menne, besietett a házba. Ki akart nézni az ablakon az utcára, nem
jön-e.
Jó szimatja volt. Abban a percben ahogy belépett a szobába, valaki
idegen jött be a kapun, már itt is volt a tornácon s megismerte a
hangot, amelytől ijedtében majdnem elállott a lélekzete. Buchta ur
köszönt.
– Alásszolgája Barthos ur! Bocsánatot kérek, hogy vasárnap délutáni
szórakozottságában háborgatom.
Gizike szivében igazán elállott a vér, ugy figyelt.
– Szót sem érdemel, – mondta az apja, – semmi különös elfoglaltatásom.
Buchta ur erre azt mondta:
– Csupán szomszédi jogon vagyok bátor egy kis vizittet tenni.
– Kérem, örvendek. Lesz szives helyet foglalni!
Gizike szegény, hol pirulva, hol sápadva várta, mi minden fog itt ma
kisülni.
A két férfi leült. Gizike megértette a nagy raffinériát, amivel
kijátszották a szülei a Buchta urat. A család fent volt a kertben. Azért
volt fent, hogy az apjuk hamarosan kiadhassa a vendégnek az utat.
Istenem, milyen raffinéria! Szabad egy szülőnek így áskálódni a lánya
boldogsága ellen.
– Az idő elég szép, – mondta a fiatalember.
– Óh szépen mutatkozik! – engedte meg fölényesen az apa.
Bort töltött, koccintott.
– Legyen szerencsém! – mondta.
– Részemről a szerencse! – szólt szerényen Buchta ur és felemelte a
poharat.
Amint ivott, kissé elevenebben szólalt meg a fiatalember.
– Honnan tetszettek ide jönni ami városunkba Barthos úr.
– Hja kérem az nagy kérdés, – szólt az apa szokott nagyképü módján.
Gizikének kezdett nagyon nem tetszeni ez az ellenséges modor. Összevonta
a szemöldökét s s úgy megkeményedett a szive, hogy az többet már csak
ennek az idegen ismeretlen fiatalembernek fog mindent megbocsátani. Az
apjának semmit. Amért ugy rápirított az este s amért ilyen ellenséges
ezzel a tisztességes fiatal emberrel szemben. S haragosan leült az
ajtóhoz közel egy székre.
– Miért nagy kérdés? – kérdezte a fiatalember.
– Hát kérem, mert először is mindenesetre nagyobb városból jöttünk ide,
mint az önök ugynevezett városa. És azután kérem, hát város ez a szomoru
fészek egyáltalán? Mindenesetre nem város.
– Hát hiszen, hát bizony, – habozott Buchta úr, – kicsike város az igaz,
de azért nem falu, polgármesterünk van kérem alássan, és mi akik ide
valók vagyunk, nagyon jól érezzük magunkat benne.
– Hja kérem, aki a kályha mellett születik és a kályha mellett hal meg,
az nem tudhatja minő másutt az élet.
Buchta ur is megérezte végre, hogy egyenesen ő ellene irányul itt minden
szó. S azt mondta vissza a maga csendes módján.
– Hát igaz kérem Barthos úr, hogy én még nem voltam nagyon messze.
Rozsnyón voltam és Rimaszombatban is és Miskolcon is. De akkor haza
kellett jönnöm, mert meghalt az anyám s át kellett vennem a műhelyt és
gazdaságot, és az, ha nem nagy is de a mai viszonyok mellett megér
legalább is egy tiz-tizenkétezer forintot… És ahol voltam is mindig első
mestereknél, ugy hogy az egész megyében senki sincs ilyen fiatal mester
jobb a szakmájában, mint én is a magaméban, a suszterájban.
– Hja kérem a suszterájban lehet! De vannak sokkal felettesebb
foglalkozások.
– Hát kérem – vágott vissza már igazán megsértve Buchta úr, – a
suszterség az egy iparág, de a bányai munka, az csak olyan mindenféle
emberekből van.
Gizike majd leszédült, olyan váratlan volt ez. A legelső pillanatban azt
hitte, most mindjárt emberhalál lesz, de a másikban már imponált neki a
fiatal ember. Ha olyan csendes is, de férfi ez. Nem enged ez magával
sokat packázni. Szinte látta, hogy elvörösödött az apja, hogy fujja fel
az arcát, mig gőgösen mondja:
– Nemes ember vagyok tisztelt ur, az apám is, az öregapám is mind kardos
nemes volt.
