Bár még nem volt tíz óra, a hivatalnokok áradva özönlöttek a
tengerészeti minisztérium nagy kapuíve alá, sietősen gyülekezve Párizs
minden zugából, mert közeledett újév napja s ez a kettőzött buzgalom és
az előléptetés időszaka volt. Szapora lépések kopogása töltötte meg a
labirintmódra tekervényes, hatalmas épületet, melyet bonyodalmas
folyosók kereszteztek, számtalan ajtótól szaggatva meg, amik a hivatalok
bejáratai voltak.
Mindenki belépett a maga rekeszébe, kezet szorított a korábban érkezett
kollégákkal, levetette a kabátját, fölhúzta az ócska munkazubbonyt s
leült asztala mellé, melyen halomba rakva várták a mindenféle papírok.
Aztán átszállingózás kezdődött a szomszéd szobákba, híreket hallgatni.
Először kiki afelől érdeklődött, bent van-e már a főnök, jó hangulatban
van-e és hogy a napiposta terjedelmes-e?
Az »általános anyag«-ot lajstromozó rendtiszt, César Cachelin úr, aki
valaha alacsony sarzsi volt a haditengerészetnél s csak az idők hosszú
során vitte föl a főtisztviselőségig, egy nagy könyvbe iktatta bele
mindazokat az iratokat, amelyeket az osztálybeli szolga behozott neki.
Vele szemben az »expedíciós« Savon apó, akinek elbutult öreg fejét
minisztériumszerte hírhedt házaséleti baleseteiről ismerték, lassú
kézzel másolta a főnök egy táviratát, miközben oldaltfordult testtel,
rézsút nézéssel, az aprólékosan pepecselő másolók merev tartásába
dermedt.
Cachelin úr nagy darab ember volt, fehér és rövidre nyírt haja kefemódra
sörtéllett a fejebúbján s a napi munka végzése közben egyre beszélt:
– Harminckét sürgöny Toulonból. Ez az egy kikötő több munkát ad, mint a
többi együttvéve.
Aztán feltette Savon apónak azt a kérdést, melyet egyetlen reggel sem
felejtett el:
– No, Savon apó, hát a kedves neje hogy van?
Az öreg, félbe sem szakítva munkáját, felelte:
– Hagyja, Cachelin úr, hiszen tetszik tudni, nekem nagyon kínos ez a
téma.
És a rendtiszt nagyot nevetett, mint minden reggel, valahányszor
ugyanezt a feleletet hallotta.
Nyilt az ajtó s Maze úr lépett be. Szép barna fiú volt, túlzott
elegánciával öltözködve, aki hivatalnoki helyzetét lealacsonyító
valaminek érezte, külsejéhez és uras szokásaihoz méltatlannak. Vastag
gyűrűket viselt, hatalmas óraláncot s – mivel a chic így kívánta –
monoklit is, melyet munka közben mindig letett. Gyakran rántott
egyet-egyet csuklóin, hogy ragyogó és nagy gombokkal díszes kézelői jól
láthatókká váljanak.
Már az ajtóban megkérdezte:
– Sok munka van-e mára?
Cachelin válaszolt:
– Mindig Toulonnal vagyunk nyakig. Látszik, hogy közel van az újév: a
fickók odalenn ugyancsak megerőltetik magukat.
Az ajtóban azonban máris újabb érkező jelent meg, Pitolet, a
tréfacsináló és széplélek. Nevetve jegyezte meg:
– Mintha bizony mi is nem éppen úgy buzgólkodnánk mostanában!
És óráját előhúzva, kijelentette:
– Hét perc mulva tíz s már mindenki a helyén! Maze úrfi, mit szól ehhez?
Fogadok, hogy őkiválósága, Lesable úr, már kilenckor itt volt, akár csak
illusztris főnökünk!
A rendtiszt abbahagyta az írást, füle mögé dugta a tollat, – így mondta,
rákönyökölve a pulpitusára:
– No, ha az előre nem rukkol, nem a stréberségén fog múlni!
Pitolet az asztal sarkán ülve lógatta a lábait:
– Dehogynem fog az rukkolni, Cachelin papa! Csak legyen egészen nyugodt!
Húsz frankot teszek egy sou ellen, hogy tíz éven belül osztályfőnök lesz
belőle!
Maze, aki combjait melengette a tűznél s cigarettát sodort, közbeszólt:
– Püff neki! Én bizony inkább megmaradnék egész életemben a
kétezernégyszáz mellett, semhogy úgy tönkrenyúzzam magam, mint ő!
