gondja.
Ott sündörög körülötte a csöpp, vékony kis fekete gyerek. Szakasztott
olyan, mint az anyja, tisztára mintha a szeméből ugrott volna ki. Szinte
ijesztő a nagy hasonlóság, a tejfehér arcbőr, a csudálatos nagy fekete
szemek, az összes vonások. Nem is olyan, mint az anyja volt kislány
korában, hanem, amilyen most, csak gyerekké fiatalítva. Csupán a nézése,
mozgása más; a pillantása lágy és bámészkodó, nagy szeme talán még
nagyobb, mint az anyjáé, nem villog élesen és erélyesen, hanem
el-elszórakozik, megcsudál; odavilágít, ahova néz.
Ez az idegenszerüség izgatja, rémítgeti az anyját. Vera imádja a
gyerekét, jobban mint a szentképet a hivője. Önmagát szereti benne, a
saját testét látja, rajongja körül s megretteg, ha ezek az idegen nézésű
szemek rávetődnek. Mondják, hogy a túlokos gyerek meghal s Vera
mindennap végig-végig reszket ettől a sejtelemtől. Nem meri hinni, hogy
ez az ő törékeny, gyönge, okos fia emberkort érjen. Nem engedi az Isten,
hogy angyalok nőjjenek a földön. A szomszéd birkás, vásott, szeplős
kölykei, azok meg fognak nőni s lesz belőlük tömlöc tölteléke, de ez az
ő kicsi szentje, ez nem ér nagy kort.
Ha ez a gondolat rájön, lecsap kanalat, sajtárt s ott, ahol van,
konyhában, udvaron csak ölbe kapja a szoknyájába kapaszkodó gyereket,
szenvedélyesen öleli magához és felkiált:
– Eggyem, pettyem, mi lenne belőlem, ha te nem volnál!… Urjézusisten
belepusztulnék!
Aztán leteszi a földre elbámuló kis fiát, mint a himes tojást és rohan
tovább a dologgal, mint az őrült.
Az utóbbi időben rettenetes csapásokat hozott az élet. Az apja a télen
kiment a Tiszára jeget fuvarozni. Lékbe esett, odahalt.
Alig ocsudtak fel valamennyire a borzasztó eset után, a nagylegényöccse
a pisztolyát tisztogatta. Egy golyó volt benne, elsült, sziven találta a
fiút, rögtön vége volt.
A temetés csunya, esős, hideg tavaszi napon folyt le, a másik öccse
megfázott, meghült, kilencednapra kiteritették.
Kisértetek jártak. Verának már senki férfivére nem volt, csak a kicsi
fia, ez a különös nézésü gyermek, akit parányi korától kezdve halálra
szánt a világ, mert ugy sincs benne élet. Ha olyan őrült sok dolga nem
volna, megháborodna ettől a gyerektől és ha ez a gyerek nem volna, meg a
dologtól.
Már reszket, ha a falevél libeg, nem a halál szele jön-e? Ha a butor
megreccsen, elijed, mi rosszat jelent? Ha a kiskapu becsapódik, a
szivverése is megáll, nem gyászhírt hoznak-e megint?
– Eggyem, pettyem, ha itthagysz, utánad megyek.
Csak legalább még egy gyereke volna, hogy több nyugodalma lenne: egyik
csak megmarad! De ahogy a fiacskája nevető nagy szemébe néz, gyülölködve
pillant körül, azt az idegen gyereket nézi ki innen, aki itt sincs, de
ha itt volna, megkárositaná ezt az eggyét, akitől elvenné a szive felét,
a birtok felét, minden nyalánkság, minden becéző kedvezés felét!
