– Hát hogy én még csak maradtam volna, mer mán egészen elfelejtkeztem
arrul, hogy el is kell innen menni eccer, de a feleségemmel összekaptunk
az este, osztán azt mondta az asszony, hogy mán nem szeretem űtet, mán a
falut szeretem, nem űtet! Azér nem megyek el innen. Bezzeg, mikor még
űtet szerettem, akkor tudtam minden esztendőbe költözni, pedig akkor
tele voltunk pulyával…
Mint villámlobbanásban, úgy látszott meg ennek az embernek az igazi
képe… S mint valami csodalényre bámultam a konokfejű öregre, aki furcsa,
bamba daccal nézett maga elé a pohárba, az üres pohárba.
A pap is leült, lekönyökölt, maga elé meredt, aztán megszólalt.
– Beszéljen vele valaki!… Na hát! Egy hetven esztendős vén ember! Aki
egy hatvanhat esztendős öreg asszonynak egy bolondos szavára felszedi a
sátorfát és megyen tovább világgá, mikor már megpihenhetne a
negyvenesztendős bujdosás után…
Félve és féltve néztem az öreg tanító arcába. Semmi sem volt azon. A
könny nyoma is úgy elpárolgott, mintha a nap felszárítja a vízcsöppet.
Végre megszólalt:
– Én nem egy hatvanhat esztendős vén asszony szavára indulok meg… hanem
a feleségem szavára!… Ha neki így jó, nekem még jobb!…
Fölvetette a fejét s fölbiggyesztette az ajkát.
Kétség és remény közt néztem. Minden ember valami nagy, nagy titok. És a
legszimplább is megfejthetetlen. Emberészszel elérhetetlen.
KI A TANYÁRA!
Besötétedett s Lukács nehéz, csámpás léptekkel jött be az ólból. Tera
épen elszürte a tejet s az orrára ütött a nyávogó macskának. A kis állat
furcsán hőkölt vissza a tűzhely alá s a fiatal asszony nagyot kacagott
rajta. Ahogy felállott guggoltából s az első szoba felé sietett, csaknem
beleütődött az urába, aki épen belépett kivülről.
– No, – mordult egyet Lukács.
Az asszonyka sietett félrehuzódni, mert a gazdának igen goromba kemény
keze volt. Még mindig kedve lett vón nevetni a macskán, de félt az
embertől, hogy még rászól.
Lukács bement a hátulsó házba s leült az asztal mellé. Letette félöklét
az asztalra, másik kezét a térdén nyugtatta s úgy megült maga elé
meredve, mintha a saját hetvenesztendős nagyapja volna.
A menyecske észrevette, hogy az ura nem mozog, mert máskor az volt a
szokása, hogy legelébb is a csizmát rugta le a lábáról, de most talán
éhes, várja a vacsorát.
Sietett hát a köcsög aludttejel s a félkenyeret is levette a tálasról,
odarakta az ura elé az asztalra.
Lukács sokáig meg se mozdult, csak bámult maga elé. A kalapja le volt
húzva a homlokába s úgy ült, mint egy vad.
Aztán mintha magától mozdult volna a keze, fogta a csuprot, fakanalat s
elkezdett enni.
– Gyujtsak lámpát? – kérdezte az asszony.
– No. Még mit, – morgott Lukács s tovább evett.
A sötét szobában csak alig lehetett megkülönböztetni egymástól a
tárgyakat.
Tera elszánta magát, hogy meggyujtja legalább az olajmécsest. Egy szál
gyufa elaludt, mire ijedten megállott s várta, hogy az ura rákiált. De
Lukács ámbár megfigyelte az ügyetlen tékozlást, most nem szólt. Ettől az
asszony még bátrabb lett s a gyenge mécsesfénynél elkezdett a macskával
játszani.
– No csak hajrá! – rivalt rá bentről az ura, megsokallva a feleség
lármáját. – Add ide a fakulát. De szilajon!
Az asszony fogta a fanyelű kisbicskát, amely a konyhaasztalon volt s
szaladt be vele az urához, aki nem tudott jóizűen enni, csak ha azzal
vágott magának falatot a kenyérből.