Pitolet fordult egyet a sarkán s ingerkedve mondta:
– Ami viszont mind nem akadályozza meg önt, kicsikém, abban, hogy ma,
december 20-ikán, már tíz óra előtt itt tartsa az orrocskáját!
Hivatalnoktársa azonban közönyösen vont vállat:
– Nagyszerű, csak nem hagyhatom, hogy az egész banda átgázoljon rajtam!
Miután önök mind idejönnek a hajnal üdvözlésére, én is így cselekszem,
bár igen lenézem ezt a nagy tolakodást. Ettől még nagyon messze van az,
hogy »kedves jó főnök úr«-nak szólítsam a főnököt, mint Lesable teszi,
meg hogy félhétkor menjek haza és különmunkákat cipeljek a lakásomra.
Különben is, én társaságbeli ember vagyok s egyéb kötelezettségek veszik
el az időmet!
Cachelin abbahagyta a lajstromozást s elmerengett, maga elé ejtett
tekintettel. Végre megkérdezte:
– Csakugyan azt hiszitek, hogy még az idén elő fogják léptetni?
Pitolet felkiáltott:
– De még mennyire, öregem! Tízszer bizonyosabb, mint az ellenkezője! Nem
ingyenbe megy az a nagy dörgölődzés!
S megint az előléptetések és fizetések örök kérdését kezdték
hánytorgatni, mely egy hónap óta fenekestül bolygatta és zsongatta fel
ezt a nagy bürokrata-kaptárt.
Találgatták az esélyeket, kombinálgatták a számokat, mérlegelték a
jogcímeket s eleve méltatlankodtak az előrelátható igazságtalanságok
miatt. Vége-hossza nem volt a tegnapról-mára átnyúló vitáknak, melyek
holnap ugyanily változatlansággal lesznek megújulandók, ugyanazokkal az
érvekkel és okoskodásokkal, ugyanazokkal a szavakkal.
Még egy hivatalnok lépett be, kicsiny, sápadt, beteges külsejű ember,
Boissel, aki mintha állandóan Dumas-père valamelyik regényében élt
volna. Az ő számára minden azonnal rendkívüli kalanddá vált s minden
reggel elmesélte asztalszomszédjának, Pitoletnek, micsoda különös esete
volt az este, milyen drámákat észlelt abban a házban, ahol lakik, s
micsoda titokzatos uccai kiabálásokra nyitott ablakot éjszaka 3 óra 20
perckor Mindennap akadtak verekedők, akiket szétválasztott,
megbokrosodott lovak, amelyeket megfékezett, asszonyok, akiket nagy
veszélyből mentett ki, s noha szánalmasan gyönge fizikuma volt, ki nem
fogyott az izmai erejével végbevitt hőstettekből, melyeket vontatott
hangján, teljes meggyőződéssel sorolt fel,
Mihelyt meghallotta, hogy Lesable-ról beszélnek, kivágta a nagy szót:
– Egyszer majd még jól megmondom a magamét ennek a taknyosnak s ha
fölibém mer kapaszkodni, úgy lepotyogtatom, hogy örökre elmegy a kedve
az újabb próbálkozástól!
Maze, még mindig cigarettázva, ugrató hangon mondta:
– Legjobb lesz még ma elkezdeni, mert biztos forrásból tudom, hogy magát
az idén félretolják és Lesable kerül a helyére.
Boissel hadonászott:
– Esküszöm, hogy ha…
Újra nyílt az ajtó s egy kistermetű fiatalember sietett be, akiről
lerítt a nagy elfoglaltság. Tengerésztisztes, vagy inkább ügyvédes
pofaszakállt viselt, nagyon magas állógallérja volt s úgy hadarta el a
szavait, mintha sohasem lenne elég ideje elmondani mindazt, amit akar.
Úgy osztotta szét a kézfogásait, mint aki nem ér rá sokat ácsorogni s a
rendtisztre rontott:
– Kedves Cachelinkém, kegyeskedjék ideadni a Chapelou-dossziét,
zsinegelt csomó, Toulon, A. T. V. 1875.
A hivatalnok fölkelt, fölnyúlt az egyik, feje fölött lévő papírdobozért,
kivett belőle egy kékfelzetű aktacsomót s átnyujtotta:
– Tessék, Lesable úr. Bizonyára tudja, hogy a főnök úr tegnap már három
sürgönyt kivett ebből a dossziéből?
– Tudom. Megkaptam őket, köszönöm.
S a fiatalember sietős léptekkel távozott.
Alig tűnt el, Maze kijelentette:
– No a mindenét, milyen akkurátusan csinálta! Megesküdne az ember, hogy
máris főnöknek érzi magát!