Nem, nem kell másik! S halálra csókolja az egyetlent, aztán dolgozik
szakadásig és emelkedik a szive, hogy a fiáért teszi. Ha már nem adott
neki az Isten azt, amit minden komisz kolduskölyöknek megadott, erős,
tüzes vért, kapjon a szüleitöl vagyont, segítséget, hogy könnyű legyen
az élete. És boldogan nézi Vera a hizók jó étvágyát, a bornyuk
fejlődését, a buzaár emelkedését, ez mind az ő fiának pótol egy-egy
parányi tüzes vércseppet. Akinek pénze van, betegen is jobban megél,
mint az egészséges koldus. De meg aztán nem is beteg ez a szent
csöppség, csak olyan nyápic. Majd kiforrja magát, majd erős lesz, ha
megnő. Az lesz csak a dicsőség, ha neki nagy, derék fia lesz, aki az ő
ábrázatával, az anyjáéval, jár-kél a világban és mindenki tiszteli,
becsüli, mindenkinek parancsol, mert az anyja nemcsak testi alakját, de
drága nagy vagyont is hagyott rá.
– Eggyem, pettyem, megváltó kis Krisztusom!
Megjöttek a munkások a mezőről. Lerakják a villát, gereblyét, vigan
köszönnek, sorra letelepszenek a tornác gerendájára, mint a varjak a
barázdán. A vacsorát kitálalja a gazdasszony az eperfa alatt a
tőkeasztalra; fölrebbennek s körülülik.
A gazda, mintha nem nem is volna, csendesen jön-megy, leül közéjük s ott
eszik velük. Vera a konyhában terít a kis fiának a tulipános asztalon,
urasan, porcellán-tányérban ád neki. A gyereknek nem kell. Menne az
apjához.
– Egyél, kis fiam. Mi kell? Combocskája, lábacskája: a jó kis
sarkantyúja?
– Édes apám gyüjjik ide.
– Hé! Hallod! gyere be. Gyüssz má?
Az apa, nagy, erős, szőke ember, telt, hizásra hajló testü, csöndes
mozdulatu, föláll, bejön.
– Mi kell nó!…
– Édes apám üjjík ide.
– Jó van no, te tücsök, te! brrr!… Na gyer az ölembe. Igy ni, Katonásan
ülj! Milyen huszár leszel!… Na hát mit csináltál máma…
– Éds apám?
– No,
– Mit!?…
– Mi az a mit?
– Tudja!
– Tudj’ a kánya.
– De tudja kee.
– Mit?
– Azt, hogy mit…? – A gyerek az apja fülébe sug, de csak a szája mozog,
szót nem mond. Hanem az apja azért tudja, miről van szó.
– Csak nem azt, hogy mit hoztam neked?
– De.
– A mezőről?
– Öhö.
– A zsebemben?
– Öhö.
– Ezt ni: bbakk! – fügét mutat s megijeszti. A gyerek hahotázva kacag.
Vera irigyen, mérgesen néz oda. Vele egész nap el van a gyerek s egy
hangja sincs. Ha az apja közelébe kerűl, majd felveri a házat a hangja.
Egy darabig tűri, hallgatja a játékot. Addig nem szól, mig látja, hogy a
gyerek eszik, de mikor az jóllakott s elkezd szelesen ugrálni, mintha
kicserélték volna, Verában nem áll tovább a harag, rászól ridegen,
parancsolva az emberére:
– No mi lesz!
– Mi lenne?
– Nagyon szeretem az ilyeneket!
– Mit?
– Ide csődíti a félfalu lánynépét, hogy megcsinálja nekik a dörzsölőt,
aztán mikor be kell állítaní, itt játszik. A gyereknek is kiveri az
álmot a szeméből. Pedig tudhatná, ha egy csepp esze van, hogy álmában nő
a gyerek. Há mi lesz?
– Mi? Megyek, beállítom a dörzsölőt a lyányoknak.
– Osztán megmondja nekik, hogy az én szöszömet tegyék be elsőnek. Annyit
csak megérdemlek tőlük, amiért itt türöm azt a csürhét. De jól csinálják
meg mert visszaadom nekik…
Az ember barackot nyomott a fia fejére, aki egy utolsót kacagott, azután
elkomolyodott megint s merengve nézett ki a konyha nyitott ajtaján a
sötét udvarra, a csillagos égre.
