tegyenek meg mindent a betegnek, mert nem lehet tudni, melyik nap lesz
vége.
Egy hét mulva mindenek csudájára felkelt.
Már beleunt az orvosokba, mind valamennyit kikergette a házából és a
másik baján kezdett gondolkozni: hogy biztosítsa a jövőt fiainak.
A gazdaság sem ment sehogy; a kezdődő tavaszi munkaidőben nem volt
asszony a háznál. Csak tehernek, csak bajnak. Asszonyt kell fogadni. Nem
állhat meg a világ ő miatta. Jaj de sokat szidta az anyját, amiért
meghalt ezelőtt tíz esztendővel!
Akkor kapta a Mari unokatestvére levelét, hogy özvegyen maradt,
gyermektelenül. Mesterember volt az ura, hát nem maradhatott utána
valami nagy jómód.
Ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Jól emlékezett Mariskára, együtt
voltak lányok. Nagyon csúnya volt szegény, esetlen, bikkfanyelvű. Nagy
bajában is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ingerkedtek vele a
legények, mert nem tudott senkinek úgy visszavágni, mint ő. Mert ő
bezzeg szép lány volt, felkapott lány, még akkor is nagyon helyre
menyecske volt, mikor másodszor férjhez ment.
Ez jó lesz neki. Ide hivja Marit. Az igen ragaszkodó volt ő hozzá,
nagyon hűséges, bizonyosan örülni fog, hogy itt lehet és nagyon hálás
lesz a jóltevő maradékához. Az majd gondját viseli az ő fiainak, ha az
isten csakugyan rossz szándékkal van az anyjuk iránt.
Makacs szenvedélylyel vetette rá magát erre a gondolatra is. Rögtön
levelet írt Mariskának s meghívta örökre.
Egy hét múlva jött csak a válasz, amiből látszott, hogy a Mari fél ott
hagyni a maga megszokott életét s nemhogy két kézzel kapott volna az
ajánlaton, de el akarta valahogy hárítani magától.
Béresnére ez valóságos csapás volt. Rögtön levélnek ült s eszeveszett
módon rimánkodott, sürgetett, hogyha istent ismer, ha emberi érzés van
benne jőjjön, de hamar. A gyerekekrül van szó!
Mariska csakugyan rászánta magát, túladott fölös holmiján s eljött
hozzájuk.
A beteg asszony vértelen, hústalan testét kicipelte az udvarra, úgy
várta, mint egy lábon járó holttetem, a lánykori barátnéját. Boldog
volt, mert az ura egészen fel volt háborodva, biztosra vette ugyanis,
hogy a felesége olyan személyt választott, akivel nem lehet egy fedél
alatt élni. De csak nem szólt egyenesen semmit az ember. Végezte a
dolgát kedvetlenül, dühösen, az egész nyügös életbe beleunva. Nem sok
változás volt a háznál, csak ép, hogy a gazda igen megtanult káromkodni
az utóbbi időben.
A kocsis ment ki az új asszonyért az állomásra.
Estefelé érkezett meg, mikor a nap lebukóban volt a csűrön túl.
A beteg asszony feszülten, meredten, fázósan ült egy tőkén s várt, várt.
Jóformán gondolata sem volt, csak leste, várta a rémületet, amit hoz a
vendég. Minél közelebb volt az idő, annál jobban félt. A szive mélyén
kínos feszültség nőtt. Hátha csakugyan ostobaság volt, hogy idehívta! Ha
nem olyan lesz, amilyennek várja. Gyötrődő, beteges képzelete átcsapott
a másik végletbe és mindent torzítva mutatott.
Végre megjött a kocsi.
Megállott az udvaron, a ház előtt. Senki sem volt kinn a fogadására. A
háziasszony maga úgy ült a hosszú tölgyfaszálakon lekuporodva, mint
valami idegen. Szennyes kék kartonruhája, sárga keze-arca, rosszul
fésült feje, szánalmas volt.
A szekérről lepattanó takaros asszonyszemély egy pillantást vetett rá s
látszott, hogy irgalmas akar lenni, úgy szólt oda:
– Mondja lelkem…
De hirtelen ráismert:
– Vicám! – mézesítette el a szót, – csak nem te vagy az?
A beteg asszony savanyúan, közönyösen nézett rá.
– Még én volnék, – mondta hűvösen, nyugodtan.
– Jézus Máriám!…
A vendég sopántani akart, elmondani istenem mi lett belőled, de
meggondolta.
Odasietett hozzá, átölelte s erősen megcsókolta a beteg asszony száját.
