Meglehetős furcsa módon ismerkedtünk össze. Valami tanulmányt fejeztem
be, melyet fenomenálisnak képzeltem, amint hogy az is volt. Tizenöt
évvel később tízezer frankért kelt el. Egyébként olyan magától értetődő
ügy volt, akár a kétszerkettő s rácáfolt minden akadémiai szabályra. A
vászon egész jobb oldala sziklát ábrázolt, egy roppant, szemölcsös
felületű sziklát, ellepve barna, sárga meg vörös zuzmókkal, melyeken
olajosan csordult végig a napsütés. A fény – a mögöttem megbúvó napot
nem lehetett látni, – rátűzött a kövekre s tüzes arannyal vonta be őket.
Jó dolog volt. Az előtér csupa vakító ragyogás és nagyszerű lángolás.
És balra a tenger; nem a kék, vagy a palaszürke tenger, hanem a
vesekőszínű, zöldes, tejes áttetszésű tenger, mintegy megalvadva a
mélykék ég alatt.
Annyira elégedett voltam művemmel, hogy táncoltam, mikor hazavittem a
csárdába. Szerettem volna, hogy lássa az egész világ, és pedig azonnal.
Emlékszem, hogy egy útszélen legelésző tehénnek is megmutattam,
rákiáltva:
– Ezt nézd meg, öregem! Nem egyhamar látsz ehhez foghatót!
A ház elé érve, rögtön előkiabáltam Lecacheur anyót, fülrepesztő
ordítással:
– Hollahé! Csaplárosné lelkem, gyerünk csak, ezt gyertyázza meg kend!
A parasztasszony előkerült s rábámult művemre ostoba szemével, mely
semmit sem látott a képen s még azt sem tudta megkülönböztetni, hogy
ökröt ábrázol-e, vagy valami házat.
Az éppen hazaérkező Miss Harriet abban a pillanatban haladt el mögöttem,
mikor vásznamat kinyujtott karral tartottam a fogadósné orra alá.
Lehetetlen volt, hogy az ördöngös is meg ne lássa a képet, mert a
mutogatás közben gondom volt rá, hogy az ő szeme se kerülhesse el.
Egyszerre csak állva maradt, lenyűgözötten és elképedve. Úgy látszik,
éppen az ő sziklája volt az, ahová fel szokott kapaszkodni, hogy kedvére
elmerenghessen.
Oly nyomatékos és hízelgő britt »Aoh«-t sóhajtott ki magából, hogy
mosolyogva fordultam felé s megszólítottam:
– Legfrissebb tanulmányom, kisasszony!
Rajongva, komikus és megható hangon suttogta:
– Ó, uram, ön igazán megragadva eltalál a természetet!
Isten bizony elpirultam, mert ez a bók jobban meghatott, mintha egy
királynő mondta volna. El voltam csábítva, meghódoltam, legyőztek.
Becsületszavamra, képes lettem volna megcsókolni Miss Harrietet.
Melléje ültem az étkezésnél, mint rendesen. Elsőízben történt, hogy
beszélni kezdett, hangosan folytatva gondolatát:
– Ó! én olyan nagyon szeretek a természetet!
Nyujtogattam neki a kenyeret, a vizet, a bort. Most már mosolyogva
fogadta, apró, múmiaszerű mosollyal. S elkezdtem a tájképfestészetről
csevegni.
Étkezés után egyszerre keltünk fel s járkáltunk az udvaron; majd,
nyilván annak a félelmes tűzvésznek vonzó hatása alatt, melyet a
lenyugvó nap gyujtott a tengeren, kinyitottam a kerítésajtót, mely a
sziklapart felé nézett s elindultunk, egymás oldalán, megelégedetten,
mint két olyan ember, aki megértette egymást és belelátott egymás
lelkébe.
Langyos, lágy este volt az, egyike azoknak a csupa jóérzés-estéknek,
melyeken test és lélek egyformán boldog. Minden csupa öröm és csupa
varázs. A langyos, balzsamos levegő, átitatva a füvek és algák szagával,
szűziesen vad parfőmmel bizsergeti a szaglást, tenger-ízzel csiklandja a
szájpadlást s mélyreható enyheséggel simogatja a lelket. Már a mélység
szélén lépdeltünk, a nagy-nagy tenger fölött, mely alattunk száz
méternyire fodrozta apró hullámait. S nyitott szájjal, tágult tüdővel
ittuk a friss lehelletet, mely megjárta az óceánt s mely végigsiklott
bőrünkön, sósan a habok hosszú csókjaitól.
Kockás kendőjébe csavarva, lelkesülten, szélbe táruló ajkakkal, az angol
nő a tengerbe hanyatló roppant napot nézte. Előttünk, messzire-messzire,
egészen a láthatár peremén, egy vitorlákkal teleaggatott háromárbocos
rajzolta körvonalát a kigyúlt égre, míg valamivel közelebb gőzhajó
vonult tova, füstöt gomolygatva, mely végtelen felhőben maradt utána,
párhuzamosan a horizont vonalával.
