Ez aztán különös felfedezés volt.
Egy idő óta minden reggel már hajnaltól kezdve a következő tárgyú képen
dolgoztam:
Mély útvágás nyujtózott, két rálejtőző szederbokros és lombos odalfal
közé ékelve s egészen beleveszve, elmerülve abba a tejes, vattaszerű
párába, mely néha napfelkeltekor szokott a völgyek felett lebegni. És
ennek a sűrű és áttetsző ködnek a mélyén egy emberpárt lehetett
észrevenni, vagy inkább csak megsejteni, amint ölelkezve, összefonódva
közelednek: a nő a férfi felé emelte a fejét, a férfi pedig ráhajolt a
nőre: szájuk egymást érintette.
Az első napsugár, a lombok közt keresztüllopózva, átfúrta ezt a hajnali
ködöt s a szerelmesek mögött rózsaszínűre gyujtotta, míg bizonytalan
árnyékukat ezüstös derengéssel itatta át. Jó kép volt, isten bizony,
kitünő kép!
Abban a dombhajlásban dolgoztam, mely levisz a kis étretat-i vögybe.
Akkor reggel szerencsém volt: a párák kedvemre gomolyogtak.
Egyszerre csak valami fantómszerű jelenség állt elém: Miss Harriet volt.
Ahogy meglátott, menekülni akart. De utánakiáltottam:
– Jöjjön csak, kisasszony, hamar! Magának való kép!
Közelebb jött, de húzódozva. Odanyujtottam neki a vázlatot. Nem szólt
egy szót sem, csak soká, mozdulatlanul meredt a képre, aztán hirtelen
zokogásban tört ki. Görcsösen, idegesen sírt, mint aki sokáig küzdött a
könnyeivel s nem tud többé ellenállni, de még mindig, önmegtagadásában
is harcolni próbál. Egy ugrással talpon termettem, megindulva ettől a
bánattól, melyet nem értettem s heves, meleg mozdulattal ragadtam meg a
kezét, mint igazi francia, aki gyorsabban cselekszik a gondolatánál.
Néhány másodpercig kezemben hagyta az ujjait, éreztem remegésüket,
mintha a nő minden idegszála vonaglana. Aztán vadul rántotta el a
kezeit, valósággal kitépte őket szorításomból.
Ismertem én jól ezt a remegést, éreztem már máskor is, lehetetlen volt
csalódnom. Ó, a nők szerelmes remegése, legyenek bár tizenöt vagy
ötvenévesek, paraszti vagy úrifajták, olyan egyenesen talál bele a
szívembe, hogy sohasem haboztam, vajjon jól értem-e a dolgot?
Csupa remegés, vibrálás és ellankadás volt az a szegény lélek. Tudtam. S
elment, anélkül hogy egy szót is szólhattam volna hozzá, otthagyott,
mintegy csodától sujtottan, leverve, mintha bűnt követtem volna el.
Déjeuner-re nem mentem haza. Jártam egyet a szikaparton és sírni meg
kacagni szerettem volna egyszerre, olyan komikus és siralmas história is
volt az: magamat nevetségesnek éreztem, őt meg a megőrülésig
boldogtalannak.
Kérdezgettem magamtól: mi a teendő?
Úgy véltem, hogy csak egy megoldás lehetséges: menni! Rögtön el is
határoztam.
Estebéd idejéig kószáltam s egy kicsit szomorúan, egy kicsit elmélázva
fordultam hazafelé.
Úgy ültünk asztalhoz, mint rendesen. Miss Harriet is ott volt, komolyan
evett, egy szót sem szólva senkihez, lesütött szemekkel. Arca és
mozdulatai egyébként olyanok voltak, mint máskor.
Vártam az étkezés végéig; akkor aztán odafordultam a gazdasszonyhoz:
– No, Lecacheur néne, én most már elhagyom magukat!
A jó asszony meglepetve, szíventalálva kiáltott fel, szokott, elnyujtott
hangján:
– Mit beszél a tekintetes úr? Hogy itthagy minket? Pedig má’ olyan jól
összeszoktunk!