Elhallgatott és kifelé nézett a kertbe. A fiatal ember békülékenyen
folytatta.
– Nem kétlem kérem szépen egy szóval sem.
– Az csak a sors szeszélyétől van, hogy én bányában dolgozom. Különben
is nincs semmi panaszom, mert mondjuk, ha nem volnék megelégedve a
jelenbeli állapotommal, akkor nemde mindenesetre megfelelőbb izé után
néznék. Mondjuk máskép keresném boldogulásom kenyerét. Mert mégis első
vagyok a magam resszortjában s nekem senki sem parancsol ebben a
városban, mindössze hogy a mérnök urnak van joga velem megtárgyalni,
hogy hogyan és miképen ezt vagy azt?
– Kérem szépen én nem kifogásolom…
– De fiatal barátom, ha abban itéletet akar, hogy ez vagy amaz ki és ki
legyen, azt kell kutatni, kik voltak a szülei!
– Kérem szépen én semmiképen nem…
– És aztán, az én családom neve betükkel van beirva az ország
történetébe. S ha én ma egészen egyszerü embernek látszom is, azt nem
úgy kell tekinteni, hanem úgy, hogy ha a sors játéka közbe nem jön,
akkor most én volnék a Sitzenbacher vagyon, mondjuk: tulajdonosa s nem a
báró Sitzenbacher család; mert az én szépapám tette őket urrá, azzal,
hogy potyán átengedte nekik a vagyonát, amelyben az öreg Sitzenbacher,
aki akkor csak egy egyszerü cseh ember volt, vasbányát fedezett fel és
abból lettek az ő gyerekei urak és bárók: Tudja barátom, ki a
Sitzenbacher?
– Nem tudom kérem szépen én…
– Na persze, aki nem ment tovább egy Rimaszombatnál!… de azonban a
Sitzenbacherek ma is legalább negyvennyolc millió forinttal birnak! De
ők azért nem voltak hálátlanok, mert maig ugy tekintik a családot,
mintegy rokonokat. Tudják ők, hogy a mi földünkből vették a báróságot!
Levelezésben is állunk, csak most is nem régen megküldték a
gyászlevelet, mikor meghalt az öreg méltóságos.
Adhattak volna részt abból a vagyonból, ha tisztességes emberek.
– Hja barátom, az nem ugy van a ma világban. Én adtam volna magának, és
maga is nekem, nemde! Ám azonban a mai világban nem lehet erkölcsöt
tapasztalni. Csak a szociálizmus rontja az embereket, hát hogy lehetne
valamit várni a magasabb polcon ülőktől is. Mindenki csak magának él és
magának hal.
Töltött a pohárba és koccintott. Kiitták.
– Mindazáltal nekem nincs panaszom rájuk, mert az apám is, mondjuk:
igazgatója volt az ő vasbányáiknak és teljhatalmu megbizottjuk
mindenféle ügyes-bajos dolgukban. És valóban az öreg méltóságos is mikor
el akartam jönni tőlük, mert én is ott kezdtem, de bizonyos kényes
dolgok történtek, már mint az elő szokott adódni, és én leköszöntem az
állásomról. Csak harminc esztendeig voltam náluk. Az öreg méltóságos
három hónapig nem fogadta el a lemondásomat, akkor bementem hozzá az
irodába, azt mondom neki: Hogy vagy elfogadja az ur és elereszt, vagy
innen addig nem megyünk ki, míg alá nem irja a bizonyítványomat.
Barthos úr nevetett a visszaemlékezéstől. Gizike is nevetett odabenn,
hogy az apja ilyen ember!
– Akkor azt mondta az öreg méltóságos… Hej de borzasztóan káromkodott,
egyre csak az apám istene körül járt, de én azt mondtam neki, egész
csendesen, hogy ne nagyon emlegesse a méltóságos úr az apám istenit,
mert ha az én boldogult szépapám olyan marha nem lett volna, akkor most
úgy hiszem, én mondanám a cifrákat.
Barthos úr egészen átengedte magát az emlékezés gyönyörűségének.
– No hát azt mondja az öreg méltóságos, egyen meg a fene, tudod hány
emberrel tettem jót, idegennel, hanem megérem még, hogy sírva fogsz
visszajönni, hogy egy darab kenyeret kérj. Akkor aztán kimondtam a
bolond szót, csak azt az egy szót ne mondtam volna. Hogy: azt nem éri
meg!