Megállott az asztal sarkánál, mint az ember tisztességtudó, alárendelt
társa, aki boldog, ha csak láthatja is a gazdáját s nézte, hogy eszik az
ura. Azt érdemes volt nézni, mert Lukács egy ételen félkenyeret
megeszik.
– No szegeletre gyüttem mán a takarékkal, – szólt a gazda.
– Ugyan mifelől! – csudálkozott el az asszony, akit az ura sose szokott
beavatni a dolgaiba.
– Majd a magunk szegénységin leszünk mán, – szólt az ember titokzatos
önérzettel.
– Hogy?
– Még ijen jó napom nem vót, mint ma, mióta két ágra szakattam. Mán
letették a betüt az én javamra.
Az asszony egyre jobban csudálkozott, nem is sejtette, hogy az ura
valamiben sántikál.
– Nem vetek neki egy hetet, megyünk ki a tanyára.
– Miféle tanyára?
– Magunkéba.
Terával megfordult a ház.
– Csak tán nem! – mondta csendesen, ijedten.
Lukács nem méltatta rá, hogy bizonyítsa.
– Á, nincsen abbul semmi! – biztatta magát Tera.
– Nincsen! Ha én mondom, hogy van, ne tudj akkor se köpni, se nyelni!
– Hát mi van? Hogy van! Hát beszélj!
– Megyünk a magunk tanyájára, oszt kivan. A takarék megád hatszáz
forintot, megépítjük a tanyát, oszt akkor isten álgya a lapos várost!
– Én bizony nem megyek. Ha te akarsz, eredj, én nem megyek a tanyára!
– Ne tempózz, mint a hasadt fazék! – vetette oda foghegyről az ember.
– Nem bíz én!
– Nem?
– Nem én.
– Osztán mír nem?
– Én nem megyek a tanyára, én nem megyek ki a világból. Fiatal vagyok én
még; akarok én még emberhez is szólani!
Sarkon fordult s kiment a konyhába. Lukács csak evett tovább, csendesen,
kérődzve, komoran, mint a bika.
– A főd nípe mind oda számít, ki a tanyára. A kevi úton mán alig lakik
benn valaki, mindenki odaki van a fődgyén; éngem nem csufolnak több
idén, hogy innen kell kimennem a szántásra.
– Hát eriggy ki, nem sirok utánad, – kiabált be nagyobb bátorsággal
kivülről az asszony. – Én nem akarok elevenen eltemetkezni.
– De a szádba van az ize a pletykának! – mondta az ura. – Mán csak azír
is ki kell menni, hogy ne pletykálj annyit.
Az asszony leült a tűzhely mellett a kisszékre s egy kis fehér
porcelláncsuporban tejet vett kézbe; csendesen enni kezdett. Az ura
szavára elkeseredett a szíve s könnye fakadt. A kövér könnycseppek
leperdültek az arcán és a tejbe peregtek.
– Én pletykálok valaha, – mondta s elfult torkán alig jött ki a hang.
– Hát akkor mír nem akarsz kijönni a tanyára?
– Mer nem akarok! – csattant fel az asszony. – Nem azír adott engem
férhe az én édesanyám, hogy esztendőre mán tanyára vigyenek, hanem azír
hogy éljek!
– Mit búsulsz. Lesz ott elég örömed!… Ott lesz nekem a lú, neked a
tehén… Lesz disztó is. Tyúk is.
Elhallgatott s a csámcsogásán érzett a nagy jóiz, ahogy elképzeli a szép
jövőt.
– Osztán lesz mán gyerek is ha nem hazuttál! – folytatta a férj. – Mi?
Mit szipogsz?!
– Meg is halhatok én odakinn, mire orvos lát engem!
– Orvos! – mordult fel az ember, – nem vagy te személy, hogy orvos
kelljen hozzád! Bába nem is jó?
– A sincs ott.
– Ne szájongj! Csorbaszájú Rácz Lukácsné érti azt a mesterséget. Azok is
kint laknak a Vasaskútlaposon.
– Hun van az a mi fődünkhő!
– Hát majd ott tartom neked az ólba a bécsi doktort! De kényes lettél.
Az asszony letörűlte a könnyeit, azután megpróbált tovább enni, de a tej
nem folyt le a torkán.
