I.

Huszonöt éves voltam akkor s a normand partok mentén

kamasz-piktorkodtam.

»Kamasz-piktorkodás«-nak nevezem azt a hátizsákos, kocsmából-kocsmába

kószáló életet, melynek ürügye mindenféle természet utáni tanulmányok

meg tájképek pingálása. Nem ismerek jobb mulatságot ennél a kóbor,

ötletszerű ide-odabarangolásnál. Az ember szabad, nem köti semmi nyűg,

semmi gond, semmi egyoldalúság, még a holnappal sem kell törődnie. Azt

az utat választjuk, amelyik tetszik, csak a fantázia irányít, csak a

látás gyönyöre kormányoz. Megállunk, mert egy patak elandalít, mert egy

vendégfogadóból sült krumpli jószaga csap meg. Néha a klematiszok illata

dönti el, mitévő légy, máskor egy kocsmai felszolgáló lány üde

tekintete. Ne nézze le senki az effajta paraszti szerelmeket. Ezeknek a

lányoknak is van lelkük, és van testük is: kemény arcocskájuk és friss

ajkaik; heves csókjuk olyan erős és ízes, mint valami vad gyümölcs. A

szerelem mindig értékes, bárhonnan ered. A szív, mely jöttünkre

feldobog, a szem, mely távozásunk miatt könnyet ont, oly ritka, édes és

drága valami, amit sohasem szabad megvetnünk.

Ízleltem légyottokat kankalinos árkokban, alvó tehenek istállói mögött s

a padlások szalmáján, ahol még az elmúlt nap melege langyoskodott.

Emlékszem durva, szürke vászoningekre, melyek rugalmas és kemény tagokat

takartak s visszavágyom némely naív és keresetlen ölelésekre, melyek

őszinte nyerseségükben finomabbak voltak a kacér és nagyon úri asszonyok

minden agyafúrt szerelmeskedésénél.

Ami azonban legimádandóbb ezekben a kalandos barangolásokban, az maga a

vidék, az erdők, a napkelték, az alkonyok, a holdas esték. A festőféle

ilyenkor éli nászútját a földdel. Az ember egyedül van vele, hosszú és

csöndes pásztorórákon. Heverőhelyem a rét, margaréták és pipacsok

serege, s kitárt szemeim a nap fényzuhatagában a messzi kis falut

látják, hegyes tornyával, melyben delet harangoznak.

Az ember leül a forrás szélén, mely egy tölgy alján fakad, törékeny,

magas, élettől ragyogó füvek hajszál-sűrűje közt. Letérdepelek,

odahajlok, inni a hideg és átlátszó vízből, mely benedvesíti bajuszomat

és orromat: iszom, s ez olyan kéjes testi érzés, mintha szájon csókolnám

a forrást. Olykor egy-egy öblös medermélyedésre találok a vékony vízerek

mentén s megmerítem benne magam, egészen meztelenül: ilyenkor a test,

tetőtől-talpig, valami jeges és gyönyörűséges simogatást érez, a könnyű

és eleven vízfolyás remegő érintését.

A dombon vígság önt el, a tavak partján mélabú: rajongsz, mikor a nap

vérző felhők óceánjába fúl s a folyókra vörös visszfények csóváit dobja.

És este, az ég mélyébe tűnő hold alatt, ezer furcsa dologra gondolsz,

melyek sohasem jutnának eszedbe a nappal égető világosságában.

Nos, mikor egyszer így bolyongtam, még pedig éppen ezen a tájon, ahol az

idén járunk, egy este a Bénouville nevű kis faluba érkeztem meg, mely a

szirtes tengerszegélyre lapul Yport és Étretat között. Fécampból jöttem,

mindenütt a magas, falegyenességű part mentén, melynek krétás, kiugró

sziklái meredek lapokban zuhannak a tengerre. Reggel óta tapostam a

rövid füvet, mely oly finom és bársonyos, mint valami szőnyeg s a

mélység szélén a tenger sós lehében sarjad. Telitorokkal énekeltem,

nagyokat lépkedve s hol egy-egy sirály lassú és kerek elhajlású röptét

néztem el, amint az ég kékjén tovalendítette szárnyai fehér ívét, hol a

zöld tengeren ringó halászbárkák barna vitorláit bámultam: boldog,

gondatlan és szabad nap volt az.