Odasandítottam Miss Harrietre: egy vonása se rezzent. Azonban Céleste, a
kis cseléd, rajtamfelejtette a szemét. Tizennyolcéves, testes lány volt,
üde, pirospozsgás, erős, mint egy lovacska és, ami ritkaság, tiszta kis
nő. Néhányszor megölelgettem egy-egy sarokban, pusztán szokásból, a
kocsmai illem kedvéért, semmi másért.
Az estebédnek hát vége lett.
Az almafák alatt gyujtottam pipára, az udvar egyik végétől a másikig
sétálgatva. Az elmult nap minden megfigyelése, a különös hajnali
felfedezés, a nyomában előrajzó kellemes meg zavaró emlékek, – és talán
a kis cseléd tekintete is, ahogy távozásom bejelentésekor rám emelődött,
– mindez valami felajzott hangulattá keveredett és olvadt össze a
testemben, azzá a furcsa bizsergéssé, mely az ajkakat csókra tüzeli s az
ereket ostobaságok elkövettetésére fűti.
Sötétedett, az est árnyai bekúsztak a fák alá s az elkerített rész túlsó
oldalán Céleste-et pillantottam meg, amint megy, bezárni a tyúkólat.
Utána iramodtam, oly halk futással, hogy nem vehetett észre s amint a
tyúkok ki-bejárását elzáró ajtócskát lecsattantotta és éppen
felemelkedni készült, két karom közé kaptam, széles és pufók arcát
csókok jégesőjével zuhogtatva tele. Védekezett, persze nevetve, hiszen
hozzá volt szokva az ilyesmihez.
Miért eresztettem el olyan hirtelenül? Miért fordultam vissza egyetlen
rándulással? Hogyan éreztem meg, hogy valaki ott van mögöttem?
Miss Harriet volt, aki éppen hazatért s meglátott bennünket.
Mozdulatlanná dermedt, mint aki kísértetre mered. Aztán eltűnt a
sötétben.
Szégyenkezve, zavarodottan vonultam el, szörnyűbb elkeseredéssel e miatt
a rajtakapás miatt, mintha valami bűntény elkövetésén ért volna.
Rosszul aludtam, végletekig elcsigázottan, szomorú gondolatok súlyával.
Úgy rémlett, hogy sírást hallok. Bizonyára tévedtem. Többízben azt is
hittem, hogy járkálnak a házban s hogy a kifelé szolgáló ajtót
kinyitották.
Reggelfelé elnyomott a fáradtság s az álom végre győzhetett. Későn
ébredtem fel s csak a déjeuner idejére mutatkoztam, még mindig zavarban
afelől, hogy hogyan is viselkedjem?
Miss Harrietet még senki sem látta. Vártunk rá, nem jelentkezett.
Lecacheur anyó bement a miss szobájába, onnan már elment. Sőt
alkalmasint hajnalban ment el, mint gyakran szokta, hogy a napkeltét
végignézze.
Senki sem csodálkozott a dolgon s csendben enni kezdtünk.
Forró nap volt, nagyon forró, azok közül az égető és súlyos napok közül,
melyeken egyetlen falevél sem rezdül. Az asztalt kivitték az egyik
almafa alá s az »utász« egyre-másra ment le a pincébe a korsóval
almaborért, annyit ittunk. Céleste a konyhából kihozta a fogásokat:
ürüragout-t burgonyával, rántott nyulat és hozzá salátát. Aztán egy
tányér cseresznyét tett elénk, első zsengéit az évadnak.
Hogy a gyümölcsöt felfrissítsem és megmossam, egy vödör jó hideg vízért
küldtem a kis cselédet.
Öt perc mulva azzal jött vissza, hogy a kút kiszáradt. Leengedte az
egész kötelet, a vödör feneket is ért, aztán üresen emelkedett fel újra.
Lecacheur anyó személyesen akart utánajárni a dolognak: elment belenézni
az üregbe. Mikor visszatért, kijelentette, hogy a kútjában igenis látni
valamit, ami egyáltalán nem természetes valami. Talán az egyik szomszéd
dobott bele holmi szalmakötegeket, bosszúból.
