Most elszáradt, vén teremtés volt, még a hajdani megszokás következtében
agyontisztálkodva, önkényes, csökönyös, korlátolt lélek, hajszálhasogató
kicsinyességű, könnyen izguló. Vakbuzgó vallásosságában, úgy látszik,
teljesen elfelejtette az egykori víg napokat.
– Mit akarsz? – kérdezte.
Cachelin felelt:
– Szerintem két pohár nem elég mutatós. Hátha pezsgőt is adnánk… Nem
kerülne többe három-négy franknál s fölrakhatnók a pezsgőspoharakat is.
Mingyárt másképpen hatna az egész szoba.
Charlotte kisasszony szembeszállt:
– Nincs értelme így kidobálni a pénzt. Különben te fizeted, nekem semmi
közöm hozzá.
Cachelin habozott, saját magát biztatgatva:
– De ha mondom: úgy takarosabb lenne minden. És a Háromkirályok
kalácsával is jobban sikerülne a móka!
Ez az érv döntött. César vette a kalapját s újra lerohant a lépcsőn,
hogy öt perc multán egy palackkal térjen vissza, melynek oldalán széles
fehér címke-lap ékeskedett, hatalmas címerdísszel: »Legfinomabb
champagne-i pezsgő, de Chatel-Rénovau gróf uradalmából.«
Cachelin triumfált:
– Csak három frank volt s nagyon kitünőnek látszik!
Maga szedte elő a szekrényből a karcsú poharakat s helyezte el a
terítékek előtt.
Most a jobboldali ajtó tárult fel. Cachelin lánya lépett be. Nagy darab,
kövérkés és rózsaszínű jelenség volt, jó fajtájú, szép teremtés,
gesztenyebarna hajjal és kék szemekkel. Egyszerű ruha símult kerek és
hajlékony csípőihez, erős hangjában, mely csaknem férfiasan hatott, mély
zengések voltak, melyek belebizseregtek a hallgató fülébe. Elkiáltotta
magát:
– Nini, pezsgő! Istenem, de jó lesz! – s gyerekes jókedvvel tapsolt.
Atyja figyelmeztette:
– Aztán kedves légy ahoz az úrhoz, aki olyan nagy szolgálatokat tett
nekem!
A leány csengő kacagással felelt, mely ezt mondta:
– Tudom!
Megszólalt az előszoba csengője, ajtók nyíltak és csukódtak. Lesable
megérkezett. Feketében volt, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűkben.
Mély benyomást keltett. Cachelin zavart elragadtatással rohant felé:
– De hiszen, drága uram, csak családi körben leszünk: nézze, én
hétköznapi gúnyában vagyok!
– Tudom, – felelte a fiatalember, – ön előre megmondta, de én sohasem
szoktam este frakk nélkül menni sehová.
Meghajolt, klakkját hóna alá szorítva, gomblyukában virággal. César
bemutatta családját:
– Nővérem, Charlotte, – leányom, Coralie, akit meghitt néven csak
Corá-nak hívunk.
Kölcsönös meghajlások. Cachelin folytatta:
– Szalónunk nincs. Bajnak baj, dehát így is megleszünk valahogy.
– Sőt, nagyon kedves így! – felelte Lesable.
Elszedték tőle a kalapját, melyet magánál akart tartani. Nekilátott
kesztyűi lehuzogatásának.
Leültek. Messziről nézegették egymást, az asztalon keresztül s
hallgattak. Cachelin szólalt meg:
– Sokáig maradt benn a főnök? Én korán jöttem el, hogy segítsek a
hölgyeknek.
Lesable fesztelenül felelte:
– Nem. Együtt jöttünk el a főnökkel, mert még meg kellett beszélnünk a
brest-i hajóvédővásznak kérdését. Nagyon bonyolult ügy, még sok bajunk
lesz vele.
Cachelin jónak látta, hogy nővérét beavassa s magyarázva fordult feléje:
– A hivatalban minden nehéz ügyet Lesable úr intéz. Valósággal jobbkeze
a főnöknek.
A vénleány udvariasan biccentett s megjegyezte:
– Ó, jól tudom, hogy Lesable úr milyen kitünő tehetségű ember!
A cseléd lépett be, térdével nyomva előre az ajtót s magasba emelt két
kezével hatalmas levesestálat emelve. A házigazda elkiáltotta magát:
– Asztalhoz, kérem! Tessék, Lesable úr, nővérem és a leányom közé!
Remélem, nem fél a hölgyektől!
És a lakoma megkezdődött.