Mondták volt nekem, hogy van itt egy apró major, ahol az utasok szállást

kaphatnak: afféle kis csárda, melyet egy parasztasszony tart fenn,

normand udvar közepén, dupla bükkfasorral övezve.

Elhagyva a partot, el is értem a nagy fák közé bújt tanyát s

jelentkeztem Lecacheur anyónál.

Öreg, ráncos és fanyar falusi néni volt, aki, úgy látszott, vendégeit

kedve ellenére, meglehetős bizalmatlansággal fogadja.

Májusban voltunk; a nyíló almafák illatos virágtetőt borítottak az

udvarra s szüntelenül rózsaszín szirmok keringő esőjét pergették alá,

melyek vég nélkül hulltak az emberekre és a fűre.

Megkérdeztem:

– No, Lecacheur néni, volna-e szobája a számomra?

Elcsodálkozva azon, hogy tudom a nevét, ezt felelte:

– Ahogy vesszük; mind ki van adva. De azér’ majd meglássuk!

Öt perc alatt megegyeztünk s leraktam a tarisznyámat a paraszti szoba

földjére, melynek bútorzata egy ágyból, két székből, egy asztalból és

egy mosdóból állott. A szoba a nagy, füstös konyhára nyílt, melyben a

csárda vendégei együtt étkeztek a majorbeliekkel és a gazdasszonnyal,

aki özvegyasszony volt.

Kezet mostam, aztán kimentem. A néni csirkepaprikást készített estére a

nagy, nyitott tűzhelyen, mely fölött füsttől feketén függött az

üstakasztó horog.

– Szóval más utas-vendége is van még ezidőszerint? – kérdeztem.

A maga morgó módján felelte:

– Egy dáma van még itt, egy idős ánglius-fajta. Az lakik a másik

szobába’.

Napi öt sol ráfizetéssel kieszközöltem, hogy olyan napokon, mikor szép

idő lesz, egyedül étkezhetem künn az udvaron.

Kint terítettek tehát számomra az ajtó előtt s fogaimmal nekiláttam a

normand csibe sovány tagjainak, közben világos almabort hörpintgetve s

bele-beleharapva a nagy fehér kenyérbe, mely már négynapos volt, de még

mindig kitünően ízlett.

A fa kerítés-kapu, mely az útra szolgált, hirtelen kinyílt s egy különös

valaki indult be a ház felé. Nagyon sovány és nagyon magas nő volt, oly

feszesen körülcsavarva vörös kockás skót vállkendőjével, hogy az ember

azt hihette, nincsenek is karjai, ha nem pillantotta volna meg, csípője

magasságában, hosszú kezét, mely egy fehér turista-napernyőt szorított.

Múmiaszerű arca, körülötte a kisütött szürke haj sodort tincseivel,

melyek minden lépésére megreszkettek, valahogyan úgy hatott rám, mintha

egy sós heringet aggattak volna körül vuklikkal. Gyorsan haladt át

előttem, lesütött szemekkel, s eltűnt a kunyhó mélyén.

Ez a különös jelenség jókedvűvé tett; nyilván a szomszédnőm volt, az

»ánglius«, akiről a gazdasszonyunk beszélt.

Aznap nem láttam újra. Másnap, amint éppen festeni készültem annak a

bájos völgynek az ölén, melyet önök is ismernek s amely Étretatig

húzódik le, egyszerre csak, szemeimet hirtelen felemelve, valami furcsa

dolgot pillantottam meg, amely a domb gerincén magaslott fel; holmi

fellobogózott árbocnak rémlett. Ő volt. Alighogy meglátott, eltűnt.