– Már jól van, – mondta magában a beteg, – mindent látok ebből. A
vagyonomra áhít. Azért még meg is tud csókolni!…
Rátámaszkodott a barátnője karjára, az túlságos szivesen segítette,
amilyen nagy szivesség csak egy napig telik az embertől. Így mentek
befelé a házba.
Szembejött rájuk a férj.
Egy pillantással végigmustrálta az új asszonyt s megelégedés terült el
arcán, amit a beteg jól látott.
– Ugye gusztusodra való? – mondta a pillantásával az urának. – Nem olyan
keszegsovány, mint én. Ezen van mit fogni?
Epe futotta el. Meg kellett állania, hogy el ne düljön.
– Lelkecském, mindig olyan gyengécske vagy? – sápított az új asszony.
– Mindíg a! – mondta a férj. – Nagyon is várta magát. Jó, hogy jött,
isten hozta nálunk.
– Köszönöm szépen, igazán nagyon szépen köszönöm, – felelt az új
asszony.
És a beteg megérezte a keze tartásáról, hogy már nem törődik ővele többé
s ahogy rájuk nézett, meglátta a galád összeesküvést, az egészséges
emberek pezsgővérű összemosolygását a beteg test fölött.
– Osztán csináljon ám valami jó vacsorát! – mondta a gazda bent a házban
s maga gyújtotta meg az asztal fölött lógó petroleumlámpát.
– Mit csináljak szivecském? – fordult mézédes arccal a háziasszonyhoz a
vendég.
Ezt újabb epeömlés érte ettől a hangtól. Percekig nem bírt szólni.
De megszólalt, hogy ne kelljen tovább látni barátnője ízetlenül mutatós,
részvétteljes arcát amelyről jól leolvasta, hogy nem neki, hanem az
urának kelleti magát.
– Csinálj restderejét. Ott a turó, a tejfel, a zsír.
– Rögtön lalkecském, csak lafektetlek.
A beteg asszony iszonyodva figyelte meg, hogy barátnője nemcsak
megszépült, meghízott, de affektálni is megtanult. Hogy a „lalkecském“
szót hallotta tőle, a hátán borzongás futott végig.
Olyan beteg lett, amilyennek még sohasem érezte magát. Most már bizonyos
volt benne, hogy meghal. És ő maga hozta el magának a hóhért.
A két fiát oda gyüjtötte maga mellé s beszélni akart velük. De azok
örökké kacagtak, nem birtak a jókedvükkel s egymást csiklandozták. Végre
is kikergette őket.
Szomorúan nézett utánuk:
– Vesztüket érzik! – suttogta.
Vacsoráig százszor szaladt be az új asszony kérdezősködni és
gyöngédséggel kínozni a régit.
Ott terített a szeme előtt, az ő abroszával, az ő edényével,
evőeszközeivel. A beteg elfordult s a pókhálós padlásra nézett, hogy ne
lássa a halált.
Szótlanul, vagy halkan suttogva ült le a család az asztalhoz, amelynek
az ágyfelőli oldalát üresen hagyta uraskodó gyöngédségből az új asszony.
A gazda nem tudott eléggé jóllakni az étellel. Már egészen el volt
szokva a rendesen főtt ételektől. A beteg asszony ahányszor odanézett,
mindig meg kellett látni valami rémítőt. Az ura és az új asszony nagyon
jól érzik együtt magukat.
Az ember maga is elrestellte a gyors hűtlenséget s hogy jóvá tegye
valamivel, szót vetett. Még beszédközben is tele volt a szája étellel.
– Hanem hát, – a mán igaz, – hogy olyan rezsderejét senki se tud
csinálni, mint az én feleségem… Aztat nem kell rágni se, – csak behányja
az ember, – osztán egy-kettő, megy lefele… – és nevetett hozzá,
összenevettek az új asszonnyal.
S a beteg némber szeme kitágult, a teste kirugódott, megmeredt.
Abban a percben tudta mit kell tennie.
– Megétetlek benneteket!
II.
Azt hitte, hogy régen elfelejtette már az utolsó imádságot is, amit
tudott, de most maga is elcsodálkozott, milyen tisztán emlékezett a
gyermekkorában megtanult imákra, litániákra s mindenféle könyörgésre.
A rendkívüli izgatottságtól olyan beteg lett, hogy napokig alig volt
eszméleténél. Az esze nehezen váltott s szakadatlanul azon az
egyetlenegy gondolaton csüggött. Koronként halálos reszketés fogta el,
ha elgondolta, hogy többet talán föl sem tud kelni. Nem tud boszút
állani.
