még avval, hogy mécsest tartson a fekete guba.
A legény édesdeden mosolyog s szól:
– No hát akkor megyek. De nem haragszol, Rozi?
– No, ki mán, nem kell annyit prézsmitálni, ki, ki, ne töltsük az időt.
A legény engedi magát kituszkoltatni s egy perc mulva már hallik az
udvaron a víg füttye, amint halad a lakodalmas ház felé. Azt is jelenti
ez a fütty, hogy megtartja a tisztességet, nem leskelődik, nem ácsorog a
kapuba.
Rozit pedig öltözteti a két asszony, az öreg meg a fiatal és sürü
hunyorgatás közt súgják egymásnak:
– Itt kézfogó lesz.
CSATA
A két lány reggel óta együtt kapált.
A nehéz dologban már összeszoktak s feltámadt köztük a munka-barátság.
Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek érezték, hogy egyikük
nagygazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegénylány, akinek
kenyere a kapa.
Végin voltak a rendnek s már vagy tizedszer értek le az utszélre, ahol
legelőször kezdték a munkát.
– Jaj derekam, jaj csontom! – kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre
megállottak pihenni.
Két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely
megfájult a hosszas görnyedéstől.
– Meg kell kenni! – nevetett csendesen a másik s szintén
felegyenesedett, mint a fiatal vessző; meg sem látszott rajta, hogy
hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tiz
órára egy kis kapálásba.
– Nem jövök én többet káposzta kapálni! – duzzogott Klári, a
nagygazdalány. – Ugy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy
kicsit megmozdítom a kapával, mindjárt kidül!
– Kényes a káposzta, mint a kisasszonyok! – mosolygott csendesen Erzsi.
– Kényes az én derekam!
– Kényes vagy te magad is, mint a káposzta!
– Nevettek.
Szekérzörgést hallottak s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a
völgyes sikra.
– Vajjon ki jön erre! – mondta Klári.
– Pataki Pista, – szólt természetesen Erzsi.
– De könnyen megismered!
– Ismerem.
Egyszerre valami került közéjük. Pataki Pista nagyon jár mostanában
Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább
kapálni, hogy a legény itt ne kapja éppen az utfélen.
Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájult meg a dereka, hogy
ujra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem
bizalmasságra.
Dolgoztak.
Sűrű apró gyom verődött fel a káposztasorok közt; még ártalmatlanok
voltak, de azért a vékony káposzta szálak gyáván, félve nyultak fel
közülök s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembe szálljon, harcra
keljen a buja dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar
soklevelü bürökkel, az alattomosan meglapuló, drótszárú porcfűvel, meg a
többi ismeretlen bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a
káposztakertben és mire észrevennék, már mind eleszik az életet a drága
kis ültetvények elől, akik kecsesen, ijedten emelik harmatosan kövér
levelüket.
Klárika haladt elől. Ő a gazda, ő az első.
Hiába, nem soká birta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát s
rátámaszkodott a kapára.
– Jaj teremtőm, de megvénültem, – mondta.
– Nem vénülsz te meg soha, Klári.
– Mért?
– Mert már tíz órára fáj a derekad a kapától.
– Hisz annál hamarább!
– Ó, aki nem bir kapálni, nem megy az kapálni; pedig aki nem kapál, sose
vénül az meg, – bölcselkedett Erzsi.
A nagygazdalány nevetett s úgy rengett-ringott felső teste a kapanyélen,
mint a rózsatő lombja a karón.
Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos, fehérrel
tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű,
árnyalatlan, hus-piros; olyan volt a karja is, a nyaka is, le a vállon
az ingvállba, ameddig nap süti.
Átvette mind a négy sort s Klári hagyta, hogy szapora munkáju kapája az
ő dolgát is végezze.
A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart
szóba állni a legénynyel. Úgyis nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy
ilyen kisgazda legény, ahelyett, hogy keresne magának egy jó dolgos,
nekivaló szegény lányt, nagygazdalány után szalad… Erzsi haragosan húzta
össze a szemét s úgy dolgozott, mint a gép.
És mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes
rázással a szekere.
– Téged se fogadnálak meg Erzsók!