– Bizony az nagy kár volt! – szólt csendesen Buchta úr. S ebben a
percben Gizike is észrevette, mekkora könnyelmüség és a családja ellen
való vétek volt az apjának ez a tette s elszomorodott.
– Hát bizony nagy kár – mondta csendesen bólintva Barthos úr, – de
hiába, olyan a nemes ember, hogy kimondja a bolondot, de rögtön
megbánja! Hanem az már hiába van, sose veszi vissza többet.
Buchta úr nem mert sértegetni, pedig a nyelvén forgott, hogy kimondja,
hogy elég baj. Nem okosság.
– Más a nemes ember, mint maguk polgári eredetü egyének. Tisztelem,
becsülöm, de nem fér meg a gyomrommal. Bennem mindig csak az a buta gőg
dolgozott. Azért most is úgy vagyok, hogy most se tennék máskép.
Újra töltött, újra kiiták fenékig a poharat.
– Üsse meg a guta, ha már ide vetett az Isten haragja ebbe az utálatos
kis tót fészekbe, hát élek a családomnak. Ki van ebben a városban,
akivel érintkezni lehetne. Aki van, csak a nagy flanc! Én egyszerüen
akarok élni. És aztán olyan emberekkel legyek, akik hivatalból élnek. Az
egy nulla. Az nem úr. Részemről legalább semmiesetre sem. Valami rongyos
kis tanító akart a lányomhoz járni…
– Melyik kisasszonykához, – kérdezte Buchta úr.
– A Juliska lányomhoz, de természetesen nem engedhettem meg a
közeledést.
Gizike hirtelen felállott. A szive hevesen és ijedten kezdett el
dobogni. Most jön a rettenetes dolog. A bolond szó. Ha most kikergeti az
apja a fiatalembert, akkor vége a világnak.
– Hogy én nem tudom megadni a lányaimnak a kellő dolgokat!… és
temészetesen a lányomban sem tapasztaltam valami nagy szerelmet, mert
akkor mégis, na! Így azonban én itt nem…
Ebben a percben Gizike kirepült a szobából. Egy mártirnak, vagy egy
hősnőnek az elszántságával. A halálra szántak bátorságával, a Barthos
vér vakmerésével.
– A kisasszonyka! – ugrott fel udvariasan és valóságos örömmel Buchta
úr. Olyan tiszta ragyogás volt egyszerü becsületes arcán, amiből
lehetetlen volt nem látni, hogy csakugyan neki szól a vizit.
– Alásszolgája Buchta úr! – köszöntötte elragadó kedvességgel Gizike is
a vendéget s kezet nyujtott a fiatal embernek.
Barthos úrnak hirtelen minden vér a fejébe tódult. A szeme ködös lett s
annál jobban elborult, minél tisztábban látta, hogy a harmadik lánya már
elfajult… Szerelmesen mosolyog a suszterre, aki zavarában és örömében el
sem akarja ereszteni a lányka kezét.
– Na maga is szép szomszéd, tisztelem! – mondta merészen Gizike, –
csaknem egy éve lakunk egymás mellett és csak most teszi tiszteletét.
– Óh dehogy, kisasszonyka, dehogy, instállom kisasszonyka, csak nem
mertem, azazhogy…
Barthos úr uralkodott az arcizmain és mereven nézett a szomszéd házra.
Eszébe jutott, hogy tizezer forintot mindenesetre meg kell érnie a
vagyonnak, ámbár ez a komisz kis város, ez nagyon satnya fészek s nincs
semmi jövője.
Aztán felállott s egy szó nélkül végig ment a tornácon. A vakolat
lehullott egy helyen. Elhatározta, hogy meg fogja csináltatni s levonja
a házbérből.
– Hát te miért jöttél el? Mért hagytad azokat magukban? – kérdezte a
felesége csendesen, mikor felment a családjához a hegyoldalra nyuló
kertbe. Az asszony mindenben megegyezett az urával, mert egy unokabátyja
az aradi tizenhárom között van…
– Kijöttem, – szólt rekedten Barthos úr, – mert nem akartam valami
bolondot mondani. Mert aztán ha egyszer kimondom, többet az Isten se
veszi vissza a nemesi parolámat.