Az anyja szomoruan nézett rá.
– No babukám, kis pettyem, tentikélni, csucsukálni? Aludni fog a jó fiú?
Szépet fog álmodni? Jaj de milyen szépet! Milyen gyönyörüt! És reggelre
nagyot nő, de milyen nagyot!…
Igy mizserálgatva levetkeztette, lefektette bent a házban, a maga ágyába
s ott volt vele, míg el nem aludt.
Aztán gyorsan elmosta a rengeteg edényt, amivel egy lompos szolgáló
éjfélig, vagy tovább égetné a lámpát.
– De hol van az az ember! – figyelt fel. Kivülről dalolás hallatszott.
Lent a kert elején, a csürnél már folyt a különös tiszaháti
kenderdörzsölővel a munka. Harminc-negyven lány és legény hajtotta a
vendégoldalrudból csinált tekerőt, körbe-körbe, a dörzsölőgép körül.
Pompás nyáréji mulatság ez; folyt a nóta, a játék.
– Hol az istenfenéjében van már az az ember. Már ott kell neki
ácsorogni; a lyányok körül kell neki szaglálódni!
Kiállott a tornácra s hangosan lekiáltott feléjük.
– János, János!
Odalent egy lány szemtelenül az arcába kacagott a gazdának, aki
hátratett kézzel, szótlanúl, vágyakozva nézte a cicázó fiatalságot. Neki
ebben sose volt része. Annak idején őt, az első gazdafiút, nem
eresztette ide az anyja, mióta meg házasember, a felesége.
– Gazduram, hijják – szólt a huncut lány.
A nagy, puha, szőke ember boszusan indult föl az udvaron.
A felesége a tornácon várta.
– Gyere mán befelé! Feküdni! – pattogott rá.
Bement. Becsukták az ajtókat.
Odabent a gazda lelökte a lajblit, lehuzta a csizmát s megállott az ágy
előtt.
– Hát ez a gyerek mán mindig itt alszik!… – mondta fogcsikorgatva – ha
egyszer megharagszok!… –
– Tudod, hogy kitörné a nyavalya a drágámat, ha nem érezne maga mellett…
– szólt ridegen rá az asszony.
– Hát engem kitörhet? azt nem bánod?
– Feküdjön csak lefelé. A helyére! – parancsolta az asszony, mint az
állatszelidítő, ráfüggesztvén sötét, nagy szemeit a maga fenevadjára.
A vaskos, rőt emberállat meghunyászkodott s morogva huzódott a másik
sarokba, a gyékényágyra. Levágta rá magát s mormogott:
– Egye meg a fene ezt az életet, hogy az egye meg…
Befordult a falnak s a másik percben elaludt.
Vera pedig eloltotta a lámpát s odasimult a gyermekéhez; lázas,
megfojtó, tébolyodott szeretettel ölelte magához.
– Eggyem, pettyem, édes mennyországom!
A VÉGEK JULIJA
Juli fölébredt s a mai lakodalomra gondolt, ahol nyoszolyólány lesz.
Azután Tót Jóskára, aki elsővőfély. Édesen elmosolyodott. Hát ő, a kis
Juli még tán táncolni is fog az apja haragosával, aki világcsufságra
minden esztendőn learatja az ő szőlőjüket Péter-Pál éjszakáján.
Aztán eszébe jutott minden s szeliden ujra elszunnyadt. Egyszerre csak
fölrezzent az apja mozgására.
A szobában még koromsötét volt, csak az ablakban derengett világos folt
a muskátlik között.
– Mi a? – szólalt meg álmosan, nyögdécselve az anyja.
– Hol a botom? A rézcsákányos.
