barbette-ért, a főnöknek pedig mondd meg, hogy, –
úgyebár? – ma nem mehetek hivatalba, tekintettel a körülményekre…
Lesable az egész napot izgalmak közt töltötte, képtelenül minden
munkára. Nem tudott fogalmazni, nem tudott belemerülni az ügyekbe.
Torchebeuf meglepetten szólt rá:
– Milyen szórakozott ma ön, Lesable úr!
És Lesable idegesen felelte:
– Nagyon fáradt vagyok, kedves jó főnök úr; az egész éjszakát szegény
néni mellett töltöttem, akinek az állapota nagyon aggasztó.
A főnök azonban hidegen jegyezte meg:
– Ha egyszer Cachelin mellette maradt, az éppen elég lehetne a
gondoskodásból. Nem engedhetem, hogy az egész hivatal felborúljon
alkalmazottaim személyes ügyei miatt!
Lesable kirakta az óráját maga elé az asztalra s lázas türelmetlenséggel
várta az öt órát. Mihelyt a főudvar nagy órája ütni kezdett, elrohant,
elsőízben hagyva ott a hivatalt a szabályszerű időben.
Sőt bérkocsiban ment haza, annyira nagy volt az izgalma; a lépcsőn futva
ment fel.
A cseléd nyitott ajtót; Lesable hebegve kérdezte:
– Hogy van a beteg?
– Az orvos azt mondja, hogy nagyon rosszul.
Lesable-nak nagyot dobbant a szíve. Elfogódottan állt meg:
– Ah! igazán?
Hátha esetleg éppen most hal meg Charlotte néni?
Nem mert belépni a beteg szobájába, hanem kihivatta Cachelint, aki
odabenn őrködött.
Lesable apósa rögtön megjelent, óvatosan nyitva ajtót. Hálókabátban és
bojtos sipkában volt, ahogy vidám estéit szokta tölteni a
kandallózugban. Halk hangon mormogta:
– Rosszul van, nagyon rosszul. Négy óra óta nincs magánál. Délután már
felvette az utolsó kenetet is.
Lesable úgy érezte, hogy valami nagy gyöngeség kúszik le a térdéig.
Leült:
– Hol a feleségem?
– Mellette!
– Az orvos mit mondott pontosan?
– Azt, hogy rohama volt. Kilábolhat belőle, de éppen úgy meghalhat még
az éjszaka.
– Van rám szükségetek? Ha nincs, jobb szeretnék inkább be se menni.
Kínos volna számomra, Charlotte nénit ebben az állapotban látni.
– Ne is gyere be. Eredj csak hozzátok. Ha valami ujság lenne, rögtön
hivatlak.
Lesable a szobájába vonult. A lakást egyszerre megváltozottnak látta,
nagyobbnak, világosabbnak. Mivel azonban sehogy sem találta helyét,
kiment a balkónra.
Július utolsó napjai járták s a nagy napkorong, mielőtt végkép letűnt
volna a Trocadéro két tornya mögött, tűzesővel árasztotta el a tetők
rengeteg táborát.
Az ég, amely alul égő vörös volt, följebb sápadt arany színeket cserélt,
aztán sárga árnyalatokba ment át, majd zöld lett, könnyű, fénnyel áttört
zöld, hogy végül kékre váljon, tiszta és üde kékséggé borulva az emberek
feje fölé.
Fecskék suhantak át, mint a nyilak, alig szemmelkísérhetőn, az ég
bíborára rajzolódó szárnyaik íves és tünő vonalával. S a házak roppant
tömege felett, meg a távoli síkság felett valami rózsaszínű felhő is
lebegett, valami tüzes köd, melyből mintegy megdicsőülve emelkedtek ki a
templomtornyok és az emlékművek karcsú csúcsai. Az Arc de Triomphe de
l’Étoile mint roppant fekete tömb tűnt fel a horizont tűzvészében s az
Invalides kupolája valóságos második napnak látszott, mely az égről
lezuhant egy földi építmény tetejére.