A két fiatal pedig olyan hangosan kacagott, olyan boldogan ott lent a
tornácon, hogy mindnyájan csudálkozva s irigykedve néztek össze:
– No ez a Giza! Hát csakugyan ő kapta a vizittet!
FÜSTI FECSKÉK
Az ilosvai Kubo, a meghalt kéményseprő helyettese, sorra elvitte a
környékre az új segédet, hogy bevezesse a munkába. Sehová sem
ereszthette magában, mert Máté az Alföldről került vándorútján Ilosvára
s egy szót sem tudott tótul.
A két fiatal kéményseprő vidáman ballagott a hegyoldalakon. Kubo, a
csöndes tót fiú, nagyon tanulékony volt és mindenről kikérdezte a
kollegáját. Ha valami okosat hallott, komolyan mondta rá:
– Ez praktikus. Tényleg.
Vagy, ha valami csinos tárgyat, vagy szokást tanult el vándor társától,
megilletődve mondogatta a furcsa ilosvai hangsúllyal:
– Ez elegáns: de igázán.
Hamar megbarátkoztak, mert mind a ketten fiatalok voltak, s bár a hosszu
Kubo komolyan viselte magát, mint egy leendő mesterhez illik, hiába, ő
is kéményseprő volt. Már pedig, ahogy Máté mondta, szomoru kéményseprőt
még senki sem látott.
Az igaz, hogy ő olyan volt, mint az ördögfiók. Úgy megkacagtatta Kubót,
ha a lányokról beszélt, hogy a hosszú tót fiú megállott és fulásig
hahotázott. Különösen mikor azt magyarázta el, micsoda fogásai vannak
neki. Ha ő egy lányra ránéz, annak már „kámpec“. Borzasztó történeteket
mondott el, s volt egy esete, mikor az oltár előtt csábította el egy
vőlegénytől a menyasszonyát. Csak ránézett a menyasszonyra s az nem
merte kimondani az igent!
Roppant mulatságosan tudta ezeket a históriákat elmondani, de azért a jó
Kubo, mikor kikacagta magát, megcsóválta a fejét s azt mondta:
– De bárátocskám, az nem elég, mi lette a lánnyal?
– Mi lette? – kiáltott fel Máté s kacagott a furcsa magyarságon, – az
lette barátocskám, hogy ma is él, ha meg nem halt. Mit gondolsz, csak
nem vehetek el minden lányt, akit megölelgetek.
– Ez praktikus felfogás! – mondta Kubo és nevetett.
Hegytetőre értek fel, ahonnan távoli szép kilátás nyilt előttük. Máté
megállott pihenni, nem igen szívelte a hegymászást s mikor kifujta
magát, kegyetlen nagy hangon beledalolta a messziségbe az alföldi
kéményseprő nótát:
Én vagyok a füsti fecske,
Hej! Szeret engem a menyecske!
Hej de! Szeret engem amikor mos!
Hej, mert! Szereti ű ami kormos!…
– Ez elegáns nóta, – mondta Kubo, mert ő csak ezzel a két jelzővel tudta
kellően kifejezni magát, hogy elegáns vagy praktikus.
Máté felbukfenceztette a nagy tót fiút, aki lehemperedett a kövér hegyi
fűbe. Akkor neki szaladt s hosszában átugrotta.
– No pajtás! Nem nősz nagyobbra! – kiáltott rá.
Kubo elhasalt a fűben s úgy nevetett, hogy még a véknya is megfájult.
– Ez praktikus kivánság! – nyögte végül szemét törülgetve.
Kubot állítólag azért szuperálták ki a katonaságtól, mert nem volt elég
hosszú nadrág a számára.
Egy kicsit pihentek. Csönd volt az erdőségben, csak a lomb susogott, a
madarak énekeltek és a sodronypálya vaskutyái csikorogtak a fejük
felett.
Máté elnézte, hogy repülnek a kifeszített hosszu dróton a kis
vastargoncák, amelyek a hegyről leszállítják a völgybe, a város végén
levő vasgyárba az ércet.
– Még ilyet sem láttak mifelénk, – mondta. – Hej, ha elmesélem eccer
otthon, hogy egy szál dróton ezer mázsa vasat lehet elvinni akár a világ
végire!
– Hát bizony! – szólt Kubo.
Máté tovább nézelődött.
– Azon kellett volna feljönnünk a bányába! – mondta. – Vagy azon kéne
hazamenni!