Erzsi érezte a megaláztatást. Csak azért szól hozzá, mert hozzá szabadon
szólhat. Ő csak szegény lány. Fajtája…
Összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen.
– Nem vigyázol a kisasszonyra! – tette hozzá a legény.
– Ó az ördög vigye el! – nevette el magát a nagygazdalány – mért volnék
én kisasszony.
– Hásze parapli van a kezedbe!
– Az a! – nevetett a lány és a nap felé emelte a kapát. – Jobb volna, ha
ide jönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk!
– Ó, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! – szólt bele Erzsi.
– Énnye, pedig mán ugrottam lefele, – tréfált a legény.
A két sárga ló tovább vitte a szekeret s a legény visszafordult az
ülésdeszkán, úgy kiabált ide:
– Jaj Istenem, teremtőm, hogy rakom fel azt a kis lucernát! Jöhetnél
segíteni Erzsus, látom van érkezésed. Klárit, ezt nem merem híjni!
– Pedig elmennék!
– Jaj megáld az isten! Rám fér a segítség, mint a hátamra a bot.
– Majd odaszánom ezt a kapanyelet! Jó?
– Jó bizony!…
Nevetve néztek egymásra s Erzsiben forrt a méreg. Nagyon, nagyon
illetlennek találta ezt a hosszu diskurálást. Látszik milyen lány a
nagygazdalány. A dereka elfárad, de a nyelve nem… Kell az? így kiabálni
utána egy legénynek!
Lesütötte a fejét s vágta, de úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett.
Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lehetett a legény
fütyölését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek.
– No eressz engem is… Mán jó van… Birom mán a kapát!
Elfoglalta az első két sort s szótlanul haladtak előre.
– Hej, derék legény a!… – szólalt meg egyszerre, csendes őszintén Erzsi.
Klári kuncogva nevette el magát.
– Olyan mint a többi.
– Nem olyan!… Derék legény ez… Kevés van ilyen… Nem iszik, nem pipál!
Nem szórja el a pénzt.
Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog
s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a bőség.
– Csendes ember, – folytatta egyhangú szürke darálással, – de igen jó
dógos. Nem sok kell neki. A multkori bálon se kötött ez egy krajcárt se,
csak amit muszáj vót. A koronát a belépésnél.
– Hát a muzsikusoknak nem adott?
– Adott négy krajcárt, csak hogy éppen meg ne szólják. Belökte a
kalapba. Aki akarta azt is gondolhatta, hogy tány husz krajcárt is
adott.
A nagygazdalány megütődött. Valamit nem értett. Keveselte a
gavallérságát. Mintha a szegénység szaga csapta volna meg az orrát.
– Jó ember. A feleségéhez is jó lesz. Az anyját is úgy tartja, mint a
pohárba. Pedig az egy préda asszony, moslékba önti a paszulylevest, ha
megunja enni. A multkor is mustrálta érte a fia… De az nem becsüli a
maradékot. Az minden másodnap főzni akar.
A nagygazdalány csodálkozott. Olyan lassan kapált, mintha aludna. Erzsi
minden vágással ott volt a sarkában. Ő sietett. Beszélt.
– Van is neki. Van egy kis földje. Öt köblös. Az apjárul maradt, avval ü
már azt teszi, amit akar. Ha megházasodik, azt ü magával viszi. Jól jár
vele valaki.
Ujra hallgattak. A nagygazdalány megszólalt.
– Öt köblös! A mi kertünkalja is ötköblös.
De Erzsi nem ügyelt semmire. Folytatta.
– Jól imádkozott az Istennek, akit ez elvesz. De meg is érdemli a jó
asszonyt. Dógosat. Amék rendbe tartsa, mosson rá, főzzön neki. Olyat,
amék tudja, milyennek kell lenni a derék szegény asszonynak. Se sokat,
se keveset… Mert mégis nem kódus. Háza van, fődje van… Meg kell lenni,
ami dukál.
Már ezt úgy mondta, hogy kést forgat vele a másik lány szívébe.
Klári a hangjából érezte meg s biborvörös lett az arca a szégyentől,
hogy ez a kapáslány felteszi ő róla azt, hogy ő hozzá tudna menni ahhoz
a legényhez. Izgatott volt, dühös. Ha egy szál káposztát kivágott, észre
sem vette, rátaposott.