Lesable két kézre markolta a vaskorlátot s úgy szívta a levegőt, mint
ahogy a bort issza az ember. Ugrálni, kiáltozni szeretett volna, vad
mozdulatokkal könnyíteni magán, annyira megrohanta a mély és ujjongó
öröm. Ragyogónak látta az életet, csupa boldogságnak a jövőt! Mit is fog
csinálni? És elábrándozott.
Valami zaj rezzentette föl, mely a háta mögül jött. A felesége volt.
Szeme környéke kivörösödött, arca kissé megduzzadt s igen fáradtnak
látszott. Homlokát csókra nyujtotta férje felé, aztán megszólalt:
– Papánál fogunk ebédelni, hogy a beteg közelében maradhassunk. A cseléd
mellette lesz, míg mi eszünk.
Lesable követte feleségét a szomszéd lakásba.
Cachelin már asztalnál ült, várva leányát és a vejét. Hideg csirke,
krumplisaláta és egy tál szamóca volt kikészítve a tálalóra, a
tányérokban leves gőzölgött.
Leültek. Cachelin kijelentette:
– Ezek azok a napok, amilyeneket nem kívánok gyakran magamnak. Ilyenkor
nem valami vidám az élet.
Közöny volt a hangjában s az arcán csaknem megelégedettség. Aztán falni
kezdett, nagy étvágyú emberek módjára, kitünőnek találta a csirkét s
nagyszerűen frissítőnek a krumplisalátát.
Lesable-nak azonban elszorult a gyomra s ímmel-ámmal, izguló lélekkel
evett, egyre a szomszéd szoba felé fülelve, amelyben olyan csönd volt,
mintha teljesen lakatlan lenne. Cora-nak sem volt étvágya, dúltan és
el-elpityeredve törülgette meg olykor-olykor a szemét szalvétája
csücskével.
– Mit mondott a »fő«? – kérdezte Cachelin.
És Lesable részletes beszámolót tartott, mivel apósa apróra kikérdezte,
elismételtetve minden szót, mintha legalább egy éve nem lett volna
tájékán se a minisztériumnak.
– Csinos feltűnést kelthetett, mikor megtudták, hogy Charlotte beteg,
mi?
S arra gondolt, milyen diadalmasan vonul majd be a haláleset után,
micsoda képeket vágnak majd a kollégák. Mindazáltal, mintegy titkos
lelkiismeretfurdalásának engedve, így beszélt:
– Szegénykének igazán nem kívánok semmi rosszat! Isten a tanum, mennyire
szeretném még soká jó egészségben látni. De azért mégis csak nagyot
fognak nézni odabenn! Savon apó még a komműnt is el fogja felejteni
bele!
Éppen a szamócába fogtak, mikor nyilt a betegszoba ajtaja. Roppant
megdöbbentek s azon vették észre magukat, hogy valamennyien felálltak az
ebédtől. A kis cseléd jött be, szokott csendes és ostoba esetlenségével.
Nyugodtan mondta:
– Má’ nem lélekzik.
Cachelin, asztalkendőjét a tányérok közé dobva, őrült módjára rohant be;
Cora dobogó szívvel követte; Lesable pedig ott maradt az ajtóban,
messziről kémlelve az ágy sápadt foltja felé, melyet alig világított meg
a búcsúzó nap. Látta, hogyan görnyed apósa háta a fekhely fölé,
mozdulatlan vizsgálódással. És egyszerre a hangját is meghallotta, amely
mintha messziről, nagyon messziről, a világ végéről jönne, valami
álombeli hang, a csodákat mesélő álmoké. A hang ezt mondta:
– Megtörtént! nem hallani semmi pihegést.
Látta, hogyan esik hirtelen térdre a felesége, arcát a takaróba rejtve
és zokogva. Elszánta magát, hogy ő is belép s amint Cachelin
felemelkedett, a vánkos fehérségén megpillantotta Charlotte néni arcát,
lecsukott szemű, beesett, merev és fakó arcát, amely olyan volt, mint a
viaszbabáké.
Aggódva kérdezte:
– Vége?
Cachelin, aki szintén a halottat nézte, most feléje fordult s egymásra
pillantottak.