Juli végigreszketett nyári takarója alatt. Az anyja ijedten felült.
– Mit akar kend. Hova megy?… – Semmi válasz. – A szőlőbe?…
– Oda. Péter-Pál éjszakája van. Ma megfogom azt a bitangot.
– Jaj istenem. Vót lelke, nem tette meg!
– Vót nekem, mikor öt pengőt igértem a csősznek, ha megfogja.
– Öt pengőt?
Csönd lett. Juli ijedten szorította gyenge bordácskáira a tenyerét. A
szive olyan hangosan kalapált, félt, meghallják.
Az apja meglelte a botot, nagyot koppantott vele a pádimentumon s
kitört:
– Csak a kezembe adja az én teremtőm. Nem virtuskodik velem többet a
pántlikás legény. Adok én neki szőlőt. Adok én neki virtust. Majd
megszüreteltetem Péter-Pálkor. Csak harmadszor is megcsufoljon!
Nagyott vágott botjával újra s kiment.
– Apjuk, – kiáltott utána a felesége sírósan – apjuk. Bolondot ne
tegyen. Vigyázzék. ’Sz má nem kendhez való a’. Jaj, ne tegye hozzá
magát. Hajja!…
De az öreg becsapta az ajtót, hogy majd leszakadt a ház s elment.
Juli pedig úgy fülelt összegombolyodva lányos, keskeny nyoszolyájában,
mint a megijesztett sündisznó.
Az édesanyja elkezdett vackolódni az ágyában, hogy a nagyanyjáról maradt
butor nyikorgott-csikorgott, ő meg a száján is alig mert pihegni
szegényke.
Hogyisne mikor ő még olyan kis lány, aki előtt az édesapjánál nincs
okosabb, erősebb, hatalmasabb ember. De aki mégis olyan nagy lány már,
hogy azt a „pántlikás legényt“ s éppen azt, a tulajdon apjánál is többre
tartja. És épp ezeknek kell összeakaszkodni.
Uram bocsá’, még ráolvassák a tizparancsolatot.
Ez a nyári szőlőaratás, ez vette meg a lelkét. Ez olyan fura história,
hogy a mesébe való, ott se hallott különbet. Az elejére nem is nagyon
emlékszik. János bátyját megverte Tót Jóska, miért, miért nem, tudja is
ő, akkor még kis iskolás leány volt, felőle akárhogy lehetett. De e
miatt az apja becsukatta a legényt pedig a keresztfia volt, hát nem lett
volna jussa rá; hisz ami esett, a családba esett.
Akkor kezdett ügyelni, mikor Tót Jóska hazajött s azt fogadta, hogy
minden esztendőn levág száz tő szőlejét Vég Andrásnak, amiért
becsukatta.
Ez megtetszett neki. Ezen kacagott magában. Persze neki nem fájt az apja
szőleje.
Hát még mikor azzal jött haza a csősz, hogy meg is történt! A száz tőke
porba van.
Julinak határozottan imponált ez a tett s örült, hogy nem lehetett
rábizonyítani a legényre semmit.
Attól kezdve mindig leste a csitri lány, a baglyas gyerek, a sovány kis
semmi teremtés, a daliás legényt, aki félméter hosszú pántlikát viselt a
kalapjánál. Beszélték, hogy kétszer egy lánytól nem vett el rá
pántlikát. Mert csak az ő ángyát szereti ma is, akit János bátyja
elvett, mig Tót Jóska odavót.
Ez mind tetszett Julinak. Minden tetszett néki, amit a nagy legény tett.
Úgy látta, hogy olyan helyrelegény nincs több a faluban. De még a
vásárba se látott párját, amikor bent jártak.
Másik esztendőn már alig várta Péter-Pált, amikor a szőlőaratásnak meg
kellett lenni. Félt, hogy elmarad. Kimondta magában, hogy ha meg nem
teszi, akkor hitvány ember.