Napokig feküdt egyedül a lefüggönyözött szobában. Sohasem volt még
ennyire magára hagyatva. A gyerekfiait lánccal se lehetett volna az
ágyánál tartani, azok szinte megbomlottak a sok játéktól. Az ura csak
hálni járt be a szobába. Marit meg ő üldözte ki magától. Ha bejött, ő
befordult a falnak.
Egyszer csak elfogta Marit a sírás.
– Kár volt nekem idejönnöm, – fakadt ki, – látom én, hogy nem szivelsz.
Elprédáltam a sok drága holmimat. Csak legalább ne tettem volna, nem
lennék itt senkinek az útjába. De most hova legyek. Hol szedem én össze
az én nyugodalmas kis lakásomat?
– Úh álnok, álnok! – lihegte magában a beteg asszony.
– Az egész világ kinevetne, ha látna, – folytatta Mari – hogy így
feláldoztam magamat csupa merő jószivűségből.
– Nem mégy el innen többet! – gondolta magában a beteg – nincs már nekem
annyi hatalmam, hogy téged innen kitudhassalak!…
– Legalább mondd meg, mi bűnöm, mi vétkem, – pisszegte az asszony – a
magad lelkének se tudnál megfelelni, mért nem tűrhetsz. Kérdezd meg a
szomszédokat, az egész falut, nem dolgozom-e, nem tartom-e jól a
gyerekeidet?… Mindenki csudálja azt, amit én teszek?… De ha a te lelked
ellenem van is, tudom, a jó Isten előtt nem fog tudni számot adni érte,
miért nem szívelsz.
A beteg rábámult.
Hogy mer ez így beszélni! Hisz ez egész védekezés. Mintha megsejtette
volna, mit forral ellene!… De az lehet, hogy a világ szemét be tudta
kötni. Talán még a jó istenét is!
És erre a gondolatra megfordult az eddigi érzése. Amitől eddig
reszketett, ha megsejtette, most mohón vágyott utána: a bizonyosságra, a
maga lelke és az Isten szine előtt való bizonyságra: hogy már is
megcsalják ezek őt együtt. Az ura meg ez a dög.
Kinyujtotta a karját és megfogta száraz ujjaival barátnéja kövér párnás
kezét.
– Látod Mari – mondta neki – te olyan nagyon felveszel mindent. Én már
senki, semmi vagyok; egy napig élek, kettőig; mit törődsz velem. Én mán
nem sokszorozok Mari. Hát azt mondom neked, hogy csak tedd azt, ami jól
esik, élj úgy, ahogy jónak gondolod. Én velem ennyit se törődj!… Ha a
gyerekeimnek csontot vetsz, azért is megáld az Isten.
Mariska igen elcsodálkozott ezen a beszéden; balkezével eltakarta kövér
arcát, szétterjesztett ujjaival szemét, homlokát, aztán odaborult a
beteg ágyára.
– Oh, Vicám, Évicám, be szomoruakat beszélsz. Majd meghasad a szivem, ha
ilyent hallok tőled. Meglásd, nem lesz okod panaszra!
Azzal kifordult a szobából nagy sírással.
A beteg tudta, hogy azért ment el, mert nem tudott tovább hazudozni.
Kifogyott a szóból.
Most már a fohászkodásaiba azt is belevette, hogy segítse hozzá őt az
Isten a bizonyságához. Hogy ne szálljon az ő fejére és gyermekeire a
vétek, a vér átka. Legyen neki bő, sok igazsága, legyen annyi oka
haragra, elkeseredésre, bosszura, hogy annak csak tizedrésze,
századrésze is elégséges legyen két ember halálára.
Másnap délután, amint bejött a barátnéja, úgy tett, mintha mélyen
aludnék, mert bent volt az ura is. Jól számitott, a gazda nevetve
megcsipte a Marit.
– Ssz! – rántotta el magát kényesen Mariska. – Meglátja!…
A férfi vállat vont.
– Ha alszik, aludjon.
Azzal átkapta félkarral a menyecskét, egy rövid percig dulakodtak; akkor
ez kiszabadult s a férfi nevetve kiment.
Mintha a tegnapi beszéd óta a helyzet egészen megváltozott volna; a
beteg asszony úgy vette észre, hogy már ő a vendég itt, a másik a
háziasszony, neki kell megköszönni, ha valamit tesznek a kedveért.
– Úgy, úgy! – mondogatta magában – csak hordjátok a rőzset a máglyára.