Kubo nagyot nevetett.
– Hogy az embert csak megbüntetik, csak becsukják!
– Csak!? – nevetett Máté, – az nem nagy baj.
– Nem bizony! Csak egy kicsit! – vidámodott el Kubo – De siessünk, –
tette hozzá, – mert mindjárt dél lesz. Nem tudunk estig végezni, pedig
az szabály, hogy a bányatelepen pünkösd előtt végezni kell, mert
levonják. Így is nem jöhetünk vissza csak regel, mert écaka nem jön fel
a hold és sötétbe ilyen hosszú úton nem lehet meni erdőbe, mert
megesznek a medvék.
– Az bizony nem volna praktikus! – viccelt Máté.
Kubo felkacagott.
– Nem bizony! De az praktikus, hogy telepen van fürdő, bányászoké. Jól
meg lehet fürdeni este. Megborotválkozni, van borbély, csak öt krajcár
egyszer borotválni. Bizony, barátocskám. Regel aztán, mihelyt virad,
jönni visza. Elegánsan. Aja!
Felállott s hallgatva mentek tovább. Máté türelmetlenül várta, mikor
lesz már vége a hosszu útnak, Kubo nyugodtan, egyenletesen lépegetett a
szép völgy oldalán, mint az öszvér.
– Holnap lesz nekem boldogság, – szólalt meg végre s egész arca
elérzékenyedett. A menyasszonyára gondolt s nem birta megállani, hogy ne
beszéljen róla.
Máté hallgatott. Szinte megcsillant a szeme előtt a Kubo menyasszonyának
lenszőke haja, kék szeme, üde piros arca.
– Hogy botlott beléd az a lány? – kérdezte s elkedvetlenedve pillantott
a társára.
– Ilyen kicsi óta ismerem! – szólt Kubo s megmutatta, mekkorácska volt a
lány, mikor ő megismerte.
– Szép lány, – mondta Máté.
– Szip, – szólt meggyőződéssel Kubo.
Hallgattak, aztán Kubo beszélni kezdett:
– Bárátocskám, én csak egy kis kominyár inasocská voltam, az ő papája
meg a mester. Nagyon komisz ember volt. Ajaj. Én mindjárt megszerettem
az Evelinkát, mikor még csak ojan kicsike volt. De nem is mertem kérni
az apjától, nem adta volna nekem… Ajaj. De csak maratam neki segéd,
mindig. Nem mentem sehova, még csak Szombatba se, Miskolcra se, Kassára
se, Budapestre se, pedig szerettem volna mindig, mert az nagyon
praktikus, utazni és tanulni sokat. Ajaj, én csak maradtam és mindig
csak akartam, hogy megkérek kezét, de nem mertem, mert nem adta volna
nekem. Tizennégy esztendő óta csak mindig várok, mikor szabad megkérni
Evelinka kezét. Akor tavaj pünkösdkor meghalt mester, akor monta
mesteraszonka; Kubo, csak te maradj it, csináld továb dolgot, ha téged
megválasztanak ujesztendőbe kominyárnak, neked adom Evelinkát. Én
mondtam; jó kérem, maradok itt. Újévkor nem választottak meg, csak
helyettesnek, azt mondta a polgármester, mihelyt meglesz esküvő,
megválasztanak, mert azt akarják, hogy az Evelinka férje legyen a
kéményseprő mester, osztán ha engem megválasztanak, akor én nem veszem
el az Evelinkát. Ajaj! Hogy én nem!… Mondtam mesteraszonkának, akor ű
mondta: te csak maradj itt Kubo, ha letelik a gyászév, neked adom az
Evelinkát. Mert addig ő kapja a fizetést. Én csak helyettes vagyok, de
az nekem mindegy.
Előre hajolva neki dült a hegyoldalnak, amelyre felkanyarodott az út. A
Máté homlokán kidagadt minden ér s villogott a szeme.
– Holnap, pünkösdkor letelik a gyászév barátocskám, – mondta Kubo –
megtartjuk az eljegyzést, az lesz elegáns barátocskám!
Máté forrt és tüzelt. Szerette volna mellbe taszítani ezt a nagy lapos
tót fiút, hogy hetet hemperedjen lefelé a hegyen. Ennek jut az a remek
kis lány? Meg az a jó állás!
Neki is jó lenne az!