Nem volt hitvány ember. S Juli, ahogy nyurgult, egyre jobban legeltette
a szemét a legényen. Még a templomban is mindig fellesett a karba s
éneklés alatt a jó Isten szava helyett a Tót Jóska hangját kereste ki a
sokféle hang közül.
Már még olyanfélére is gondolt az idén, hogy maholnap nem lesz a faluban
lány, aki pántlikát ne adott volna a Jóska kalapjához: ő rá kerül a sor.
S valahányszor új pántlikát font a hajába, elébb mindig megtűzte, mintha
kalapra szánná s meglengette, hogy is repülne az a Jóska kalapjánál.
Szót nem váltottak soha, de még ha szembe találkoztak is, Juli mindig
fölvetette a fejét s érenézett, mintha nem akarná meglátni.
S megtörtént a mult napokban a csoda hogy Julit, akit senki se látott
meg a világon, Tót Jóska megszólitotta nyilt utcán, mikor rendes módján
gőgösködve sasirozott el mellette.
– Hej, kis lány, – szólt rá – csak nem haragszol rám, te háromzuzzáju.
Lám csak, jó hogy látlak, már elfelejtkeztem vóna rólatok…
Juli majd elszédült s egy szót sem birt kinyögni. Tovább ment, csaknem
szaladva.
Azóta se élő, se halott nem volt, mindig erre gondolt. Iszonyuan
restelte magát, hogy nem vágott vissza. Nem is sejtette ugyan, mi az a
„háromzuzzáju“, de biztosra vette, hogy olyan borzasztó nagy gorombaság,
amit nem lett volna szabad eltűrnie.
Ez már nagyobb sértés, mint a szőlőaratás. Csak úgy főtt a vére, hogy
tromfolja meg érte a legényt.
Az is igaz, hogy egy kicsit büszke is volt rá. Dehogy kicsit. Nagyon.
Borzasztóan.
Ő róla jut eszébe a bosszú! Hisz akkor neki szól! Érte teszi! Az ő
kedvéért! Őt tromfolja meg vele! Ő vele harcol!… Hisz akkor ő, Juli, a
Végék Julija, nagy lány!
S mikor erre gondolt, táncra perdült és mindent felforgatott, amihez
hozzáért.
S reszketett, hogy mégis lemond a legény a harmadik szőlőmetszésről.
Micsoda megaláztatás lenne az ő reá. Szerette volna, ha ujra
találkoznak. Százféle goromba szót forgatott magában, amit a fejéhez
vágott volna a hires legénynek, csak azért, hogy istenigazában
megdühítse. Azért még sem mert kimozdulni hazulról, mert jól érezte,
hogy megint az inába szállna a bátorsága, ha ujra szembe jönne rá a
legény.
Milyen égi szerencse, hogy ő csak ilyen semmi kis Juli, akivel senki sem
törődik. Legalább nem látták meg a nagy tünődését. Bezzeg ha „Juliska“
volna, akkor mindenki becézné, vigyázná; vagy akár ha „Julcsa“ lenne is,
szemet szurna akárkinek. De hát egy Juli azért Juli, mert ő csak olyan
haszontalan kis teremtés, aki nem tünik szemébe senkinek, nevet se adnak
neki.
Pedig ha tudnák, mi minden forr ennek a hókaképü lánykának a lelkében,
bizonyosan többet néznének rá, az anyja is többször pirongatná s
többször dicsérné meg.
Julit most, e percben, igazán a hideg rázta az ágyban. Látta, hogy az
apja mennyire fel van indulva. Ha azok ott találkoznak, abból halál
lesz. S véres képek tódultak a szemére. Magamagát tette felelőssé.
Istenem, mér is volt ő olyan kevély. Most mi baj se lenne. Jóskának
eszébe se jutott volna a szőlő.
S kiszaladt a száján egy sóhaj:
– Szegény Jóska.