Lesable kedves volt, némi önteltséggel, sőt szinte leereszkedéssel, – s
szeme sarkából nézegette a fiatal leányt, elámulva üdeségén és
kívánatos, egészséges szépségén. Charlotte kisasszony, ismerve fivére
titkos szándékát, kitett magáért s ébren tartotta a szokványos
szólamokhoz tapadó társalgást. Cachelin ragyogott: hangos volt,
tréfálkozott, s töltögette a bort, melyet egy órával előbb vásárolt a
sarki kereskedőnél:
– No még egy pohárkát ebből a burgundiból, Lesable úr. Nem mondom, hogy
valami híres itóka, de jó, – pincéből való és nincs megkeresztelve:
erről felelek. Vidéki barátainktól kaptuk.
A fiatal leány, kissé pirulva s félve is egy kicsit, egy szót sem szólt:
elfogódottá tette a mellette ülő férfi, akinek sejtette a gondolatait.
Mikor a homard következett, César ünnepélyesen vágta ki:
– Most olyan valaki jön, akivel igen szívesen kötök ismeretséget!
Lesable mosolyogva beszélte el, hogy egy író a homard-t »a tengerek
bíborosá«-nak nevezte el, nem tudva, hogy mielőtt megfőznék a rákot,
fekete a színe. Cachelin telitorokkal nevetett s ismételgette:
– Oh-ho-ho! ez aztán fura!
Charlotte kisasszony azonban elkomolyodva jegyezte meg:
– Nem értem, hogy lehetett ilyesmit kigondolni. Az az úr legalább is
illetlen volt. Én mindenféle tréfát megértek, igazán mindenfélét, de az
ellenemre van, hogy a papi méltóságot kifigurázzák előttem!
A fiatalember, meg akarván tetszeni a vénleánynak, élt az alkalommal s
hitvallást tett jámbor katolicizmusáról. Rossz ízlésű embereknek nevezte
azokat, akik könnyedén kezelik a nagy igazságokat. Így fejezte be:
– Én tisztelem és megbecsülöm atyáim vallását, melyben nevelkedtem s
melyhez halálomig hű leszek.
Cachelin már nem nevetett. Kenyérgalacsinokat gyúrva dörmögte:
– Persze, persze…
Aztán fordított egyet a társalgáson, melyet unalmasnak érzett s azoknak
az embereknek természetes irányú érdeklődésével, akik mindennap ugyanazt
a foglalkozást űzik, kérdezte:
– Úgy-e, a szép Maze úrfi most ugyancsak dühönghet azért, amiért
elmaradt az előléptetése?
Lesable mosolygott:
– És aztán? Mindenkinek az jár ki, amire rászolgált.
A minisztériumról kezdtek csevegni s ez a tárgy mindnyájukat élénken
lekötötte, mivel a két nő csaknem olyan jól ismerte a hivatalnokokat,
mint Cachelin maga, hiszen esténként egyébről sem hallottak. Charlotte
kisasszony sokat foglalkozott Boissel-lel, akinek romantikus szelleme és
elregélt hőstettei kapták meg, Cora pedig titokban a szép Maze iránt
érdeklődött. Egyébként különben még sohasem látták egyiket sem.
Lesable a fölény hangján beszélt róluk, mint ahogy a miniszter mondana
bírálatot alantasairól. Figyelték:
– Maze nem haszontalan fiú, de ha az ember el akar jutni valameddig,
többet kell dolgoznia. Szereti a nagyvilági életet meg a szórakozásokat.
És ez aztán megzavarja a gondolkodását. Az ő hibája, ha nem sokra viszi.
Összeköttetései révén talán segédfőnök is lehet belőle, de több semmi
esetre sem. Pitolet viszont, meg kell adni, jól fogalmaz,
tagadhatatlanul elegáns formában, de nincs magva a munkájának. Nála
minden a fölületen mozog. Sohasem lehetne valamely fontos hivatal élére
állítani, intelligens vezetés alatt azonban, ha mindent jól a szájába
rágnak, igen használható erő.
Charlotte kisasszony megkérdezte:
– És Boissel?
Lesable vállat rándított:
– Ő, szegény feje, afféle letört úr. Semmit sem lát a megfelelő
arányokban. Históriákat eszel ki, amiktől állva is elalszik az ember.
Ránk nézve ő teljesen értéktelen.
Cachelin nevetni kezdett s kijelentette:
– A legjobb mégis csak Savon apó!
Mindenki vele nevetett.
Aztán a színházakról beszélgettek, az évad darabjairól. Lesable a
tekintélynek ugyanazzal a fölényével ítélte meg a drámai irodalmat is,
pontosan osztályozta a szerzőket s megállapította jó és rossz
oldalaikat, – azoknak az embereknek szokásos biztonságával, akik
csalhatatlanoknak s mindenhez egyaránt értőknek érzik magukat.
Végeztek a sülttel. César most leemelte a májpástétomos tál fedelét,
szinte áhitatos vigyázattal, sejtetve az edény nagyszerű tartalmát.
– Nem tudom, – kezdte, – hogyan sikerült ez a fogásunk. De rendszerint
nagyszerű szokott lenni. Egy strassburgi cousinunktól kaptuk.