Most egyszerre tudta, hogy sohasem látott olyan fehér bőrt. Olyan szőke
hajat, kék szemet…
Jó lehet azt az arcot megcsókolgatni!…
Oldalt pillantott a társára, ki fejlesütve vágta a hegyet sarkával s
ment mint egy állat. Ez a medve, ez tappadjon rá a nagy nyávvadt
szájával arra a barackvirágszin arcra!…
Mit! Ennek a kezéről ne tudná elütni azt a lányt! Hiszen most is jobban
kedveli, mint a Kubo komát. Hátha még egyszer egy este megölelgethetné a
kapuban, mint otthon szokás! Otthon, ahol a szép kéménykotrót úgy
emlegették, mint az ördögöt…
Milyen fehér a lába… Mint a hó… A teste is bizonyosan!…
Hogy is vón az, ha ő nem menne haza. Hanem itt felcsapna kominyárnak!
Készen várja egy gyönyörűséges asszonynak való, meg egy jó állás… Otthon
legfeljebb asszonyt kapna ilyen könnyen.
Mikor Kubóval bement a bányatelepen az irodába, hogy az ellenőrző
könyvet bemutassák, már úgy figyelt, mintha a maga üzletébe akarna
beletanulni.
Csak akkor kedvetlenedett el, mikor látta, hogy az urakon kivül senki
sem tud magyarul, hát ő egész életében idegenek közt legyen? Súlyos
gonddal bírálta a jővőt… Hátha otthon is lehetne kapni állást. Ott is
halandók az emberek, kidülnek az öreg mesterek és mostanában kevés a
kéményseprő… Pláne a világlátott! aki annyit hazudik, amennyi kell.
Nem is volna bolondság, valahogy becsempészni magát egy vastaligába a
sodronypályán s még ma este visszamenni a városba. Úgy elcsavarná a lány
fejét, hogy sohase igazodna helyre…
Ettől kezdve vígan fütyörészett és hamisan kötődött a tót asszonyokkal,
akik egy cseppet se haragudtak a magyar csipkelődésekért. Ha a szavát
nem értették, a kezét megérezték s ezen a nyelven is el lehet
diskurálni.
Mért ne vihetném haza a menyecskét!… Ej, hogy megcsudálnák a fehér
asszonyt! Milyen híre lenne a fehér kéményseprőnének! El is viszem… Hadd
repedjen a szíve az otthoni lányoknak!
Csak egy dolog nem tetszett neki. Nem látott sehol szép asszonyt. Ezek a
tót asszonyok hamar vénülnek – mondta magában s nagyot gondolt rá.
– Legokosabb lesz leszakítani, oszt meg van. Hadd kösse be a fejét a
bolond tót fiú, éljen vele hóttig… Van neki babája otthon, Jászbaráton!
Az nem ilyen cukrászkisasszony, de tűzről pattant menyecske lesz még
hatvan éves korában is… Ej mit! Haza kell ma jutni a fehérlányhoz… A mai
este az övé…
Pompásan galád tervek és ötletek jártak a fejében… Lánynak szabad
hazudni! Vőlegénytől a menyasszonyt elcsábítani virtus! Ha nem is igaz,
amit Kubónak füllentett, itt az alkalom, hogy ezt is megpróbálja.
Mikor dolgát alkonyatra elvégezte, látta, hogy jön a Kubo érte. Kapta
magát, elbújt, megszökött. Bokrok mögött lappangva, a házak sarkában
kezdődő erdőben suttyongva elillant s megkereste a sodronypálya vonalát.
Magas oszlopok tartották a drótkötelet, amelyen a vastargoncák surlódva
futottak. Felmászott egy ilyen létraforma oszlopon s belelopta magát
egyik csillébe. Örömmel látta, hogy üres a targonca, csak néhány téglát
talált benne, meg egy csomó zsákot. Gyönyörüség lesz ezen repülni
Ilosváig! Kellemes ringással repült ki a csille a legveszedelmesebb
szakaszon. A völgy fölött olyan magasan járt, hogy már nem építhettek
alá támaszt. Két hegycsúcs közt úgy úszott fenn a levegőben, mint a
sólyom.
– Ha elmondom el sem hiszik, hogy repülve mentem a tót babámhoz! –
kacagott Máté, s lenézett a völgybe.
Ebben a percben a telepről hatalmas búgást hallott. A gépek fütyöltek.
Este volt, megállott a munka.
A csille elkezdett megcsendesülni.