Már egész világos az ablak;
Kint kongó lépések. Nyilik az ajtó s belép az apja. Mogorván. Dühösen.
– No. Apjokom. Baj van?
– Baj.
– Jaj istenem, istenem. Jaj teremtő szent atyám. Jehovaszüzmáriám!
Learatta?
– Le.
– Jaj, de legalább kitekerted a nyakát.
– Nem fogták meg.
– Ó te ember, ember! Ó a drága szőlő. Ó a gyönyörü szőlő. Ó hogy a főd
sijjeszsze el a pokolra valót. Mit mond a csősz?
– Azt, hogy minek van haragosom.
Az öreg asszony felkelt, szoknyát kapott s elkezdett a házban le s fel
szaladgálni és fejére kulcsolt kézzel jajveszékelt.
Juli meg, a kis gonosz, a kis lelketlen elkezdett kacagni. Volt esze,
nem hangosan, csak úgy befelé. A szivével, nem a szájával. Olyan büszke
lett, olyan kevély lett arra a pántlikás legényre!
Hamar felkelt, felöltözött s ki a kert lábjába! Ott egy kenyérdagasztás
idejeig kacagott, kacagott tiszta szivéből.
Akkor aztán igen szomorú arcot öltött s felment hallgatni a jajgatást,
panaszt.
Tele volt a ház a szomszédokkal. Hullt az áldás a pántlikás kalapra.
Mindenki tudta, hogy ő volt s azt hányták vetették éppen, hogy nincs mód
a boszura vele szemben. A János nem tehet semmit. Az már házas ember s
most is másképen van a felesége. Az öreg se tehet semmit. Más se.
Persze, ha volna még egy arravaló legényfia…
Ez a beszéd szöget ütött a Juli fejébe. Hiszen, ő tudja legjobban, ez a
mai tett neki szól. Csakis ő neki. Meg a „háromzuzáju“ is. Neki kell
visszatromfolni.
S egyszerre, mintegy villanásra, eszébe ötlött a tromf módja. Ha azt
megtehetné!
– Most mán mi lesz a lakodalommal, – kérdezte egyik szomszédasszony –
elmennek?
– El – szólt keményen Juli apja.
– De Tót Jóska az első vőfély.
– Azér! Éppen azér!
Juli összeszorította éles apró egérfogait s hallgatott a sarokban maga
is, mint egy kis szürke egér.
Jaj csak az apja ne engedjen! Csak elmenjenek a mai nagy lakodalomba.
Majd módját leli ő a tervének…
És ugyis lett. Az egész falu tele volt suttogással. Vég András egész
családostól ott lesz a lakodalmon, fiastul, menyestül! A lesz a cifra.
És Tót Jóska az első vőfély.
Nagy volt a lakodalom. Még a félholt is fölkerekedett; meg akarták
látni, hogy néz szembe a megcsufolt familia a szőlőaratóval. Az
embereket jólesően borzongatta meg egy kis vérszagvágy.
A nagy vőfély táncolt, mint az abrakos paripa. Vadonatuj, hosszú
pántlikája messze lobogott pörge kalapjáról.
Egyre feszültebb lett a helyzet. Ugy látszik, Tót Jóskába hét ördög
bujt, erővel kötölőzködni akar. Egyelőre senki sem vágott vissza neki a
Vég-hadból. Pedig mindenkinek rajtuk volt a félszeme s többen
észrevették, hogy még a kislányuknak, a Julinak is ég a szeme, mint a
parázs.
Ez a szem feltünt Jóskának is és úgy izgatta, ingerelte, mint a vörös
kendő a bikát. Mit, ő ezzel a gyereklánnyal ne bírjon. Egyszer se néz rá
a kis cafra.
Hirtelen félreháritja a táncosokat s a tükör alatt álló kis asztal elé
perdül. Ott ültek a tekintélyes öregek. Rákezdi a nótát:
Három fehér szőlőtőke,
Három fekete…
A hátulsó sorban ezt mondja valaki:
– Akasztott ember házában nem jó kötelet emlegetni.