– Igen, – felelte César s arcát szomorú kifejezésre akarta erőltetni. A
két férfi azonban nyomban belelátott egymásba s nem is tudva: miért,
ösztönszerűen kezet szorítottak, mintegy megköszönve egymásnak, amit
egymásért tettek.
Aztán, nem vesztegetve az időt, buzgón láttak hozzá a halottaknak kijáró
teendők végzéséhez.
Lesable vállalta, hogy elmegy az orvosért s hogy a lehető leggyorsabban
elintéz minden szükséges eljárnivalót.
Vette a kalapját s futva indult le a lépcsőkön; minél előbb kinn akart
lenni az uccán, egyedül maradni, fellélekzeni, gondolkozni, magányosan
élvezni a boldogságát.
Mikor elvégezte útjait, hazamenés helyett a boulevardra igyekezett:
hajtotta a vágy, embereket látni, belesodródni a forgalomba, az este
boldog életébe. Szeretett volna odakiáltani a járókelőknek: »Ötvenezer
livre évjáradékom van!« – s zsebredugott kezekkel csatangolt,
meg-megállva a kirakatok előtt, nézegetve a drága szöveteket, az
ékszereket, a nagyszerű bútorokat, vidáman gondolva el, hogy: »Ezt most
már mind megvehetném magamnak!«
Gyászruhabolt előtt ment el s egyszerre megcsapta a döbbenet: Hátha nem
is halt meg? Hátha csalódtak?
Meggyorsított léptekkel fordult haza, lelkén ott kóválygott a kétség.
Ahogy megérkezett, első kérdése így szólt:
– Volt itt a doktor?
Cachelin felelt:
– Igen. Konstatálta a halált és megcsinálta a halottkémi jelentést.
Beléptek az elhúnyt szobájába. Cora még mindig sírt, egy karosszékben
ülve. Halkan sírt, szinte már minden fájdalom és bánat nélkül, a nők
könnyű zokogási készségével.
Mikor aztán hárman egyedül maradtak a lakásban, megszólalt Cachelin
csöndesre fogott hangja:
– Most, hogy a cseléd aludni ment, utánanézhetünk, nincs-e valami
elrejtve a bútorokban?
És a két férfi munkának látott. Kiürítettek minden fiókot, kiforgattak
minden zsebet, széthajtogattak minden apró papirost. Éjfélig semmi
különöset sem találtak. Corát elnyomta a kimerültség, horkolt is kissé,
szokott csendes módján. César felvetette a kérdést:
– Virrasszunk?
Lesable zavarában ezt tartotta megfelelőbbnek. Erre az após is így
döntött:
– Akkor, – mondta – hozzunk be karosszékeket.
És becipelték a két másik kipárnázott széket is, melyek a fiatal házasok
bútoraihoz tartoztak.
Egy órával később a család mindhárom tagja aludt, egyenetlen
horkolással, az örök mozdulatlanságba dermedt holttest előtt.
Világos nappalra ébredtek fel, mikor a kis cseléd belépett a szobába.
Cachelin rögtön elismerte, szemeit dörzsölve, hogy:
– Elszundikáltam egy kicsit, alig lehet félórája.
Lesable azonban, aki azonnal úrrá vált magán, kijelentette:
– Vettem észre! Én egy percre sem bóbiskoltam el, csak csukva tartottam
a szemem, hogy pihenjen.
Cora visszavonult a szobájába.
Lesable ekkor színlelt közönnyel kérdezte:
– Mikor menjünk el a közjegyzőhöz, megtudni, hogy szól a végrendelet?
– Hát… akár még ma reggel, ha akarod.
– Szükséges, hogy Cora is velünk jöjjön?
– Talán úgy lesz jobb, mert hiszen végeredményben ő az örökös.
– Akkor megyek, szólok neki, hogy készülődjön fel.
S Lesable ment, szokott gyors lépteivel.
Belhomme úr irodáját éppen nyitották, mikor Cachelin, Lesable és
felesége megjelentek, mély gyászban, vigasztalan arccal.
A közjegyző azonnal fogadta és leültette őket. Cachelin vitte a szót:
– Uram, tetszik ismerni, én a Charlotte Cachelin fivére vagyok. Ez itt a
lányom meg a vőm. Szegény nővérem tegnap meghalt, holnap temetjük.