Az ember bent az asztalnál nem evett tovább, de ülve maradt a sötétben s
gondolkodott.
– A Gyalpáron jó vályognak való agyagfőd van. Ott mi ketten kihányjuk
magunk a vályogot.
– Mán nincsen cigány?
– Á, nem látja ott senki, magunknak csináljuk.
– Jó élet lesz a, – pityergett az asszony. – Ott mán igazán hogy
vályogvető cigány lesz belőlünk. Ilyen életre szánt engem az én egy
anyám.
– Hát milyenre?
– Hogy én sose lássak mán azután egyebet, csak a nagy eget, meg a nagy
sárt… Hogy én mán ki legyek csapva a nyájba, mint a malac… Azt is el
fogom felejteni, amit tudok, nemhogy ujat hallanék a világba… Kár vót
akkor énnekem olvasni tanulni, ha mán ezután nem látok más betüt, csak
aki a tehenem farára van ütve… Jóra nevelem a gyerekemet, annyit
mondhatok neki, mint a csirkének. Iskolát se fog látni az én gyerekem,
ha az Isten megvér vele…
– Ne szipogj mán, mer odatörülök… Iskolát. Min jár az esze. Arra kell
nekem, hogy a tanító verje a gyerekemet. Ne félj, lesz elég szükség rá,
ha tizenkettő lesz is. A tanyán mindnek van helye.
– Tudom. Olyanok lesznek mint a bornyúk. Ha bejönnek a városba, csak
eltátják a szájukat.
– Annál jobb, legalább somolyognak, mint a rudas ökör.
– Igen majd nevet rajtuk a városbeli, még az is, akinek egy csepp esze
sincs.
Elhallgattak. Az asszony a kistányérba öntötte a maradék tejét s a
macska boldogan kezdte szürcsölni.
– Én nem bánom, én nem megyek, – tört ki aztán.
Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó
lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott
fiatal fekete kun képe.
– Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár, – mondta a maga módján
tréfálkozva.
Az asszony felpillantott rá, s elfordult:
– Nem tudlak ugye itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni,
meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tom hová jársz.
Az ember elmosolyodott.
– Felülök a lúra, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.
Az asszonynak ujra elfacsarodott a szive.
– Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinek!
– Hát!… még menyecskézni is lehet ha kedvem szottyan…
– De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.
– Eszünk habartlét, meg kölest.
Az asszony sürűn törülgette könnyeit.
– Meg honnan tudom én ott, mi a divat?
– Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosan rongyba is.
– Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz, tudom.
– Jobb a szabad tüzhely, bográcsétel a legjobb étel.
– Jaj teremtőistenem, – tört ki jajveszékelve az asszony, – gulyásné
lesz én belőlem!
Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, ugy jajongott, mint a
halottsirató:
– Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak, – tördelte jajszóval, –
hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy
gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.
– Elhallgass már, – rivalt rá az ura, – mert úgy szájon törüllek, minden
fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele
van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik,
tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni,
mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis
fődbül soha ki nem vájnál hatszáz forintot, ha idebe lakunk a városba,
de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire kőteni, nem kell időt
vesztegetni a jövés-mennéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz
pengőt.
– Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek építesz ott a világ végin
tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt… Hogy annak a
királynak nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd
népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti
farkasok, akinek nincs se országa, se hazája.
– Ne karatyolj már, – kiáltott mérgesen az ember. – Még egy szót szólj,
tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum!
Evvel sarkon fordult és bement a szobába.
Az asszonyka lefojtotta a sirását és szívdobbanással hallotta, hogy
vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba.
Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni
visznek ki a tanyára.
A NEMES KOCSIS.
Szép meleg, nyári délután volt s mi élveztük a kertben, hintaágyon
heverve a kilátást, a semmitevést, a jó levegőt a pompás felföldi kis
városban.
A feleségem felsóhajtott.
– De jó volna egyet kocsikázni.
Rögtön előkiáltottam Marit.
– Jöjjön csak, Mari… Van maguknál fiakkeres?
– Hoát vanni van. Hásze tetszik tudni, hogy Klajn a fiakkeros.