A vőfély meglengette pántlikás kalapját s lecsapta az asztalra. Azzal
veszett kihívóan másik nótára kezdett:
Száz szál bakar venyige,
Száz szál venyige…
Halálos csönd lett. A táncolók is szinte megállottak.
Nem történt semmi.
A vőfély felkapta a kalapját s mámorosan lóbálta meg.
Ebben a pillanatban harsogó kacagás tört ki.
A kalapon nem volt pántlika. Valaki levágta a lengőjét.
Ónos, fakószinü sápadtság öntötte el a legény arcát. Őrült düh
szorította össze a torkát.
– Ki tette ezt! – ordította vadul.
– Én! – csendült fel egy merész hang.
Juli volt.
Az egész világ rábámult s a kis lány ott állt szemben a legénynyel.
És ni, hisz ez nem is kis lány. És milyen szép! Olyan amilyen csak lehet
egy ilyen se kicsi, se nagy lány, akinek minden porcikája reszket a
rémülettől s aki azért mégis ugy áll, mint a paradicsom kapuján az
angyal a lángpallossal.
Két kezében feltartotta s meglobogtatta a két szál pántlikát.
A legény meg volt verve, össze volt törve, nem tudta, mit tegyen.
S üveges tekintete összekapcsolódott a lányka égő, tüzes pillantásával.
Egy hosszú perc telt el, akkor megszólalt rekedten a nagy vőfély:
– Vég András bátyám, hallja kend! Istenjézusszentszüzmáriaucscse
kipusztítom kendteket egész familiástól, vagy hozzám adják ezt a
kislányt feleségül.
– Kérdezd meg őtet – válaszolt lányára kevélyen Vég András.
– Hozzám jösz? – kérdezte a vőfély.
– Igen! – szólt a kis lány.
– Ejha, ez a Végék Julija? – kiáltott valaki s csakugyan az egész
lakodalmas népség ezt kérdezte a szemével.
Hát ez a Végék semmi kis Julija? Ez a kinyilt rózsa? Ez a boldogságtól
piros, ez a derék, szépséges virág? Na, hát ez csoda. Mert itt ma, az
egész világ szemeláttára, valóságos csoda ami történt.
A VÉGVACSORA
I.
Béresné egyre rosszabbul volt és senki sem tudta a baját eltalálni. Fenn
járt-kelt ugyan de egyre sáppadt, soványodott, nagy vérzései voltak s
olyankor belső fájdalmai.
Ezt a halálosan fösvény, kapzsi, éheskutya módjára falánk asszonyt
iszonyu dühbe hozta, mikor úgy látta, hogy nincs orvosság a betegségére.
Szidta saját magát, amért nem bir meg egy kis rongy, semmi bajjal.
Szidta az urát, mert gyanakodott, hogy az okozta a baját. Szidta az
egész világot, amelytől úgy sejtette, maholnap meg kell válnia. S szidta
az eget, ahova készült.
Legjobban az keserítette, hogy az urán nem fogott semmi baj. Míg ő a
lelkét is kiadta az erőlködéstől, az ura játszva, jókedvvel végezte a
dolgát, mintha csak truccból volna olyan vaserejű. Az egészségesek és
betegek közötti régi elkeseredett, lappangó viszálykodás folyt közöttük.
Az asszony úgy érezte, hogy mindenki őt gúnyolja, hogy lenézik s kinézik
az életből, mert beteg, azért legalább míg itt van, bosszut akart állani
azzal, hogy annyi keserüséget okoz másoknak, amennyit csak lehet.
Csak a két kis fiával volt jó egyezségben. S azok miatt volt a legtöbb
kinos perce.