Pitolet ráduplázott:
– Türelem, csak türelem! Előbb is lesz osztályfőnök, mint akármelyikünk!
Cachelin sehogy sem tudta újra elkezdeni az írást. Mintha valami
rögeszme nyűgözte volna le. Újra megkérdezte:
– Hát csakugyan olyan szép jövő várhat erre a fiúra?
És Maze megvető hangon dörmögte rá:
– Akik nagyra tartják a minisztériumi karriért, azoknak a szemében igen!
De másokra nézve – semmi az egész!
Pitolet félbeszakította:
– Maga talán nagykövet óhajt lenni?
A másik türelmetlen gesztussal felelte:
– Nem rólam van szó. Én fütyülök az egészre! De ez nem változtat azon,
hogy az egész osztályvezetői állás nem valami nagy izé!
Savon apó, a sürgönymásoló, eddig szünet nélkül tisztázott. Néhány
pillanat óta azonban hiába mártogatta be egyre-másra a tollát a tintába
s fente oda csökönyösen a kalamárist körülvevő vizes spongyához,
egyetlen betűt sem tudott leírni. A fekete folyadék végigfolyt a hegyes
acélon s kerek foltot pöttyentve esett a papírosra. A jó ember
kétségbeesve és rémülettel nézte másolatát, melyet újra kell kezdenie,
mint már annyit bizonyos idő óta s mély és szomorú hangon mondta:
– Már megint hamisított tinta!…
Kacagás csattant elő minden torokból. Cachelin hasától remegő táncra
kelt az asztal, Maze kétrét görnyedt, mintha mingyárt bele akarna
hátrálni a kandallóba. Pitolet topogott, köhögött, csapkodott a
jobbkezével, mintha vizet rázna le róla s maga Boissel is fuldokolt a
nevetéstől, noha általában inkább tragikus, mint komikus oldalukról
fogta fel a dolgokat.
Savon apó azonban, aki végre is a redingote-ja lebernyegébe kente a
tollat, újra megszólalt:
– Nincs ezen mit nevetni. Kétszer meg háromszor is újra kell kezdenem a
munkámat!
Mappájából új ívet vett elő, beleigazította a sorvezetőjét s újra kezdte
a megszólítást:
»Miniszter úr, kedves kollégám!«…
A toll most nem csöppentette el a tintát s tisztán rajzolta le a
betűket. Az öreg rendes keszegtartásába zökkent s folytatta a másolást.
A többiek még mindig nevettek. Pukkadoztak a lefojtott jókedvtől. Már
körülbelül féléve csinálták az öreggel ugyanezt a tréfát, anélkül hogy
észrevette volna. Néhány csöpp olajat öntöttek a toll tisztogatására
szolgáló nedves szivacsra. Az acélt ilyenformán zsíros réteg fogta be s
a tinta nem ragadt meg rajta. A másoló-hivatalnok órákig álmélkodott és
sopánkodott a dolgon, egész doboz tollakat és üveg tintákat pocsékolt el
s végre is oda lyukadt ki, hogy a hivatali felszerelés teljesen
megromlott.
A tréfa aztán valóságos hajszává és kínzássá fajult. Puskaport kevertek
az öreg dohányába, különféle szereket töltöttek vizes palackjába,
melyből időnként inni szokott egy-egy pohárral s elhitették vele, hogy a
komműn óta a szocialisták a legnagyobb forgalmú cikkeket meghamisítják,
így akarva kellemetlenkedni a kormánynak és újra felidézni a
forradalmat.
Savon apó rettenetes gyűlöletet táplált az anarchisták ellen, akikről
azt hitte, hogy ott leselkednek és lapulnak mindenütt. Titokzatos
rettegéssel félt valami megbúvó és szörnyű ismeretlentől.
Egyszerre azonban csengetyűszó nyilalt végig a folyosón. Jól ismerték:
Torchebeuf-nek, a főnöknek a csengője dühöngött így. Mindenki az ajtónak
ugrott, hogy elfoglalja a maga rekeszét.
Cachelin ismét nekilátott a lajstromozásnak, majd újra letette a tollat
s kezébe hajtott fejjel tünődött el.
Egy gondolat érlelődött meg benne, mely egy idő óta nem hagyta békén.
Régi tengerész-altiszt volt, aki háromszori sebesülése után – egyszer
Szenegálban, kétszer Cochinchinában sérült meg – szolgálatképtelenné
válván, kivételes kegyből a minisztériumba léphetett át. Hosszú, súlyos
alárendeltségben telt pályája alatt tömérdek nyomorúságot, durvaságot és
megalázást kellett eltűrnie, nem csoda hát, ha a tekintélyt, a hivatalos
tekintélyt legszebb valaminek érezte a világon. Egy-egy osztályvezetőt
kivételes lénynek látott, aki magasabb légkörben él s azokat a
hivatalnokokat, akikről olyasmiket hallott, hogy: »Ez betyár fickó,
gyorsan fel fog kapaszkodni!« – más fajtából való, egészen más
természetű lényeknek tartotta, mint saját magát.