Minthogy végrendelete önnél van letéve, bátorkodunk megkérdezni, hogy a
megboldogultnak nincs-e valami külön meghagyása az elföldelésre
vonatkozólag s egyébként is, nincsenek-e önnek közlendői velünk?
A közjegyző kihúzott egy fiókot, borítékot vett elő, feltépte,
kihalászott egy papírlapot s jelentette:
– Tessék, uram, a végrendelet másolata, melyet azonnal megismertetek
önökkel. A másik példány, mely ezzel pontosan egyezik, kezeim közt
marad.
És olvasta:
»Én, alulírott, Victorine-Charlotte Cachelin, a következőkben
nyilvánítom végső akaratomat:
Egész vagyonomat, mely körülbelül egymillió százhúszezer frankra rúg,
azokra a gyermekekre hagyom, akik unokahúgom, Céleste-Coralie Cachelin
házasságából fognak származni, azzal, hogy a jövedelmet az elsőszülött
nagykorúságáig a szülők élvezzék.
Az alább következő rendelkezések szabályozzák az egyes gyermekekre jutó
részt, valamint azt a részt, amely a szülőké marad halálukig.
Abban az esetben, ha halálom előbb következnék be, semhogy unokahúgom
örökösnek adna életet, egész vagyonom közjegyzőm kezei közt marad, három
évig, megjegyeztetvén, hogy fentebb jelzett akaratom teljesíttessék,
mihelyt ezen idő alatt a gyermek megszületnék.
Abban az esetben azonban, ha Coraliet az Ég nem áldaná meg gyermekkel a
halálomat követő három év alatt, vagyonom osztassék szét, közjegyzőm
közbenjöttével, a szegények közt és azon jótékonysági intézmények közt,
melyek lajstroma alább következik.«
És most mindenféle szeretetház-nevek, számok, rendelkezések és
meghagyások végtelen sora következett.
Aztán Belhomme úr udvariasan átnyujtotta az okmányt Cachelinnek, aki
elképedve állt előtte.
A közjegyző szükségesnek vélte, hogy maga is szóljon pár magyarázó szót:
– Mikor Cachelin kisasszony – mondta – legelsőízben tisztelt meg azzal,
hogy közölje velem ezen értelemben leendő végrendelkezési szándékát,
kifejezte azt is, mily végtelenül vágyódik egy véréből származó örökös
után. Ellenvetéseimre akaratának mind határozottabb megformulázásával
felelt, ami egyébként vallásos érzéseiből sarjadt, mivel, – úgy
gondolta, – minden meddő házasság égi átok alatt áll. Nem tudtam rávenni
szándéka legcsekélyebb megváltoztatására sem. Élénken sajnálom, tessék
elhinni.
Aztán hozzátette, Coralie felé mosolyogva:
– Nem kételkedem benne, hogy az elhúnyt _desideratum_-a mihamarébb
teljesülni fog!
S a három örökségváró távozott, nagy megdöbbenésükben szinte gondolkodni
sem tudva.
Mentek hazafelé, egymás mellett lépkedve, hang nélkül, szégyenkezve és
dühösen, mintha kölcsönösen megrabolták volna egymást. Még Corának is
egyszeriben eloszlott minden gyásza: nagynénje hálátlansága felmentette
a siratás kötelessége alól. Végre Lesable, akinek sápadt ajkait görcsbe
szorította a bosszúság, odaszólt apósának:
– Adja csak ide azt az írást, hadd ismerjem meg _de visu_ is!
Cachelin odanyujtotta a papírt s a fiatalember elkezdte olvasni. Megállt
a járdán s miközben a járókelők neki-nekiütköztek, úgy maradt, beleásva
kutató és gyakorlott szemét a sorok közé. A másik kettő pár lépésnyire
tőle várt, még mindig hallgatagon.
Végre ezekkel a szavakkal adta vissza a végrendeletet:
– Nincs mit tenni ellene! Szépen lóvá tettek bennünket!
Cachelin, akit reményei pusztulása ingerültté tett, felelt:
– Teringettét, a te kötelességed lett volna gyerekről gondoskodni! Jól
tudtad, hogy Charlottenak régesrég ez volt a fővágya.