Erzsi folytatta:
– Hát bolondulnak utána a lányok… mert tud a nyelvükön. Szeret velük
tréfálni, de azért meggondolja az, kit vesz el… Más is meggondolhatná,
hogy csábítgassa-é, azért, hogy olyan igen szép a bajusza.
– Jó lesz a kapa alá nézni! – kiáltott rá Klári.
Erzsi ijedten vette észre, hogy egy szál plántát kiborított. Az elsőt a
mai napon. Lehajolt és elültette.
Szótlanul, versenyezve dolgoztak tovább.
A nap égetően meleg kezdett lenni. Klári megállott és levetette piros
pettyes fehér réklijét s ledobta. Ő is ingvállban maradt.
Nemsokára végire értek a sornak. Pihenés nélkül fordultak vissza az uj
rendben.
A hőség rettenetes, kiállhatatlan volt. A nap így még égetőbben
perzselt, szabadon érte a bőrét, kivágott nyakát, le az ingváll alá,
keresztül az ingen.
Hirtelen elhatározással ott hagyta a kapáját s visszament a rékliért.
Amint a piros pettyekre pillantott, valami villant fel az agyában. Hisz
az a legény ragyás! Tele van az arca himlőhellyel!
Mig a réklit felöltötte, oda fordult Erzsi felé s azt kiáltotta neki,
gúnyosan, megvetően!
– Ragyás… Hisz az ragyás!
Erzsi meghökkent. Mintha rémlene neki is, de nem emlékezett rá.
Hiába idézte maga elé az arcát, nem látta rajta. Hanem eszébe jutott,
hogy mikor még kis iskolások voltak, éppen mikor az öreg tanítót
temették, Pataki Pista nem volt iskolában, mert nagyhimlős volt!… Lehet,
hogy ragyás… de csak nagyon kicsit…
– Nem is látszik rajta! – mondta határozottan.
– Nem! – kacagott fel Klári. – Ilyen ragyák vannak rajta!
A mutató ujja első izét mutatta.
Jóízüen kacagott.
– A mán csak utólsó, ha valaki ragyás! – mondta.
A szava, mint az éles kő vágott Erzsi szivéhez.
– Azér jó vón ugy-e! – csapott vissza egy mérgezett szót.
Klári felcsattant.
– Mit… Mit képzelnek ezek! Hát azt hiszed, nekem egy ragyás is jó!
– Jó bizony a szépe! Kiválogatják! Oszt azt hiszik, hogy szegény
lányoknak, mán a csutkája is jó, meg a törekje!
Klári csipőre tette a kezét. Erzsi is harcrakészen nézett farkasszemet a
kapa mellől.
Egy percig végig-végig méregették egymást.
Akkor a nagygazdalány megrántotta a vállát.
– A cipőmről se ráznám le a port egy ragyásért… Erigy csak utána, nem
szakasztom le előled.
– Nekem semmi közöm hozzá…
– Látom!
– Hát nem jól látod!
A kapáslány lehajolt s tovább dolgozott.
A nagygazdalány pedig lesimogatta a ruháját, megrázogatta magát, hogy a
szoknyája ráncai jól essenek, a réklije gyürődései elsimuljanak s öt
ujjal elfésülte a homlokáról a rövid hajakat. Aztán hátat fordított a
kapálásnak s elment a sarki bokorhoz, amelyre le volt dobva a vasalt
sárga kendője, azt felkötötte, gondosan, csinosan.
Észre sem vette, hogy amerre járt, mindenütt utat vágott kis cipője a
megkapált szegény palánták közt.
Mikorra elkészült, hogy haza menjen, Pataki Pista már megint itt volt a
lucernás szekérrel. Megállította a lovakat, úgy tett, mintha valami baj
volna.
– Hova, hova Klárika?
– Két szemem után.
– Jobb a négy szem után. Üjj fel na…
Klári kényesen fordította el a fejét. A legény ujra biztatta.
– Jobb lesz itt a lucernába. Akár a hintó, akár ez. No Kláriska!