– No hát szaladjon el hozzá, mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön,
megyünk kocsikázni.
– Kucsirozni! – hagyta helyben Mari s ment öltözni.
Kicsipte magát takarosan, mint mindig, ha a „városba“ kellett mennie.
Mikor kellő „tisztában“ volt, előállott szemérmesen és azt mondta.
– Tekintetes uram, az Isten aaldja meg aztat a Klajnt, ne tessék avval
menni…
– Hát kivel, Mari?
– Haasze itt van Vidra ’Stván bátyám, van annak olyan két lova, hogy a
Klajn a szemivel se látott olyat.
– De van-e kocsija?
– Ugyan mán honne vóna! – botránkozott meg Mari, – hásze tetszik tudni,
hogy megvette a Pergelt hintóját.
– Nem tudom én.
– Aannye, iszen megmondtam a tekintetes asszonykának.
A feleségem nevetett. De Mari szemrehányóan pillantott rá, amért előttem
elhallgatta a dolgot.
– Jól van Mari, – mondom, azért ne aprehendáljon, még csak egy hete
vagyunk itt, nem tudhatunk mindent. No majd nyár végére mindent tudunk,
amit csak akar.
– Hát átugorgyak?
– Csak ugorgyon.
– Énnye, ha tudtam vóna nem őtöztem vón fel így.
– Miért?
– Csak nem megyek így Vidra Stván bátyámékhoz, még azt hinnék hivogatni
járok.
– Menjen, a hogy akar. Csak siessen, siessen.
Mari visszament a konyhába s visszaöltözködött féltisztába.
Alkonyodott mire elindult.
– Szaladok mán, – mondta s elszaladt.
Vártunk, vártunk soká, nem jött. Sötétben került elő.
– Tekintetes asszonyka, ne tessen haragudni, de nem vót otthon Vidra
’Stván bátyám, osztán meg kelletett várni…
– Mit izen, jön, nem jön? – kérdeztem.
– Hát mikor itthon van, jön, de ha nincs itthon, akkor nem jön. Most is
tetszik látni, a mezőn volt.
– Eredj vissza rögtön, mondd meg neki, hogy azonnal fogjon. Gyönyörü
holdvilág van, most legjobb kocsikázni.
Mari megfordult s kissé zavarodottan, de engedelmesen elment.
Készen voltunk az útra, mikor visszatért.
– Jön a kocsi?
– Hát ma mán nem jön, kezit csókolom.
– Miért nem?
– Este van mán…
– Ejnye, teringette, – fakadtam ki, – ez már mégis sok. Mi köze van neki
ahhoz. Eredj vissza, mondd meg, hogy vagy jöjjön rögtön, vagy többet
soha nem hivom. Majd eljön a Klein!
A lány habozott, maradt is. Egyszer kifakadt.
– Á tekintetes uram, – nem jön az, ha soha nem is tetszik hijni. Mer azt
mondta, hogy nem jön ű még az Istennek se. Örül ha lefekhet. Ki is
csapta a lovakat már a mezőre.
Bosszusak voltunk. Jó izelítőt kaptunk a kocsikázásból.
Másnap elhivattam Vidra ’Stván uramat, megbeszélni a kocsizást.
El is jött. Úgyis otthon hevert, nem mehetett a mezőre, mert egy kis eső
volt. Derék, piros arcú, jóizű magyar ember volt.
A pohár bort elfogadta s a jóllakott emberek önérzetével ült le.
– Hát Vidra uram, szeretném, ha megegyeznénk arra, hogy minden délután
megkocsikáztatna bennünket. Maga ide állana a kapu elé mindennap öt
órakor, és este hét-nyolc órára hazajövünk… Mennyit kér ezért?
Vidra uram úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, mégsem jut eszébe
semmi.
– Hát hova mennénk instállom?
– A hova jól esik. Számítsuk ki a leghosszabb utat, mert tudja az úgy
lesz, hogy egyszer elmegyünk a székvárosig, máskor három-négy falun
végig, ha meg jól esik, megállunk, az erdőben sétálunk, vagy szalonnát
sütünk… Szóval, mennyiért jár velünk naponta délután két-három órát?