A vörös gömb lassan ereszkedett, egyre lejjebb. Nemsokára elérte a
vizet, éppen a mozdulatan vitorlás mögött, mely mintegy tűzkeretbe
foglalva tűnt fel a lobogó égitest tányérján. A nap csöndesen süllyedt
tovább és elnyelte az óceán. Láttuk, mint merül alá, hogyan kisebbedik
és tűnik el. Vége volt. Csak a kis hajó mutatta még mindig elütköző
körrajzát a távoli ég arany alapján.
Miss Harriet szenvedélyes tekintettel szemlélte a nap máglya-halálát s
valami végtelen vágy foghatta el: ölelésébe szorítani az eget, a
tengert, az egész láthatárt.
Suttogott: »Aoh! Úgy szeretek… úgy szeretek… úgy szeretek…« Szemében
könnyet pillantottam meg. Újra kezdte: »Nekem jó lenne kicsi madár lenni
és elrepülnék az égbe.«
S úgy maradt, állva, mint ahogy gyakran láttam már, mintegy odanyársalva
a sziklához, pirosra gyúlva, mint vállkendője bíbora. Kedvem támadt
volna lekapni a vázlatkönyvembe. Az elragadtatás karikaturája lehetne
ilyen.
Elfordultam, nehogy elnevessem magam.
Aztán festészeti dolgokról beszéltem neki, mintha valamelyik kollégámmal
társalognék, tónusokat, valőröket, színhatásokat emlegetve,
mesterségbeli kifejezéseket. Figyelmesen hallgatott, megértett, a
homályos szavak jelentését is kihámozni igyekvőn, hozzásímulva
gondolataimhoz. Olykor-olykor megszólalt:
– Ó! értek, értek. Nagyon megragadva beszél.
Visszafordultunk.
Másnap, alighogy megpillantott, sietve jött kezet nyujtani. És nyomban
jóbarátok lettünk.
Derék teremtés volt, olyanfajta lélekkel, amelyek rúgóra járnak s
melyekben ez a leszorított rúgó a lelkesedés hevében hirtelen szabadjára
lendül. Nem volt meg a kellő egyensúlyozottsága, mint ahogy egyetlen
nőnek sincs meg, aki ötvenéves koráig leány marad. Olybá tűnt, mint a
megtestesült besavanyított és eláporodott ártatlanság, de szívében mégis
megmaradt valami nagyon fiatalos, üde lobogás. Szerette a természetet és
az állatokat, túlzó szeretettel, mely olyan volt, mint a nagyon régi,
erjedt bor, – az érzéki hév égett benne, melyet sohasem ajándékozott
férfiaknak.
Tény az, hogy elég volt megpillantania egy-egy szoptató kutyát, egy-egy
kancát, melyhez kis csikaja búvik a mezőn, egy-egy madárfészket, tele
csipogó kicsinyekkel, amint csőrüket tátogatják, ormótlan fejecskéjükkel
és csupasz testükkel, – s Miss Harriet túláradó megindultságtól
reszketett
Szegény, árva lények, table d’hôte-ok szomorú bolyongói, szegény
nevetséges és szánalmas teremtmények, mennyire szeretlek benneteket,
mióta ezt a társatokat megismertem!
Csakhamar észrevettem, hogy Miss Harriet szeretne mondani valamit, de
nem mer előállani vele s mulattam a gyávaságán. Mikor reggelenként
festődobozommal a hátamon útrakeltem, elkísért egészen a falu végéig,
némán, látható izgalomban, szavakat keresve, hogyan is fogjon a
mondókájába. Aztán egyszerre csak otthagyott s gyorsan ment másfelé,
ugráló járásával.
Egy napon végre bátorságra kapott:
– Szeretném látni, hogy ön hogy csinálsz a képeket. Megengedi? Én nagyon
kíváncsi!
És elpirult, mintha végtelenül vakmerő dolgokat beszélt volna.
Elvittem a Petit-Val-ba, ahol egy nagyobb tájrészletbe kezdtem.
Megállt a hátam mögött, megfeszített figyelemmel kísérve minden
mozdulatomat.
Aztán, mivel talán félt, hogy feszélyez, hirtelen megszólalt:
»Köszönöm«, s otthagyott.
Nemsokára azonban bizalmasabb lett s napról-napra, látható örömmel
szegődött kísérőmül. Hóna alatt magával hozta összehajlítható székét,
sohasem engedve, hogy én vigyem, s leült mellém. Órákig maradt így,
mozdulatlanul és némán, szemével követve ecsetem minden vonását. Ha a
festőkéssel egy-egy nagy, merész színfoltot kentem fel, mely meglepőn és
találón hatott, önkénytelenül apró »aoh«-okban tört ki csodálkozó öröme
és elragadtatása. Meghatott tiszteletet érzett vásznaim iránt, csaknem
vallásos tiszteletet, szemben az emberi munkával, mely így visszatükrözi
az isteni teremtés egy-egy részletét. Tanulmányaimat valóságos
szentképeknek tekintette s gyakran beszélt nekem Istenről, térítgetni
próbálva.