Délben hazamentem étkezni s a közös asztalnál foglaltam helyet, hogy

megismerkedjem ezzel az eredeti öreg nővel. De udvariaskodásaimra nem

válaszolt, sőt apró figyelmességeim iránt is érzéketlennek mutatkozott.

Makacsul töltögettem poharába a vizet, buzgón nyujtogattam eléje a

fogásokat. Könnyű, csaknem észrevehetetlen fejbiccentés, meg valami

halkan mormogott, érthetetlen angol szó volt minden köszönete.

Abbahagytam a vele való foglalkozást, noha gondolataimat továbbra sem

hagyta nyugton.

Három nap sem telt bele s már mindazt tudtam róla, amennyit Mme

Lecacheur tudhatott.

Miss Harrietnek hivatta magát. Egy eldugott faluban akarván nyaralni,

hat héttel azelőtt érkezett Bénouville-be, s amint látszott, még nem

igen szándékozott távozni. Az asztalnál nem beszélt, gyorsan evett s

közben egy-egy apró protestáns vitairatot olvasgatott. Mindenkit

elárasztott ezekkel a füzetekkel. Maga a plébános is kapott belőlük

négyet, amiket egy fiú juttatott el hozzá két sou viteldíj fejében. Miss

Harriet néhányszor, minden előkészítő szó nélkül, egyszerre csak

ilyeneket mondott közös gazdasszonyunknak: »Én az Úristent szeretek

legjobban; én őtet csudálok minden teremtményében, imádok egész

természetében, bent hordozok mindig az enyim szívben.« S a

megrőkönyödött parasztasszonynak mingyárt kezébe is nyomta világmegváltó

röpiratai egyikét.

A falusiak nem szerették. A tanító kijelentette, hogy: »Ez egy ateista«,

– mire holmi megvetésféle nehezedett rá. A plébános Mme Lecacheur

kérdezősködésére azt felelte: »Eretnek személy, de Isten nem kívánja a

bűnös halálát és én egyébként tökéletes erkölcsűnek találom.«

Ezek a szavak: »ateista, – eretnek«, melyeket senki sem értett pontosan,

gyanút hintettek a lelkekbe. Azonkívül úgy képzelték, hogy az angol nő

gazdag s életét azzal tölti, hogy az egész világot bekóborolja, mert

családja elűzte. És miért űzte el a családja? Nyilván istentelensége

miatt.

A valóságban Miss Harriet azok közé az elveken lovagoló, csökönyös

puritán nők közé tartozott, amilyen annyi terem Angliában, azok közé a

jó és kiállhatatlan vénlányok közé, akik Európa minden table-d’hôte-ját

ellepik, elvásítva Itáliát, elmérgezve Svájcot, lakhatatlanná téve a

Földközi-tenger bájos városait, mert mindenüvé elviszik magukkal bizarr

hóbortjaikat, megkövesült vesztaszűzi erkölcseiket, leírhatatlan

ruhadarabjaikat s azt a sajátságos kaucsukszagot, mely azt a gondolatot

kelti bennünk, hogy éjszakánként talán holmi tokban raktározzák el őket.

Valahányszor egy-egy szállodában ilyen példányra akadtam, menekültem

előlük, mint a madár, ha a mezőn madárijesztőt pillant meg.

Ezt az egyet azonban olyan furcsának láttam, hogy már szinte tetszett is

nekem.