– Hát instállom az úgy van, hogy a székvárosba a taksa öt korona,
várakozással hat.
Na, gondoltam magamba, már ezzel nem fogunk eligazodni.
– Hát mennyiért visz el a másik oldalon, Nagypatakra és vissza?
– Hát instállom, nem tom mit mondjak, annak mán nincs olyan taksája. Mer
oda nem jár senki. Négy korona nem lesz sok.
– De nézze csak, itt a térkép; Nagypatak messzebb van, mint a székváros.
Hát mér kér kevesebbet. Hiszen a városba bevisz egy órával hamarabb,
mint oda.
– Az az én dógom, tekintetes uram, én beviszem a tekintetes urat az én
lovammal öt fertály alatt, de a Klajn, nem viszi be két óránál hamarabb,
ha ott döglik is a lova.
– Jól van, jól, hát mennyi idő alatt visz el Nagypatakra?
– Instállom, a mán nem számít, mert hát ki megy arra? Csak ha épen mán
Igló felé megy az ember, akkor esik utba.
– Hát nem akar óraszámra szerződni?
– Dehogy nem instállom. Mér ne?
– Hát mennyit kér egy órára?
– Egy órára! Az a fő tekintetes uram, hogy hova megyünk!
– Mennyit kér, ha erdőbe megyünk?
– Mék erdőbe? Mer annak is taksája van. A csererdőből egy szekér fa
hozatal – mán csak úgy mondom, ahogy számítjuk, – hatvan krajcár, de mán
a Fekete-hegyrűl, egy forint. Ha meg a Vágásba kell meni, na hát
tekintetes uram, oda tengelyes szekérrel se megyek el öt pengőnél alább,
mer én a lovamat meg nem szakasztom, a kocsimat össze nem töröm, ha száz
pengőt fizetne se…
Nagy elszántsággal pederte meg a bajszát és kurucosan nézett a szemembe.
– Jól van, jól van Vidra uram, – mondtam, – de mégse értjük egymást.
Nekem mindegy akármerre, akárhová megyünk, mondja meg kereken, mennyiért
visz óra számra.
– Ugyan ne tessék azt az órát firtani. Mindegy a mán, akárhány óra. Én
azért nem fogom lassabban hajtani a lovamat. Csakúgy hajtok én, akar
szakmányba dolgozok, akar napszámra. Magyar ember vagyok én instállom,
nemes ember.
Nevettünk a feleségemmel s összenéztünk: Itt nem lehet ződ ágra
vergődni.
Vidra uram észrevette, hogy egyet gondoltunk az asszonyommal.
Hamiskásan hunyorított.
– Na, látom, hogy a tekintetes úr is jó magyar ember, hát minek az a
fifikálás. A minek ára van uram, annak ára van. Én nem gondolok semmi
rosszat, de hát ha nem a tekintetes úr vóna, hanem egy amolyan másmilyen
ember… Hát instállom a könnyen megtehetné velem azt a teréfát, hogy
napszámba mindig csak a székvárosba menne velem. Mennyit veszítenék én
avval!
– De nézze jó ember. Hát magának nem mindegy, hogy merre hajtja a lovát?
– Nem bizony instállom, mer hát minden útnak más az ára.
– Jól van no, ne beszéljünk róla tovább. Mindig meg fogunk alkudni
minden útra… Szépen elállott az eső. Hát legyen szives, menjen haza,
fogjon be és vigyen el bennünket Nagypatakra.
– Nagypatakra!
– Oda.
– Lehetséges…
– Akkor jó.
Vidra uram elköszönt, elment. Egy félóra mulva ott volt az ablak alatt.
Gyönyörű volt az út. Szép lejtésü erdős fasor, nagyszerű megnyiló
kilátások, jó levegő, amitől percenként hízik az ember.
Vidra uram néha hátra fordult, mikor felfelé baktatott a kocsi s
visszaszólt.
– Tavaly vettem én ezt a lovat a losonci vásáron. Nem igen lehet
meghajtani, mert a nagyboldogasszonynapi vásáron el akarom adni… Egy
százast csak kell kapni rajta.
Tovább mustrálta a lovát s lefelé vígan gördült a jó kis futó kocsi.