Ó, milyen furcsa, derék bácsi volt az az ő Jóistene, afféle falusi
filozófus, fogyatékos eszközökkel és hatáskörrel, hiszen Miss Harriet
valahogy úgy képzelte el őt, mint aki örökké azokon az
igazságtalanságokon sopánkodik, melyeket szeme láttára követnek el, –
anélkül hogy megakadályozhatná őket.
Miss Harriet egyébként kitünő viszonyban élt ezzel a Jóistennel, sőt
szinte titkai és kellemetlenségei beavatott tudójául viselkedett. »Isten
akarja«, vagy »Isten nem akarja,« – mondta, mint ahogy a káplár beszéli
a regrutának, hogy: »Az ezredes parancsa!«
Szíve mélyéből kétségbe volt esve, hogy én semmit sem veszek tudomásul
azokból az égi kinyilatkoztatásokból, melyeket mindenáron fel akart
tárni előttem; s mindennap ott találtam a zsebeimben, földön felejtett
kalapomban, festékesládámban, reggelenként ajtóm előtt várakozó,
kifényesített cipőimben egyikét-másikát azoknak a kegyes röpiratoknak,
melyeket kétségkívül egyenesen a paradicsomból kapott Miss Harriet.
Úgy bántam vele, mint egy régi-régi jóbaráttal, a jókedvű őszinteség
hangján. Nemsokára észrevettem azonban, hogy viselkedése valahogyan
megváltozott. Eleinte nem igen vetettem ügyet a dologra.
Miközben kedvenc völgyemben vagy valamelyik mély úton dolgoztam,
egyszerre csak láttam, hogy jön, gyors és ritmikus lépteivel. Viharosan
ült le, olyan elfulladtan, mintha nyargalt volna, vagy valami mély
megindulástól pihegne. Arca izzó piros volt, azzal a jellemző angol
pirossággal, amilyet más népnél nem találni; aztán, minden ok nélkül,
elsápadt, földszínűre fakult s csaknem elájult. Lassanként mégis csak
visszanyerte rendes ábrázatát s beszélni kezdett.
Majd hirtelen megállt a mondat közepén, felugrott s oly gyorsan és
furcsán menekült el mellőlem, hogy tünődni kezdtem, vajjon nem
követtem-e el holmi nem tetsző vagy sértő dolgot?
Végre is abban állapodtam meg, hogy nyilván ilyen az ő normális
viselkedési módja s ismeretségünk elején bizonyára csak rámvaló
tekintettel tompított rajta egy kicsit.
Mikor visszatért órákhosszat tartó barangolásairól, a szélpaskolta
partról a majorba, hosszú, csigásan sodort fürtei gyakran szétlazultak s
úgy csüggtek lefelé, mintha rúgójuk eltört volna. Azelőtt egyáltalán nem
törődött ezzel s nyugodtan jött étkezni azon tépázottan, ahogy
szél-nővére hagyta.
Most viszont felment előbb a szobájába, hogy rendbe szedje
csillár-csüngőit, ahogy tincseit neveztem; mikor pedig ismételtem előtte
a szokásos bókot, mely máskor felháborította, hogy: »Ma olyan szép, Miss
Harriet, mint egy csillag!« – azonnal kis vérhullám szökkent arcába,
valami fiatallányos vér, egy tizenötéves bakfis vére.
Utóbb teljesen vad viselkedést vett fel s nem jött többé megnézni,
hogyan festek. Azt gondoltam: »Átmeneti válság, majd elmúlik.« Azonban
nem múlt el. Mikor beszédbe kezdtem vele, most vagy valami affektált
közönnyel, vagy tompa ingerültséggel válaszolt. Nyers, türelmetlen,
ideges szavai voltak. Csak étkezéseknél láttam s többé nem csevegtünk.
Csakugyan azt hittem, hogy valamivel megbánthattam s egy este
megkérdeztem:
– Miss Harriet, miért nem olyan már velem, mint azelőtt? Mivel
haragítottam meg? Nekem ez igazán nagyon fáj!
Roppant furcsa, dühös hangon felelte:
– Én mindig csak vagyok, mint azelőtt. Magának nincs igazad, nincs
igazad, – s máris futott, hogy szobájába zárkózzék.
Olykor-olykor különös szemeket vetett rám. Azóta gyakran képzeltem el
magamban: a halálraítéltek nézhetnek így, mikor kihirdetik előttük
utolsó órájukat. Szemében valami őrültség villogott, titokzatos és vad
őrület; és valami egyéb is: valami láz, valami kétségbeesett vágy, meg
nem valósult és meg nem valósítható, türelmetlen és tehetetlen! És
harcot is sejtettem benne, szíve küzdelmét egy ismeretlen erő ellen,
melyet le akar igázni, – és még egyebet… Mit tudom én… Mit tudom én…