Én is meg akartam nézni a kutat, mondván, hogy én majd biztosan jobban
látok s ráhajoltam a kávára. Valami homályos, fehér foltot pillantottam
meg. Mi lehet? Az jutott eszembe, hogy egy kötél végén lámpát kell
leereszteni. A sárga fény végigtáncolt a falazat kövein, lassanként
süllyedve. Mind a négyen a kútnyílásra görnyedtünk: az »utász« és
Céleste is csatlakozván hozzánk. A lámpa egy határozatlan, fehér és
fekete, különös, érthetetlen tömeg fölött állt meg. Az »utász«
felkiáltott:
– Lú lessz, a’ hát! A patkóját is látom! Idetévedt a legelőrül, osztán
éccaka beleesett a kútba.
Én azonban egyszerre velőkig ható borzadást éreztem. Egy lábfej formáját
ismertem föl, aztán egy kimeredő lábszárét. Az egész test és a másik
lábszár eltűnt a víz alatt.
Suttogva dadogtam és úgy reszkettem, hogy a lámpa őrült táncban
rángatózott a cipő fölött:
– Egy nő… egy nő… van… van… odalent… Miss Harriet!
Az »utász«-nak egy izma se rándult meg. Látott ő már különb dolgokat is
Afrikában!
Lecacheur anyó és Céleste éles kiáltozásba fogtak s futva menekültek.
A halottat ki kellett valahogyan emelnünk. Erősen körülkötöttem derekán
a szolgát s aztán a kút csigájának segítségével lebocsátottam, nagyon
lassan, szemmel kísérve, mint merül alá az árnyba. A kezében egy másik
kötelet vitt, meg a lámpát. Hangja, mely mintha a föld középpontjából
jött volna, nemsokára megszólalt: »Elég!« – és láttam, mint kotorász a
vízben valami után: a másik lábszár volt, melyet hozzápréselt a már fönn
úszóhoz, aztán újra kiáltott: »Húzni!«
Hát én húztam is. De a karomat olyan összetörtnek, izmaimat olyan
ernyedteknek éreztem, hogy minden pillanatban attól féltem: el kell
eresztenem a kötelet s az ember visszazuhan! Ahogy a feje kibukkant a
káva fölött, megkérdeztem: »Nos?« – mintha arra vártam volna, hogy
micsoda érdekeset tud mesélni a kút fenekén talált nőről?
Mind a ketten felkapaszkodtunk a káva kőperemére s szemközt állva és a
meder fölé hajolva nekiláttunk a test kiemelésének.
Lecacheur anyó és Céleste messziről lestek ránk, megbújva a házfal
mögött. Amint a megfúlt nő fekete cipőit és fehér harisnyáit
megpillantották a kútperem fölött, eltűntek.
Az »utász« megragadta a holttest bokáit s a szegény, szűz teremtés a
lehető legilletlenebb pozitúrában tűnt elő. Feje szörnyű volt, feketén
és összevissza zúzódva, hosszú, szürke haja pedig fölbomlottan és
tekercseiből mindörökre kirugódva, sártól csöpögve csüggött alá. Az
»utász« fitymálva vetette oda:
– A mindenit; ez oszt’ sovány vót!
Bevittük a szobájába s mivel a két nő nem jelentkezett, magam végeztem,
az istálló-szolga segítségével, a halotti toalett-csinálást.
Lemostam a szomorú, szétpetyhüdt arcot. Ujjaim alatt kissé kinyílt az
egyik szem s azzal a hideg, rettenetes hullatekintettel meredt rám,
amely mintha az élet mögül szögeződne az emberre. Haját, amennyire
tudtam, rendbe illesztgettem s ügyetlen kezeimmel valami új és különös
frizurát rögtönöztem a homlokára. Aztán lehuzogattam agyonázott ruháit s
szégyenkezve, mintha profán merényletet művelnék, kissé szabadabbá
tettem vállait és mellét, valamint hosszú karjait, melyek
ág-vékonyságúak voltak.
Aztán virágokat szedtem, pipacsot, búzavirágot, margarétát, meg friss és
illatos füvet, hogy beborítsam velük a gyásznyoszolyát.