Egészen beleszerettünk a kocsizásba s elhatároztuk, hogy mindennap
kimegyünk.
Amint hazajöttünk, kifizettem Vidra uramnak a négy koronát, de
megmondtam neki:
– Jó lesz, ha meggondolja a dolgot! És én kifizetem magát egyszerre,
mikor már egy kis summára gyűl, legalább kapjon tíz-husz forintot
együtt…
Legyintett rá:
– Mindegy a tekintetes uram! Csak minél előbb zsebibe legyen az embernek
a garas.
Másnap vártuk, nem jött. Érte küldtünk; azzal a hírrel jött vissza a
lány, hogy kint van a mezőn.
Este megizentem neki, hogy a következő nap el ne felejtkezzék! Itt
legyen.
Akkor csakugyan meg is jött.
Vígan ültünk fel.
– Na, Vidra úr – mondta a feleségem jó kedvvel, – megint arra menjünk,
amerre a multkor voltunk. Az a szép út!
– Hát instálom, hová?
– Nagypatakra.
– Nagypatakra?
– Oda.
– Hm.
Megindult. De úgy vettük észre, hogy beteg vagy mérges, mert nagyon
szidta a lovait, a hasuk alá csapkodott és szörnyen lógatta az orrát.
Egyszer se fordította vissza az ábrázatát hiába is kezdtünk vele
beszélni, kurtán, furcsán végzett a szóval.
Az út azért gyönyörü volt s már ismerősen köszöntöttük az ujonnan
feltünő részleteket.
Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a
tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte
meg. Egyenként megforgatta a pénzt, s tovább is a markába tartotta.
– Mi baj, Vidra uram? – mondtam neki.
– Hát uram, – szólalt meg laposat pillantva, – én csak amondó vagyok,
hogy ez nem seft!
– Micsoda?… Hát nem annyit kért?
– Hát…
– Na hát!
– Az isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért!…
Hisz e csak két pengő.
– No látja… Azért mondom, hogy jobb lesz máskép alkudni.
– Á, nem alkuszok én máskép. Magyar ember vagyok én… Mit mennek mindig
abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk…
– Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha
többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk…
– Örül az Isten! – fakadt ki Vidra István. – Szekeres ember vagyok én
uram! – s a mellére ütött. – Az a kötelességem! Ha az úrnak menni kell,
hát menni kell. Zörgesse meg éjfélkor az ablakom, elmegyek én Orsovára
is? De az ég roggyon a rongy tót falujára hogy én mindennap oda járjak!
Mikor az úrnak e csak passzió! Elébb való nekem a magam dóga… Vagy ha
passziózik az úr, hát passziózzon!
– Hogy gondolja ezt, Vidra uram?
– Hogy? Hát jól! Eccer csak elvittem két pengőért; gondoltam: na! isten
neki! Hadd örüljön a tekintetes úr is… Ha dóga vón, ha muszály vóna
menni, a más! akkor nem szólanék! De így? Hát uram, minél többször kell
arra menni, annál többet kell azér fizetni! Tetszik tudni! minden utért
egy koronával többet!
Elnevettem magamat.
Vidra István mérgesen végignézett s megrántotta a gyeplőt. A lovak
kifordultak az útra. Ő meg visszamorgott felém, de a levegőnek beszélt.
– Mer ez így nem seft!… Nekem ugyan nem!…
S dühösen elhajtott.
A VIZIT
A lányok egész délután kacagtak. Buchta úr, a szomszéd fiatal suszter
azt izente nekik, hogy holnap, vasárnap délután meg fogja őket
vizitelni.
Gizike majd meghalt a nevetéstől. Néha megállott, csaknem kiejtett a
kezéből csuprot, fazekat, mig kikacagta magát. A szemét is behunyta, ugy
nevetett. A két nénje is nevetgélt, meg a huga is, de ugy senki, mint
Gizike.
Mikor hazajött az apjuk a bányából, egy kicsit elhallgattak. Mig Juliska
kivitte a krumplilevest a vacsorához, azalatt Gizike a tüzet fújta, hogy
a tésztát hamar be lehessen főzni s egyszerre csak rájött a kacagás
ingere.