Lesable válasz helyett rándított egyet a vállán.
Ahogy hazaértek, egész tömeg várta már őket, csupa olyan ember, akiknek
mestersége a halottak körül folytatódik. Lesable rögtön visszavonult,
semmivel sem akart tovább törődni, César pedig mindenkit
végiggorombáskodott, kiabálva, hogy őt hagyják békén s csinálják minél
gyorsabban a dolgukat. Úgy érezte, hogy szándékosan késleltetik a
hullától való megszabadulásban.
Cora, szobájába zárkózva, meg se mukkant. Cachelin azonban, egy óra
mulva, bekopogtatott a veje ajtaján:
– Kedves Leopold, – mondta, – azért jövök, hogy hányjuk és vessük meg a
teendőket, mert végre is meg kell állapodnunk valamiben. Véleményem
szerint mégis csak tisztességes temetést kell rendeznünk, nehogy a
minisztériumban neszét vegyék a történteknek. A költségeket majd
elintézzük. Különben sincs veszve semmi. Még nem régóta vagytok házasok
s igazán ritka pech lenne, ha nem születne gyereketek. Majd gondotok
lesz rá, ennyi az egész! Most intézzük el a legsürgősebb tennivalókat.
Te úgye mielőbb bemégy a minisztériumba? Most összeírom, ki mindenkinek
kell gyászjelentést küldeni!
Lesable fanyarul ismerte el, hogy apósának igaza van s leültek, szembe
egymással, a hosszú asztal két végére, hogy megcímezzék a
feketeszegélyes cédulákat.
Aztán első ebéd következett. Cora közömbös arccal jelent meg, mintha
mindez egyáltalán nem érintené s az este óta tartó böjt után jól
befalatozott.
Étkezés után rögtön visszazárkózott a szobájába. Lesable elment a
tengerészeti minisztériumba, Cachelin pedig kitelepedett a balkónra,
lovaglóülésben helyezkedve el a széken s pipára gyujtott. Lomha nyári
napsütés verte a házfedelek tömegét s egyik-másik üvegtető lángolva
izzott, vakító sugarakat szórva, melyeket a tekintet nem tudott
elviselni.
S Cachelin, ingujjra vetkőzve, hunyorgó szemmel a fény özönében, a
messzi, messzi dombokat nézte, melyek zölden intettek felé, túl a nagy
városon, túl a poros külső telkeken. Arra gondolt, hogy locsog most a
széles, csöndes és hűvös Szajna a halmok alján, melyeknek lejtőin fák
vannak s hogy milyen borzasztóan jobb volna most a lombok alatt, hasalni
a fűben, egészen a folyam szélén, a vízbe köpködni s nem a terasz
ólomlapján sülni. S rossz érzés kezdte émelyíteni, szerencsétlenségük
kínzó gondolata és fájdalmas érzése, a váratlan balsors, amely annál
keservesebb és vadabb volt, mert olyan eleven és hosszú reménykedés
előzte meg. S hangosan mondta, ahogy nagy lelki megrázkódtatások idején,
a rögeszmék kábulatában fakad ki az ember:
– Piszok ringyó!
Háta mögül, a szobából, a temetkezési vállalat embereinek motozását
hallotta, a koporsószögező kalapács szakadatlan kopácsolását. A
közjegyzőnél tett látogatás óta nem nézte meg újra holt nővérét.
Lassanként azonban a dús nyári nap melege, vidámsága és fénylő varázsa
átjárták testét-lelkét: eszébe jutott, hogy még nincs oda minden. Miért
is ne lehetne gyermeke az ő leányának? Hiszen még két éve sincs, hogy
férjnél van! Veje pedig izmos, kemény, jó erőben levő embernek látszik,
ha kicsiny is. _Lesz_ gyerekük, a mindenét neki! Lesz, mert különben is,
kell lennie!
Lesable lopva surrant be a minisztériumba s hivatali szobájába. Asztalán
papírlap várta, ezekkel a szavakkal: »A főnök kéreti.« Először
türelmetlen mozdulatot tett, lázadozva a zsarnokság ellen, mely újra a
nyakába ül, aztán vad és heves vágy lepte meg, csak azért is
felülkerekedni! Őbelőle is lesz még főnök, és pedig hamar; – aztán
előre, még magasabbra!