Mint a Vida Károly özvegye került Béres Ferenchez, akitől nem is lett
gyereke. Az első urától volt két fia, az egyik tizenkét éves, a másik
nyolc. Most majd megháborodott, ha elgondolta, hogy hiába volt az ő
rettenetes sok munkája, gondja, harca, amit a Béres vagyonban a Vida
gyerekeiért végzett, úgy hagyja a magvait, ahogy a világra hozta: semmi
nélkül.
Mennyit örült, hogy a második urának nem volt ivadéka. Legalább nem lesz
ortálykodás. Minden ezekre maradhat. De ha ő elmegy erről a világról,
akkor vége mindennek. És már látta is szép kis fiait mások cselédjének,
zsidó kocsisának. Majd meghasadt a szive.
Ha legalább lett volna mód, hogy valamit biztosítson nekik, ha lett
volna egy jó nagyanyjuk, vagy egy becsületes atyafi, akire számíthat
hogy az ő holta után a gyerekeire fogja hagyni s azokra fordítja, amit
félretenne náluk fiai számára. De nem volt senkije s úgy állott a nagy
vagyon közepén, kétségbeesve s látta, hogy ez mind kisiklik a markából,
a fiai harapást se kapnak innen, majd – azután.
Hosszú éjszakákat töltött álmatlanul. Éjfélben fölkelt, sorra csókolta
alvó fiait fejtől-lábig, mint baba korukban és sürű könnyhullatással ült
órákig az édesdeden alvók mellett, virasztva felettük, mintha azok
volnának a betegek.
Aztán, hogy a görcsök, a jajok megszüntek s végre mikor látta, hogy a
halál nem jön olyan egy-kettőre, eláltatta magát, hogy az egész csak
képzelődés, hogy a bajával elélhet évekig, legalább odáig, míg eszes
emberek lesznek a fiai, csak bár a nagyobbik… És újra dolgozott tovább,
kínlódott, mint a barom.
Elmult a tél, a tavasz, a nyár. Őszre fordult újra. Az aratás jó volt, a
gyümölcs gazdag, lekvárfőzés előtti napon ágynak esett.
Ott feküdt tehetetlenül a tarka dunnák közt s nem birta eltalálni, mit
kell most tennie. Kést vegyen-e, amivel kivégezze magát?
Éjszaka végre kitalálta: orvost hivat.
Ha már ígyis-úgyis el kell innen mennie, akkor kinek-minek kuporog?
Vigye az ördög. Telik a Béres Ferenc vagyonából. Legalább annyit hadd
kapjon még belőle, hogy nyuljék egy arasszal az élete. Ki tudja, hátha
igazán tudnak valamit az orvosok is.
Másnap befogatott az urával s elhozatta a gecsei doktort.
Tetszett neki nagyon, hogy az ura egy szóval se mert ellene mondani. Ha
az asszony küldi, akkor biztosan nagy baj van.
El is jött az öreg doktor, alaposan megvizsgálta s kímondta, hogy nem
tudja mi baja. Nem lehet azt egyszerre megtudni. Majd eljár ide,
kikurálja. Úgyis átmegy mostanában a falun csaknem mindennap a grófhoz.
Hát csak járjon. Az asszony már úgy meg volt ijedve, azt hitte, csak
egy-két napja van hátra, annál jobb, ha az orvos hosszú ideig számít rá,
hogy idejár.
Rendelt az orvos minden féle szert, egy részét bevette az asszony,
másrészét kidobálta az ablakon. Mikor milyen kedvében volt. Végre
kifakadt:
– Ej ennek már a lábába száradt az esze, hozzátok el nekem a fiatal
orvost.
S ezzel megkezdődött az orvosjárás. Egész télen át egyik a másiknak adta
a kilincset. Az asszony egyre új meg új orvost rendelt magához. Látta,
hogy az ura dühös, felé se szeret már nézni. Annál jobban hordatta a sok
orvosságot. Egész patika gyűlt az asztalára.
Husvét felé egy híres tanár járt a grófnál, azt is elhivatta.