11645. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
Miss Harriet.
Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nő és három férfi, az utóbbiak
egyike fönn a bakon, a kocsis mellett; így emelkedtünk a lovak minden
lépésénél feljebb és feljebb a nagy dombra fölkígyózó országúton.
Már hajnalban elindultunk Étretatból, hogy megnézzük a tancarville-i
romokat: bóbiskoltunk még, álmos zsibbadtsággal a friss reggeli levegőn.
Főleg az asszonyok csukták le minduntalan szempilláikat, nem lévén
hozzászokva az ilyen vadászosan korai felkeléshez: fejük le-lecsuklott,
sőt ásítgattak is, érzéketlenül a napkelte lírája iránt.
Ősz volt. Az út két oldalán lekopasztott mezők nyujtóztak, sárgán a
levágott zab és rozs rövid torzsaitól, melyek rosszul borotvált szakáll
módjára borostázták a földet. A ködös róna füstölögni látszott. A
levegőben pacsirták énekeltek, a bokrok közt egyéb madárnép csiripelt.
Végre a nap is fölkelt előttünk a látóhatárról s teljesen vörös volt;
amint emelkedett, a percről-percre jobban világosodó mező ébredni
kezdett, mosolygott, szinte megrázkódott s levetette fehér párafátylait,
mint ágyából kelő leány az ingét.
D’Étraille gróf hátrakiáltott a bakról: »Nézzék csak, ahol egy nyúl!« –
s karját a baloldali lóherés felé lendítette. Az ügető állatot eltakarta
a zöld, csak nagy tapsifülei látszottak ki; egyszerre a szántásba
kanyarodott, majd egy pillanatra megállt, hogy aztán újra vad, cikcakos
futásba kezdjen, el-elakadva és nyugtalanul, mindenfelé veszélyt
neszezve s nem tudva tanácstalanságában, merre meneküljön. Végre
nekilódult s hátulsó lábai fölvetésével nagy ugrások közt tűnt el az
egyik széles céklatáblában. A férfiak mind felébredtek a nyúlnézésben.
René Lemanoir kijelentette: – »Ma reggel igazán rossz gavallérok
vagyunk!« – s szomszédjára pillantva, a kis de Sérennes bárónéra, aki
még alig ocsudott fel az alvásból, félhangosan folytatta: – »Maga persze
a férjére gondol, báróné! Nyugodjon meg, a báró csak szombatra jön
vissza. Addig még négy napunk van!«
Az asszony álmos mosollyal felelte: – »Maga ostoba!« – aztán lerázva
kábultságát, tovább beszélt: »Lássák, inkább mesélhetnének nekünk valami
jó, tréfás dolgot. Chenal úr például, akiről az a hír jár, hogy nagyobb
szerencséje volt Richelieu hercegnél is, elmondhatná valamelyik szerelme
történetét, amelyik éppen az eszébe jut.«
Léon Chenal, az öreg festő, a még mindig nagyon szép, erős, büszke
tartású férfi, akit annyian szerettek, kezébe fogta hosszú fehér
szakállát s mosolygott; aztán, némi eltünődés után, egyszerre
elkomolyodott.
– Nem lesz vidám história, hölgyeim; életem leggyászosabb szerelmét
mesélem el önöknek. Kívánom barátaimnak, hogy ne ébresszenek soha
hasonló szenvedélyt.