Egyedül maradván mellette, a szokásos formaságokat mind nekem kellett
elintézni. Zsebében levelet találtam, melyet az utolsó pillanatban írt s
melyben azt kérte, hogy ebben a kis faluban földeljék el, ahol utolsó
napjai lefolytak. Szörnyű gondolat szorította össze a szívem. Vajjon nem
miattam akart-e ezen a helyen maradni?
Estefelé összeverődött a szomszédság komámasszony-népe, hogy megnézzék
az elhúnytat, én azonban nem engedtem be senkit: magam akartam mellette
maradni s egész éjszaka virrasztottam.
Elnéztem őt a gyertyák fényénél: szegény nő, akit senki sem ismer itt s
aki oly messzi és nyomorult halált halt! Él-e valahol a föld hátán
barátja vagy rokona? Milyen lehetett a gyermekkora, milyen az élete?
Honnan vetődött idáig, egyedül, kószán, eltévelyedve, mint egy kivert
eb? A szenvedésnek és kétségbeesésnek milyen titkait zárta magába ez a
báj nélkül való test, melyet egész életében úgy cipelt, mint valami
szégyenteljes takarót, a lélek nevetséges csomagolását, mely minden
rokonszenvet és szeretetet messzire űzött tőle?
Milyen szerencsétlen teremtményei is vannak a világnak! Éreztem, mily
súllyal nehézkedett erre az emberi lényre a kérlelhetetlen természet
örök igazságtalansága! Most már vége volt, anélkül, hogy valaha is része
lehetett volna tán abban, ami a legkitagadottabb lelket is gyámolítani
tudja, a reményben, hogy egyszer majd szeretni fogja valaki! De miért is
rejtőzött így el, miért menekült a többiektől? És miért szeretett oly
szenvedélyes gyöngédséggel minden dolgot és minden élő lényt, amelynek
nem ember volt a neve?
S megértettem, hogy ez a nő az Istenben hitt s hogy nyomorúsága
kárpótlását a másik oldalon kereste. Most pedig elment, hogy részeire
bomoljon s virággá változzék. Majd ki fog nyílni a napban, tehenek
legelnek belőle, mag képében madarak viszik tova s így, az állatok húsán
át, megint emberi hús lesz belőle. De az a valami, amit léleknek hívnak,
ott maradt a fekete kút fenekén. Nem szenved többé. Életét cserébe adta
a sok más életért, melyek belőle fognak születni.
Órák teltek el ebben a bús és hallgatag kettesben. Egy sápadt sugár
adott hírt elsőnek a hajnalról; aztán egy másik, vörös sugár kúszott az
ágyig, tüzes sávot fektetve végig a lepedőkön és a halott kezein. Ezt az
órát szerette szegény a legjobban. A felébredt madarak a fák között
dalba kezdtek.
Szélesre tártam az ablakot, félrehúzva a függönyöket, hogy az egész
égbolt ránk láthasson s a jéghideg holttest fölé hajoltam. Kezeimbe
vettem a torzult fejet s aztán lassan, minden iszony és undor nélkül,
egy hosszú, hosszú csókot nyomtam a Miss Harriet ajkaira, melyeket
sohasem ért még addig csók…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Léon Chenal elhallgatott. A nők sírtak. Hallottuk, hogy a bakon
d’Étraille gróf egyre az orrát fújja. Csak a kocsis bóbiskolt. A lovak
pedig, nem érezve az ostort, lépést lassítva, alig húzták a kocsit. Az
úti-bricska alig haladt előre, valósággal hirtelen elnehezedett, mintha
bánattal rakták volna meg.
_Jegyzet._
A _Miss Harriet_ eredetileg _Miss Hastings_ címmel jelent meg a _le
Gaulois_-ban, 1883 július 9-én. Maupassant később azért alkalmazta az
egyébként is átdolgozott és megbővített novellában a _Harriet_ nevet,
mert, mint egy levelében írja, ez a szó »csinosabb szerkezetű s amellett
éppen annyira angolos«. Később a Bouffes-Parisiens igazgatójával akadt
afférje az írónak, mert egy operette számára akarták elsajátítani a
Maupassant hősnőjének nevét. Az író tiltakozására végre is _Miss
Hélyett_ lett az operette címe.
Az örökség.