S egytől-egyig tiszteletteljes lassúsággal eddegélték a sárga cseréptál
hentesremekét.
Mikor a fagylalt következett, az kész csapás volt. Mártás lett belőle,
vagy inkább leves, valami világos lé, uszkálva a befőttes tálban. A kis
cseléd, aki félt a fagylalthoz nyúlni, a cukrászinast kérte meg, – még
hét órakor, mikor a fiú a háznál járt, – hogy vegye ki a formából.
Cachelin elkeseredve akarta visszavitetni az egészet, de aztán
lecsendesedett: a Háromkirályok kalácsa jutott eszébe, amelyet misztikus
körülményességgel szelt szét, mintha valami főfő titkot rejtene magában.
Minden tekintet a szimbólikus tészta-építményre szegeződött s körbe
adták a tálat, hogy kiki szemlehúnyva vegye ki a maga darabját.
Kinek a szeletébe lesz belesütve a babszem? Az ajkakon réveteg mosoly
jelent meg. Lesable halk »áh«-val álmélkodott el s felmutatta a hüvelyk-
és mutatóujja közt tartott nagy, fehér paszulyszemet, amelyre
tésztadarabok tapadtak. Cachelin tapsolni kezdett, aztán felkiáltott:
– No, most válassza meg a királynét! válassza meg a királynét!
A »király« szívében rövid habozás dúlt. Nem volna-e politikusabb
megoldás Charlotte kisasszonyt választani? Ezzel hízelegne neki,
megnyerné, a maga pártjára hódítaná! Azonban azt is elgondolta, hogy
igazság szerint Cora kedvéért hívták meg s ostobaság volna a nagynéninek
kurizálni. Fiatalabbik szomszédnője felé fordult tehát s a királyi
babszemet neki nyujtotta át:
– Kisasszony, engedje meg, hogy felajánljam önnek…
Először néztek egymás szemébe. A leány felelt:
– Köszönöm, uram… – s átvette a királynői méltóság zálogát.
Lesable ezt gondolta magában:
– Igazán csinos kis lány. Nagyszerű szemei vannak. És jóvérű teremtésnek
látszik, a kutyafáját!
Durranó hang rezzentette össze a hölgyeket. Cachelin robbantotta ki a
dugót a pezsgőből, mely hevesen habzott elő az üvegből s az abroszra
folyt. Megtöltötték a poharakat a gyöngyöző itallal s a házigazda nagy
hangon jelentette ki:
– Látni rajta, milyen pompás minőség!
Amint pedig Lesable, hogy a pezsgő ki ne fusson a poharából is, inni
készült, César elkiáltotta magát:
– A király iszik most! a király iszik! a király iszik!
És Charlotte, aki szintén felvillanyozódott, éles hangon sipította vele:
– A király iszik most! a király iszik!
Lesable a jártas biztonságával ürítette ki poharát s visszatette az
asztalra:
– Amint látják, nem kéretem magam!
És Cora felé fordult:
– Most önön a sor, kisasszony!
Cora inni akart, mivel azonban mindannyian kiabáltak, hogy: »Most a
királyné iszik! a királyné iszik!«, – elpirult, kacagni kezdett s a
poharat visszatette maga elé.
Az ebéd teljes jókedvben ért véget s a király buzgón udvarolt a
királynénak. Mikor a likőrre tértek át, Cachelin bejelentette, hogy:
– Most pedig leszedik az asztalt, hogy több helyünk legyen. Ha nem esik,
kivonulhatunk egy percre az erkélyre.
Mindenáron meg akarta mutatni a kilátást, bár már sötét éjszaka volt.
Az üveges ajtót tehát kinyitották. Nedves légáram tódult be. Odakünn
langyos volt a levegő, mint áprilisban; mindannyian felhágtak a
lépcsőfokon, mely az ebédlőt a széles balkóntól elválasztotta. A roppant
város fölött csak valami bizonytalan világosság lebegett, mint azoknak a
fénykorongoknak a villódzása, amiket a szentek homloka köré festenek.
Helyenként ez a világosság élénkebbnek látszott s Cachelin
elmagyarázgatta:
– Nézze! Amott az »Éden« ragyog úgy. Errefelé a boulevardok vonala
húzódik. Nagyszerűen meg lehet különböztetni őket! Nappal óriási innen a
kilátás. Messzire utazhatna, míg szebbet találna!
Lesable rákönyökölt a vaskorlátra, Cora mellé, aki némán, elfeledkezve
bámult a semmiségbe, elkapva attól a hirtelen, méla fájdalmú
merengéstől, mely néha úgy elzsibbasztja a lelket. Charlotte kisasszony,
aki félt a nedves páráktól, visszahúzódott a szobába. Cachelin folytatta
előadását, kinyujtott karral döfködve arrafelé, amerre az Invalides-nek,
a Trocadéro-nak, meg az Arc de Triomphe de l’Étoile-nak kellett lenniök.