Ott égtek rajta! Ott!…
Arca egyre jobban beesett. Alig evett valamit s úgy látszott, mintha a
csontra ráaszalódnék a bőr. Már nem is sápadtsárga volt a színe, hanem
barna, vörhenyes barna. Szemét mereven függesztette a padlásra s magában
szünetlen mondogatta az Ave Máriát. Kivánta, epedte a szenvedést. Jó
akart lenni, áldozati bárány, aki érdemetlen sorsra jutott, akiért a
magas egeknek kell bosszut állaniok.
Három napig feküdt ilyen holtelevenen. Már úgy tett, mintha nem is élne,
mintha észre sem venné, ami körülötte történik. S csakugyan, azok azt is
hitték, hogy ő vele többé nem kell számolniok. Lassacskán úgy viselték
magukat a szemeláttára, mintha ő nem is volna. Már nem taszította el
Mariska a gazda kezét, ha az fajtalanul érintette s vissza nevetett rá,
mint a fiatal asszony az urára. Úgy voltak már szinte, mint az új
házasok.
– Tobzódjatok csak! – mondta magában a beteg s beszítta egész lélekkel a
felháborodás jussát; érezte, hogy erőt merít belőle. – Csak egyétek tele
magatokat, míg bele nem fúltok bűnötökbe.
Észre sem vette a napok telését. Nem tudta kiszámítani napok, vagy hetek
multak-e azóta, hogy ő ágyban fekszik. Csak azt az egyet tudta, hogy ő
ezeknek itt rettenetes nagy nyűg a nyakukon.
És ez is öröm volt neki. Már nem egyszer megállapította, hogy betelt a
pohár, csordultig megtelt, de mégis halasztotta egy-egy nappal, meg újra
eggyel a büntetés óráját. Hadd dühöngjenek legalább, hadd súlyosbítsa a
rögtönhalál büntetését azzal, hogy megkínozza őket mohó falánkságuk
feltartóztatásával.
Végre egy éjjel irtózatos szók riasztották fel álmából.
A szoba másik oldalán levő ágyban dühös, vad dulakodást hallott.
Megdermedt ereiben a vér.
Ezt mégse hitte volna. Hogy idáig menjenek. Itt, vele egy szobában, a
haldokló szine előtt. Csuda, hogy az éjjel setét leplét magukra várták.
Egyszerre erős csattanást hallott.
Az erős, fiatal asszony teljes erővel belevágott az ember arcába.
A birkozók megállottak.
És ő tajtékozva lihegett.
– Nem hagyod magad, kitanult városi szajha, hogy még jobban tüzeld a
kant?
Az ura lelépett a földre, visszament a maga helyére, levágta magát a
szalmadikóra és hosszú fetrengés után elaludt. A nőnek semmi neszét nem
hallotta többet, mintha meghalt volna.
Reggel komor volt a hangulat. Senki sem szólt. A férfi úgy járt-kelt,
mint a kivert kutya. Többé oda sem nézett a feleségére, mintha régen el
volna temetve, csak a fiatal, egészséges asszonyt környékezte a
pillantásával.
A beteg ott feküdt délig. A fiai sem jöttek hozzá, mert azokat
kikergette az ember a tanyára.
Dél elmult és egyik sem nézett s nem is szólt oda hozzá. Ő pedig feküdt,
mint a darab fa. Nehezen forgó eszében sorban elismételte mit hogy kell
tennie.
Estefelé egész váratlanul csak kinyújtotta a karját, megfogta az
ágyszélét és felemelkedett. Felült. Letette egyik lábát, majd a másikat
az ágyról a földre, felvette a régi, piszkos kék karton ruháját,
amelyhez úgy hozzászokott betegsége alatt.
Felöltözött.
Elindult, de elszédült s le kellett ülnie.
Jó negyedóra múlva kelt fel újra egyenesen az ajtóhoz ment. Kinyitotta
azt, kilépett.
Az ura, meg a másik asszony ott voltak a pitvarban. Borzasztó
ijedtséggel néztek rá, mintha a sírból kelt volna fel.
És ő mosolygott.
– Vacsorát akarok főzni, – mondta szeliden.
Az ura lesütötte a szemét s kifordult az ajtón az udvarra.
A barátnéja gyáván ment hozzá.
– Ne fáradj, – mondta.
– Jól esik egy kis mozgás, – felelte a beteg.
Mondhatatlan kínnal csinálta meg a vacsorát. Mindent maga végzett
derelyét készitett, turóból, tejfellel.
Mikor készen volt, azt mondta:
– Mariska eredj hozz a kutról vizet a vacsorához. És hijd be a
sógorodat. Gyertek vacsorázni.
Mariska kiment. Sietve.