– Tyhű Atyaisten! – ordított fel Máté, – még megáll!
Eltalálta. Megállott az egész sor csille. Úgy lógtak a levegőben, mint a
feltűzött gombok a zsinóron.
Máté megdermedve kapaszkodott meg a csille vasában.
– Hát én most már mit csinálok!
Nem volt aki feleljen rá. A völgy husz öl mélyen feküdt alatta, a
legközelebbi láb, amely a földről felnyúlt a sodronykötélig, rettenetes
távol, oda egy szál dróton elmenni nem lehet.
– És holnap vasárnap! – kiáltott Máté észbekapva. – Dehogy! Pünkösd!…
Kettős ünnep!… Segítség! Segítség!
A hangja berikoltotta a hegyoldalt, távoli sziklákról gyenge visszhangja
is hallatszott.
Mit ér. Bánatosan dült a csille fogantyújának: itt ünnepel már ő!
Gyorsan sötétedett. Lenn az úton bányászok jöttek lefelé a hegyről, égő
kahanyecet lóbáltak a kezükben. Valamelyik észrevette Mátét a csillében
s elkiáltotta magát:
– Csert!… Ördög!
Csoportokba verődtek, úgy bámulták az ördögöt fenn a vaskutyában, s
borzadva mentek át alatta, sűrűn hányva a keresztet, bár mind
luteránusok voltak, hogy valamelyiknek nyakába ne vesse magát.
De Máté nem vigasztalódott ezen.
Azon sem, mikor a keserves, hosszú hüvös éjszaka után a friss,
dermesztően harmatos hajnalban a madarak énekére feleszmélt és lenézett
a földre, egy másik fekete ördögöt látott szaporán ballagni; a társát.
Savanyúra húzta a száját, de meggondolta, hogy szomoru kéményseprőt még
senki sem látott, hát ő lásson először és saját magát? Olyan nincs! S
hatalmasan rákezdte a nótáját:
– Én vagyok a füsti fecske!…
Kubó majszter felpillantott, honnan az ég tetejéről hallja a hangot s
megismerte a kollegáját.
Először szóhoz se tudott jutni az ámulattól. Aztán elkezdett nevetni:
– De az nagyon elegáns hely! – kiáltott fel.
– Nagyon elegáns! – rikoltotta vissza keservesen Máté.
Kubó leült a földre, mert ilyen jókor reggel éhgyomorra nem birta a
kacagást. Azután újra felkiáltott:
– És hogy az igen praktikus utazás!
– Hej, de még milyen! – mondta Máté.
Kubó a szemét törülgette két tiszta kezefejével, amit az este olyan
alaposan megsúrolt, hogy elmehetett volna vele péklegénynek. Az arca is
úgy világított ki a fekete kámzsából, mint a hold.
– Tisztelem a menyasszonyodat! – szólt le fanyarul Máté. – Mond meg
neki, tegyen félre egy darabot a menyasszony-kalácsból. Megérdemlem
tőle!
– Igen barátocskám! – szólt Kubo s abban az percben elfeledett minden
rettegést, amit az éjszaka kiállott.
Azután, mikor útrakelt, boldogabban lépkedett, szinte röpködött,
kacagott, fütyörészett, mint a madarak. Tizennégy év óta az éjjel
gondolt legelőször arra, hogy olyan eset is eshetik, hogy valaki
elhóditja tőle az Evelinkát…
VERA
Ha száz keze lenne, mind tele volna dologgal. Vacsorát főz az urának,
meg a mezei munkásoknak, amellett ellátja az udvari éheseket: a hizókat,
a kondáról hazajövő malacokat; a tehenet beköti, sós korpát ad elé,
megfeji s még ezt a büdös kotlóst is örökké hessegetni kell, mert ez úgy
bekapott a konyhába! Nem akar már elülni a cudar, pedig ideje, este van.
Vera, a fiatal asszony, boszorkánynak is beválna, minden segitség nélkül
végzi a háromnak való munkát. Persze, mert inkább százfelé szakad,
minthogy segítséget vegyen maga mellé. Meghalna bele, ha négy-öt
forintot kellene fizetni egy lánynak; meg a kosztját! meg a piszkát
látni! meg a mérget nyelni vele! Inkább tizszer megtesz valamit, mint
egyszer mondja. Csak így a legjobb; az van jól, az megvan, amit az ember
maga tesz.