Mme Lecacheur a maga ösztönszerű idegenkedésével minden iránt, ami nem

volt paraszti dolog, korlátolt lelkében valóságos gyűlöletet forralt a

vénleány rajongó túlzásaival szemben. Külön szóval is jellemezte Miss

Harrietet, meglehetősen megvető szóval persze, mely nem is tudom hogyan

kerülhetett a szájába, talán valami zavaros és misztikus szellemi

termékből szedte. »Ez egy ördöngös!« – szokta mondani. – Én ezt a szót,

ehhez a fanyar és szentimentális lényhez ragasztva, ellenállhatatlanul

komikusnak éreztem. Azontúl én is csak »az ördöngös«-nek hívtam s furcsa

örömem telt a szó hangos kimondogatásában, ha észrevettem valahol az

angol lányt.

Megkérdeztem Lecacheur anyótól: »No, hát a mi ördöngösünk ma mit

csinál?«

S a paraszt néni szörnyűködve felelte:

– Hinné-e, uram, hogy ma kezibe vett egy varangyot, améknek valaki

letaposta a lábát, osztán bevitte a szobájába és beletette a lavórjába,

meg osztán bekötözte, mintha akárcsak ember vóna. Hát ez csak nem

istenes dolog!

Máskor meg, a sziklapart alján jártában, egy éppen kifogott nagy halat

vásárolt meg, semmi egyébért, csak hogy visszadobhassa a tengerbe. És a

halász, noha jól megfizették, agyba-főbe szidta, mert a dolog

felháborítóbban hatott rá, mintha a miss pénzt lopott volna ki a

zsebéből. Még egy hónap mulva se tudott dühbegurulás és káromkodó szavak

nékül beszélni az esetről. Ó, igen! ez a miss Harriet csakugyan ördöngös

egy nő volt s Lecacheur anyóval isteni sugallat mondatta azt az

elnevezést.

Az istállószolga, akit »az utász«-nak hívtak, mert fiatal korában

Afrikában szolgált, más véleményen volt. Ravaszdi képpel mondta: »Vén

skatulya, aki valaha élte világát!«

Ha a szegény leány mindezt tudta volna!

A kis cseléd, Céleste, nem szívesen szolgálta ki s én sehogy sem

értettem: miért? Talán csak azért, mert idegen nő volt, más fajból való,

más nyelven beszélő, más hitet valló. És, elvégre, ördöngös volt!

Idejét azzal töltötte, hogy bekószálta a vidéket, a természetben keresve

és imádva Istent. Egy este egy bokorban térdepelve találtam. Valami

vöröset pillantottam meg a leveleken keresztül s mikor az ágakat

széthajtottam, miss Harriet emelkedett fel, megzavarodva, hogy így

láttam őt s tekintete rémülten meredt rám, mint a fényes nappal felvert

baglyok szemei.

Olykor, ha a sziklák közt dolgoztam, hirtelen a partmeredély szélén

vettem észre, mint valami szemafór-póznát. Szenvedélyesen nézte a nagy

aranyfényű tengert s a bíborban izzó eget. Néha egy-egy völgy ölén tűnt

fel, amint gyorsan, ruganyos angol léptekkel haladt előre; és én szembe

mentem vele, vonzott feléje valami, nem is tudom mi, talán csak az, hogy

lássam kigyúlt arcát, ezt a száraz, leírhatatan arcot, melyen valami

mély belső öröm elégedettsége ragyogott.

Gyakran találkoztam vele némely tanyazugban is, ahol a füvön ült s az

almafák árnyékában apró, bibliás könyve kinyitva hevert térdein, míg

tekintete a messziségbe révedezett.

Mert én sem mentem el, a szerelem ezer szála fűzött oda a tág ölű és

szelíd tájhoz. Jól éreztem magam a félrebújt tanyán, távol mindentől,

csak a Földhöz közel, a jó, egészséges, szép és zöld földhöz, melyet egy

napon majd mi magunk is önnön testünkkel trágyázunk. És talán, – miért

ne valljam meg? – egy kis kíváncsiság is ott tartóztatott Lecacheur

anyónál. Szerettem volna valahogy megismerni ezt a különös miss

Harrietet, s megtudni, mi megy végbe az ilyen kóbor angol vénlányok

magányos lelkében?