Lesable nevű kartársával szemben tehát különös megbecsülést érzett, mely
már a mély hódolat határán járt s azt a titkos és csökönyös vágyat
érlelte meg benne, hogy leányát Lesable-hoz adja feleségül.
A leány egy szép napon majd gazdaggá lesz, nagyon gazdaggá. Ezt az egész
minisztérium tudta, mert a Cachelin nővérének kerek egy milliója volt,
tehermentes, biztos milliója, amit ez a hölgy, mint mondták, szerelemmel
szerzett ugyan, de utóbb kegyes életmódjával ismét tiszta vagyonná tett.
A vén leány, a hajdani könnyűvérű hölgy, ötszázezer frankkal vonult
vissza, melyet tizennyolc év alatt duplájánál is többre gyarapított,
hála elszánt takarékoskodásának és életmódjának, amely a szerénynél is
szerényebb volt. Már jó ideje fivérénél lakott, aki özvegyen maradt s
egyetlen leánykájával éldegélt, Coralie-val. Az öreg kisasszony csak
igen jelentéktelen pénzecskével járult hozzá a házi kiadásokhoz,
kuporgatta és halmozgatta aranyait, egyre hajtogatva Cachelinnek:
– Mindegy az, hiszen úgyis a lányodé lesz a pénz, csak add férjhez
gyorsan, mert szeretném már látni az unokaöcsécskéimet. Coralie szerezze
meg nekem azt az örömet, hogy egy vérünkből való gyermeket
csókolgathassak!
A hivatalnoki kar ismerte a dolgot s nem hiányoztak, akik szerencsét
szerettek volna próbálni. Beszélték, hogy még Maze is, a szép Maze, a
hivatal arszlánja, látható igyekezettel forgolódik Cachelin apó körül. A
régi őrmester azonban, a világ minden táján végigpofozott öreg róka,
olyan fiút akart, akinek jövője van, akiből egy szép napon főnök váljék
s aki így majd tekintélyt sugározzon vissza őreá is, César-ra, a hajdani
altisztre. Lesable csodálatosan megfelelt a szíve vágyának s régóta
leste a módját, hogyan csalhatná lépre.
Hirtelen felállt s a kezeit dörzsölgette. Eltalálta a megoldást.
Jól ismerte mindenkinek a gyöngéjét. Lesable csak a hiúságánál, hivatali
hiúságánál fogható meg. Protekcióért fog hozzá fordulni, mint ahogy egy
szenátorhoz vagy képviselőhöz megy el az ember, valamely magas
személyiséghez.
Nem részesülvén már öt éve előléptetésben, Cachelin bizonyosra vette,
hogy ebben az évben végre lesz része benne. Úgy fogja tehát megjátszani
a dolgot, mintha Lesable-nak köszönné s hálából meghívja magukhoz
ebédre.
Mihelyt megfogant a terve, azonnal hozzálátott a megvalósításhoz.
Szekrényéből leakasztotta az uccai kabátját, az ócskát levetette, s
összeszedve mindazokat a már lajstromozott okmányokat, melyek kollégája
munkakörébe tartoztak, belépett abba a szobába, ahol Lesable – különös
kegy következtében, buzgalma jutalmául és fontos megbizatásaira való
tekintettel – egymaga dolgozott.
A fiatalember nagy asztalon írt, nyitott dossziék és szétszórt, piros
meg kék tintával megszámozott papírlapok közepette.
Ahogy megpillantotta a rendtisztet, bizalmas hangon szólította meg,
melyből megbecsülés is zengett ki:
– Nos, öregem, sok munkát hoz?
– No, ki lehet bírni! Aztán meg beszélni is szeretnék önnel.
– Üljön le, barátom, hallgatom!
Cachelin leült, köhécselt, zavart képet vágott s elfogódott hangon
kezdte:
– A következő ügy vezetett önhöz, Lesable úr. Nem köntörfalazok, őszinte
leszek, mint ahogy dukál egy vén katonához. Meg akarnám kérni valamire.
– És pedig?
– Két szó az egész. Az idén soros volnék az előléptetésben. De nincs
senkim, aki protegálhatna, hát önre gondoltam.