Le sem vetve kimenő-redingote-ját ment be Torchebeuf-höz. Azzal a
lesújtott arccal jelentkezett, amilyet szomorú alkalmakkor vesz fel az
ember, sőt mi több, valami mély és igazi bánat jele is ott volt a
kifejezésében, az az önkénytelen levertség, melyet a váratlan csapások
vésnek a vonásokba.
A főnök vaskos feje, mely most is valami papírlap fölött csüggött,
felemelkedett s nyers hang kérdezte:
– Egész délelőtt szükségem lett volna magára. Miért nem jött be?
Lesable felelt:
– Kedves jó főnök úr, csapás ért bennünket, Charlotte nénémet
elvesztettük s azért is jöttem, hogy meghívjam önt a holnapi temetésre.
Torchebeuf arca azonnal nyájassá derült. S szinte elismeréssel
válaszolta:
– Az már más, kedves barátom. Köszönöm a meghívást s mingyárt
szabadságot is adok önnek, mert most bizonyára sok a teendője.
Lesable azonban ragaszkodott a hivatalnoki buzgósághoz:
– Köszönöm, kedves jó főnök úr, de már minden el van intézve s itt fogok
maradni a rendes hivatalos időig.
Azzal visszatért a szobájába.
A hír elterjedt s a hivatalokból mindenfelől jöttek az érdeklődők, akik
inkább gratulációkkal, mint részvétnyilatkozatokkal halmozták el s
kíváncsiak voltak, hogyan viselkedik az új örökös. Lesable elszántan,
egy színész álarcával fogadta a frázisokat és tekinteteket, oly kitünően
találta el a viselkedését, hogy elbámultak rajta. »Jól tartja magát«, –
mondták. »Mindegy, – szóltak közbe mások, – alapjában véve bizonyára
nagyon meg van elégedve.«
Maze, aki merészebb volt a többieknél, megkérdezte tőle, a világfiak
fesztelen modorában:
– Tudja már a hagyaték pontos összegét?
Lesable tökéletes nyugalommal felelte, mint akit a dolog egyáltalán nem
érdekel:
– Nem egész pontosan. A végrendelet körülbelül egymilliókétszázezer
frankról szól. Onnan tudom, mert a közjegyzőnek sürgősen közölnie
kellett velünk bizonyos kikötéseket, amelyek a temetésre vonatkoznak.
Általános volt a vélemény, hogy Lesable nem marad a minisztériumban.
Hatvanezer livre évjáradékkal az ember nem körmöl tovább. Úgy már valaki
az ember s tetszése szerint lesz belőle, ami akar. Voltak akik azt
vélték, hogy az államtanács felé fog kacsingatni, mások inkább úgy
hitték, hogy majd képviselő igyekszik lenni. A főnök várta a lemondást,
hogy az igazgató elé terjeszthesse.
Az egész minisztérium kivonult a temetésre, melyet szegényesnek
találtak. De híre járt, hogy maga Cachelin kisasszony kívánta így: benne
volt a végrendeletben!
Cachelin már másnap folytatta a szolgálatot, Lesable pedig, egyheti
gyöngélkedés után, szintén megjelent, kissé sápadtan ugyan, de szívós és
lelkes munkaerővel, mint azelőtt. Mintha semmi változás nem történt
volna az életükben. Mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy
tüntetőleg szívtak vastag szivarokat s hogy járadékokról, vasutakról,
nagy összegekről beszéltek, oly emberek módjára, akiknek értékpapírok
vannak a zsebében. Rövid idő multán annak is híre ment, hogy Párizs
környékén villát béreltek s ott fejezik be a nyarat.
Az emberek ilyeneket gondoltak: »Éppen olyan fösvények, mint a
vénkisasszony volt; családi vonás; megtalálta zsák a foltját; mindegy,
azért mégse úri dolog bentmaradni a minisztériumban ilyen vagyonnal.«
Aztán nem törődtek velük többet. Megmérettek és könnyűnek találtattak.