– Böske ne ábrándozz, – szólt rá a legkisebb hugára, egy tiz esztendős
gyerekre, – tán már neked is Buchta uron jár az eszed. Hahaha! várja a
vizitet.
Az apjuk, aki komolyan és méltósággal ette a sovány krumplilevest,
beszólt a tornácról:
– Mire való az az erőszakos röhögés!…
Gizike elhallgatott, csak fojtogatta a nevetés.
– Hogyan! – szólt rá keményen az apja magyarázatért.
– A Buchta ur… – böffent ki Gizike, de olyan kacagás jött rá, hogy
belefult a szó a torkába.
Böske állott elő s gyerekesen felvonva a két vállát, azt nevette ki:
– Azt mondja a Gizike, hogy azt mondja a Buchta ur…
Megállott és benézett a konyhába a nagy lányokra, csibe ésszel is
megsejtette, hogy ez nem elpletykálni való.
– Hogyan! – szólt rá rendithetetlen komolysággal az apja.
A kis lány fülig veresedett és ugy állott megijedve az apja előtt,
mintha a tanító előtt állana.
– Hogy a Buchta ur azt izente, hogy holnap vizitel.
– Minő Buchta! – szólt komoran az apa.
Gizike tudta, hogy az apja nagyon is tudja, kiről van szó s erre
rettenetesen elkacagta magát.
– Talán te hivtad meg a Buchta urat, hogy ugy örülsz neki!
Gizike szinte sikkantva kiáltotta:
– Én nem apa kérem!
De ahogy egy percre elhallgatott s körülnézett, meghökkenve látta, hogy
senki sem nevet rajta kivül, erre aztán iszonyuan elrestelte magát.
A csendben elkezdett égni az arca a szégyentől, hogy az apja igy
rápiritott. Még tán azt hiszik róla, hogy ő szerelmes a Buchtába!
Kiment a kertbe s duzzogott.
Hát jól van! Ha szerelmes is volna bele! Nem is akar vén lány maradni,
mint a nénjei.
Járkált a szilvafától a körtefáig, onnan az almafa alá ment s
leszakított egy édes almát, mert azt nagyon szerette. Mérgesen megette
vacsora helyett s ujra meg ujra elmondta magában, hogy ő bizony nem is
marad vén lány. Őrá ne piritson rá az apja.
Csak akkor ment be a sötétből, míkor már ágyat kellett vetni. Az ő
dolga. Megvetette, a gyerekeket lefektette, s kapta magát ő is lefeküdt.
Az anyja csendesen, beteges nesztelenül odament hozzá:
– Van valami bajod?
– Eh, – rántotta meg a vállát Gizike, befordult a falnak s elhatározta
magát, hogy nem alszik reggelig.
Két perc mulva aludt.
Másnap reggel már mintha mi sem történt volna. Minden rendesen folyt. Az
ebéd is megvolt. Senki sem beszélt a vizitről. Csak Gizike csodálkozott,
hogy hát mi lesz a vizittel? Senki sem gondol rá? Azután valami gyanusat
vett észre.
Az apja nagyon bölcsen és igen halkan magyarázott valamit az anyjának.
Tudta, miről beszélnek. Nem baj, hadd beszéljenek. Ő már ugy sem
bocsátja meg az apjának, hogy tegnap ugy rápirított.
Ebéd után elkezdte az utcaajtót lesni.
Az anyja pokrócokat szedett össze a gyerekekkel és fölvitte a zöld füre
a kertbe, ott heveredett le az egész család, csak az apjuk maradt a
tornácon, a félliter bora mellett, amit ebédre nem ivott meg, hogy ha
vendég jön, legyen.
Gizike szakadatlanul ugy érezte, hogy a nénjei folyvást őt fikszirozzák,
s lesik az arcán, hogy várja a Buchtát. Ezek a vén lányok. Az egyik
huszonegy esztendős, a másik huszonhárom. Az a fiatalember csak nem
bolond, hogy az ő kedvükért jőjjön. Kinek kell vén lány! Bezzeg neki
mindig milyen szépen köszön, ahányszor csak találkoznak, pedig be
sincsenek mutatva egymásnak. De hát szomszéd s szomszédnak csak szabad
köszönni.