Lesable elpirult egy kicsit, ámuldozva, de elégedetten is, eltelve
büszkeséggel és zavarral. Azonban felelt:
– De hiszen, barátom, én itt nem vagyok semmi. Sokkal kevesebb vagyok,
mint ön, aki nemsokára főtiszt lesz. Én nem csinálhatok semmit. Higgye
el…
Cachelin tiszteletteljes tiltakozással vágott a szavába:
– Lári-fári! A főnök hallgat önre s ha ön egy jó szót szól nála az
érdekemben, kész az előléptetés. Gondolja meg csak, másfél év mulva
jogom lesz a nyugdíjba menetelre, ami ötszáz frankommal kevesebbet fog
jelenteni, ha január elsején hoppon maradok. Tudom, hogy azt szokták
mondani: »Cachelin nincs rászorulva, hiszen a nővérének egy milliója
van!« Jó, ez igaz, a nővéremnek csakugyan van egy milliója, de fiadzani
rakja a pénzét s nem ad belőle. Majd a lányomé lesz, az is igaz, dehát
én, meg a lányom, az kettő. Jól nézek majd ki, ha a lányom meg a vőm
szépen világgá pályáznak, nekem meg nem lesz harapnivalóm se. Úgy-e,
megérti a helyzetemet?
Lesable bólogatott:
– Helyes, nagyon helyesen beszél. Ön nem építhet a jövendő vejére. S
különben is mindig az a jó, ha az ember nem tartozik senkinek. Nos, hát
én megígérem önnek, hogy megteszem, ami tőlem telik, beszélek a
főnökkel, előadom neki a dolgot s visszatérek rá, ha kell. Számíthat
rám!
Cachelin felkelt, elkapva a kollégája két kezét s katonásan
megszorította és megrázta őket; közben hebegve hálálkodott:
– Köszönöm, köszönöm. És legyen meggyőződve, hogy ha alkalom kínálkozik…
ha valaha is abba a helyzetbe kerülök…
Nem fejezte be, nem találván illő végét a mondatának. Elment s a folyosó
csakúgy döngött obsitos-lépéseinek kemény ritmusától.
Távolról azonban idegesen berregő csengetyűszót hallott s futni kezdett:
ráismert a csengetésre. Torchebeuf főnök úr hívatta rendtisztjét.
Egy héttel utóbb Cachelin egy reggel lepecsételt levelet talált az
asztalán. Ez volt benne:
»Kedves kollégám,
van szerencsém jelenteni, hogy a miniszter, igazgatónk és főnökünk
előterjesztésére, tegnap aláírta az ön főtiszti kineveztetését. Holnap
kapja meg a hivatalos értesítést. Addig persze semmiről sem tud semmit,
úgy-e?
Híve:
_Lesable._«
César azonnal fiatal kollégája szobájába futott, hálálkodott,
mentegetőzött, lekötelezettségét hajtogatta, olvadozott a
meghatottságtól.
Másnapra csakugyan köztudomásúvá lett, hogy ketten, Lesable és Cachelin,
előléptetést kaptak. A többieknek kedvezőbb esztendőre kell várakozniok
s addig is, kárpótlásul pótlékban fognak részesülni, mely ötven és
háromszáz frank között váltakozik.
Boissel kijelentette, hogy valamelyik éjszaka, pontban éjfélkor, meglesi
Lesable-t az ucca sarkán s úgy elveri, hogy otthagyja a fogát. A többi
hivatalnok hallgatott.
A rákövetkező hétfőn Cachelin, mingyárt érkezése után, ünnepélyesen
belépett protektora szobájába s szertartásos hangon mondta:
– Remélem, hogy megtisztel bennünket s együtt ebédel velünk a
Háromkirályok örömére. A napot ön választja meg.
A fiatalember kissé meglepődve emelte fel a fejét s farkasszemet nézett
kollégájával; aztán, tekintetével még mindig a másik gondolatát
kémlelve, felelte:
– De, kedves uram,… nekem jóidőre minden estém le van foglalva…
Cachelin kedélyes makacssággal folytatta:
– No, csak nem tesz velünk ilyen csúfságot, hogy visszautasít, miután
olyan nagy szolgálatot tett nekem. Nagyon kérem, családom és a magam
nevében…
Lesable zavarodottan habozott. Értette a dolgot, de nem tudott mit
válaszolni, nem lévén ideje a fontolgatásra s a pro- és kontra-érvek
mérlegelésére. Végre is ezt gondolta: »Az ebéd elfogadásával még semmire
sem kötelezem magam«, s kegyesen elfogadta a meghívást a jövő szombatra.
Mosolyogva tette hozzá:
– Mivel akkor másnap nem kell korán felkelnem!