Ő pedig kinyitotta a konyhaszekrényt, egy belső sarokból kivette a
papirzacskót, a patkánymérget. Akkor elővett egy derelyét, hegyes késsel
megnyította, a zacskóból port hintett a nyilásba, sokat s újra
begöngyölte szépen a gombócot, hogy nem lehetett semmit észrevenni
rajta. Öt derelyével tett így.
– Kettőt egyiknek, kettőt a másiknak, egyet nekem… Nekem egy is elég.
Felvette a tálat, bevitte a szobába, ott várt egy széken.
Idő mulva nagy beszédet hallott kinn a konyhában.
– Gyüjjön be no.
– Hagyj békén.
– Mennyen be – mondta durván Mari – eleget istenítette, egye meg a
derelyéjét… magának főzte!
– Ha főzte egye meg! – rivallta dühösen a férfi, hogy az asszony is
meghallhassa odabenn.
A beteg asszony ráhanyatlott a székkarjára, mint egy rongy.
Senki sem nyitott rá ajtót.
Arra eszmélt fel újra, hogy odakint ismét lárma volt.
– Hát ti minek jöttetek haza? – ordított az ura.
A nagyobb fia hangját hallotta, amint szegényke szepegve felelt!
– Hát éccakára…
– Semmi keresni valótok itt!… Mingyán leütlek ti kutyák! Ezután kinn a
helyetek a tanyán! Majd a Vida Károly pulyáit fogom itt hizlalni…
– Ugyan hallgasson, – csillapította álhangon, hogy még jobban ingerelje,
Mariska. – Menjetek be gyerekek, anyátok vacsorát főzött…
Az ajtó kinyílt s a két fiú bejött.
Lesúnyt nyakkal, félve, tágranyílt szemmel néztek az anyjukra.
Ez pedig mintha kisérteteket látna, mereven bámult rájuk.
– Gyertek fiacskáim, – szólalt meg aztán, – gyertek, kész a vacsora…
Derelye! Nesze lelkem, neked is kettő, neked is kettő – nekem egy is
elég lesz!…
S a három boldogtalan hozzáfogott a Végvacsorához.
TARTALOM
Éjjeli szállás 5
A lófió 18
Mári néni 25
A debreceni csordás 37
Kézfogó lesz 45
Csata 55
A peregrinus 69
Ki a tanyára 80
A nemes kocsis 90
A vizit 101
Füsti fecskék 115
Vera 127
A Végék Julija 136
A Végvacsora 147
MÓRICZ ZSIGMOND KÖNYVEI
A GALAMB PAPNÉ. Regény.
AZ ISTEN HÁTA MÖGÖTT. Regény. A Nyugat kiadása.
BOLDOG VILÁG. Összes állatmeséi. A Nyugat kiadása.
CSITT-CSATT és több elbeszélés.
ERDŐ-MEZŐ VILÁGA. Verses állatmesék.
FALU. Három szindarab. A Nyugat kiadása.
HARMATOS RÓZSA. Regény. A Nyugat kiadása.
HÉT KRAJCÁR. Elbeszélések. A Nyugat kiadása. I. II. kiadás.
MAGYAROK. Elbeszélések. A Nyugat kiadása.
SÁRARANY. Regény. A Nyugat kiadása.
SÁRI BIRÓ. Vígjáték. A Nyugat kiadása. I. II. kiadás.
TRAGÉDIA. Nyugat könyvtár.
* * * * *
Transcriber's note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
4 |Ullői-út |Üllői-út
8 |akkor eladja |akkor eladja.
9 |jobb volt. mint |jobb volt, mint
10 |vas, Húsz |vas. Húsz
12 |mindeniknek, Eladtuk |mindeniknek. Eladtuk
15 |– En tettem |– Én tettem
20 |leugrott a lová ról |leugrott a lováról
37 |kifordultak a kapu kon |kifordultak a kapukon
47 |házatok földjét, |házatok földjét.
50 |megszólal a fiu |megszólal a fiu:
78 |Aki egy hatvan hat |Aki egy hatvanhat
81 |lega lább az olajmécsest |legalább az olajmécsest
82 |csendesen. ijedten |csendesen, ijedten
96 |tovább, Mindig |tovább. Mindig
102 |Gízike tudta |Gizike tudta
104 |a tornácon. a |a tornácon, a
110 |tőlük. mert |tőlük, mert
117 |En vagyok a |Én vagyok a
122 |magyarul. hát |magyarul, hát
124 |alatta. a legközelebbi |alatta, a legközelebbi
138 |ráolvassák a tizparan csolatot. |ráolvassák a tizparancsolatot.
138 |kjs iskolás |kis iskolás
141 |lenne is. szemet |lenne is, szemet