Lesable félsuttogva kérdezte:
– És ön, Cora kisasszony, szereti innen a magasból elnézni Párizst?
A leány egy kicsit összerázkódott, mintha álomból riasztotta volna fel a
kérdező s felelt:
– Én?… igen, különösen este. Elgondolom, mi minden történhetik odalenn,
előttünk. Mennyi boldog és boldogtalan ember él ebben a tenger sok
házban! Ha valamennyit láthatnók, mennyi mindent megtudnánk!
A fiatalember közelebb húzódott, úgyhogy könyökük és válluk érintkezett:
– Holdfény idején tündérszép lehet ez!
A leány suttogott:
– Meghiszem azt! Mint egy Gustave Doré-metszet! Nagyszerű élvezet lenne,
ha az ember végigsétálhatna a háztetőkön!
És a fiatalember sorra kérdezte, mi mindent szeret Cora, mikre vágyik,
miknek örül. A leány minden zavar nélkül válaszolt, higgadt és okos
hajadon módjára, aki nem ábrándosabb lelkű a kelleténél. Lesable nagyon
helyes gondolkodásúnak találta s elképzelte, milyen jó lenne átfonni a
karját ezen a kerek és kemény leányderékon s hosszú, lassú csókokat
hinteni, – ahogy a nagyon jófajta pálinkát kortyolgatja az ember, – erre
az üde arcocskára, a fül táján, melyre rátűzött a messzi lámpasugár.
Erős vonzódást érzett, elfogta a nő nagy közelségétől fűtött izgalom, az
érett és szűzi testért égő szomjúság, a fiatal leány finom csábítása.
Úgy vélte, órákig tudna így maradni, egész éjszakákon és heteken át,
egyre Cora mellett könyökölve, csakhogy érezze szomszédságát s
átivódhassék érintése bűbájától. S valami költői érzésféle is kelt
szívében az előtte nyujtózó, nagy, ragyogó Párizzsal szemben, mely most
éjszakai életét éli, a kéjek és gyönyörök életét. Azt érezte, hogy most
úrként áll a roppant város fölött, nagy magasságokban lebegve.
Elképzelte, milyen gyönyörűség lenne estéről-estére itt könyökölni a nő
mellett a balkónon, szeretni, ajkon csókolni egymást, összefonódni a
hatalmas város fölött és minden szerelem fölött, melyet magába zár,
minden közönséges kielégülés, minden olcsó vágy fölött, egészen közel a
csillagokhoz.
Vannak esték, mikor a legkevésbé rajongó természetű lelkek is ábrándozni
kezdenek, mintha szárnyuk nőne. Lesable talán be is csípett egy kicsit.
Cachelin, aki a pipájáért ment, újra visszajött és rágyujtott:
– Tudom, – mondta, – hogy ön nem dohányzik, azért nem kínálom meg
cigarettával se. Pedig nincs annál jobb, mint ezen a helyen füstölni
egyet. Én, ha földszinten kellene laknom, tán nem is élnék tovább. Pedig
mehetnénk földszintre, mert a ház a nővéremé, csakúgy, mint a jobbról
meg balról szomszédos két másik ház. Csinos jövedelme van belőlük. Annak
idején persze nem kerültek sokba!
És a szoba irányába fordulva, bekiáltott:
– Mennyit is fizettél ezekért a telkekért, Charlotte?
A vénleány éles hangja kerepelni kezdett. Lesable csak egy-egy
mondatfoszlányt kapott el: »… Ezernyolcszázhatvanháromban… harmincöt
frank… később felépíttettem… a három házat… egy bankár… legalább
ötszázezer frankot megérnek…«
Charlotte úgy beszélte el a szerencséjét, mint ahogy a kiszolgált katona
mesél a hadjáratairól. Elsorolta, miket vett, milyen ajánlatokat kapott
azóta, hogyan emelkedtek a bevételei, stb.
Lesable nagyon érdeklődni kezdett s megfordult, most már háttal
támaszkodva a terasz oszloprácsának. Mivel azonban így is csak
szómorzsák jutottak hozzá, hirtelen otthagyta fiatal szomszédnőjét s
bement a szobába, hogy mindent jól halljon. Leült Charlotte kisasszony
mellé s hosszasan elbeszélgetett vele a bérek valószínű emelkedéséről és
arról, hogy a jól forgatott pénz kamatra vagy ingatlanba fektetve
jövedelmez-e többet?
Éjféltájban ment el, megígérve, hogy legközelebb újra eljön.
Egy hónapra rá a minisztériumban egyébről sem beszéltek, mint a
Jacques-Léopold Lesable és Céleste-Coralie Cachelin kisasszony
házasságáról.