Klári megvetően, gyülölködve nézett az arcába.
– Menjen a fajtája közé. Négy krajcáros gavallér… Ott az a jány! Intsen
neki. A nem bánja, ha rücskös is!… Azért annak maga a legszebb!
Elbillent, hogy csak úgy röpült a szoknyája és szaporán átment a lovak
előtt az út tulsó felire s nemsokára letért a gyalogösvényre, keresztül
a buza közt.
A legény meg csak nézett, nézett, utána nézett a gőgös kis pávának, aki
éles késsel metszette ketté minden reménységét.
Utána nézett, hogy kavarodik bele a kék szoknya a zöld buzába, hogy
virít ki a fényes sárga kendő csillogva a napfényen s hogy távozik, hogy
eltünik, mint hajnali álom, amely olyan nagyon szép s olyan könnyen
elillanó…
Végre visszanézett a káposztaföldre.
Erzsi akármilyen lassan dolgozott is, ekkorára már egész közelre ért.
A legény gubbasztva ült a szekérben s hosszan nézte el a fürgén, ügyesen
dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet… Addig nézte, addig nézte,
mig végre ott állott előtte. Az utnál. S felegyenesedett.
– Erzsi te…
A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is… Meleg van.
S a szeme könnyes volt.
– Hová ment ez?
– Hová! – rántotta meg a vállát a lány. – Hát tisztult a gazbul. Mintha
ez a káposzta ni, csak kihuzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert
itt nem jó a dudva közt…
A legény nem igen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon,
akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak
éppen az nem jutott eddig eszébe, hogy…
A lány hirtelen felpillantott s élesen, kiváncsian nézett a legény
arcába. Kutatva futott végig az arca szinén egypárszor, aztán mosolyogva
sütötte le ujra a tekintetét.
A legény kitalálta, hogy ez most megnézte, csakugyan ragyás-e?
Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna
arcszínét.
– De te azért türöd a ragyást?… – mondta csendesen.
A leány csiklandósan fölkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az
egész testét s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben.
A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé.
Harapósan.
– Na megállj… te rigó!… Hász én nem tudtam… Honnan tudtam vóna, hogy te…
szereted a ragyást!
A lány hangosan felkacagott s az arcán lecsordult egy könycsepp.
Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal, lehajlott
fejjel.
A legény szívvel, örömmel, tüzzel, hallgatva nézett a leányra, a derék,
asszonynak érett teremtésre s megszólalt:
– De most mán tudom… Hallod… Tudom mán, ne busujj!…
A lány elszaladt. Végig, végig a káposztáson. Ott kapta fel valahol a
Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett uj rendbe a tulvégen.
A legény utána nézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem
pillantott többet vissza.
– Tudom én azér! – billentett az ujjával, – szaladhatsz mán, mégis én
kötöm be a fejed.
És igen, igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt.
Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a
szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett és nagy
lélekzettel, győztesen, diadalmasan nézett végig a csatatéren.
És könyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás… akit elhódított a
finom, gazdag lánytól.
Aztán tovább kapált.
S a kényes, vékony uri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú
sorral, hogy megszabadultak az erőszakos erős vetélytársaktól, akik
elszijták előlük az életet. És a karcsu kis testek úgy emelték fel a
leveleket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen.
A PEREGRINUS
A Jókai regényéből maradt itt.
Nagy, vaskos, tökfejü ember volt. Fekete, szutykos pipája egy percre sem
aludt ki s olyan szomoruan, olyan bánatosan nézett a világba, mint azok
a szép, szomoru szemű ökrök, amelyek kérődzés közben mintha azon
busulnának, mit lehetne kezdeni ezzel az ő impozáns koponyájukkal, ha
nem hiányoznék belőle az ész.
A pátriámban találkoztam vele, valahol Szatmárban. Épen abban az időben,
míkor már nem hittem az ősállatokban, mikor legjobban sajnáltam, hogy a
mese csak mese.
A papnál voltam s a derék tiszteletessel a szociális problémáról
beszéltünk s utálva ittuk a könnyű kerti bort.
A papnak csinos lányai voltak, de azok átmentek a szomszédba s mi egyre
beljebb haladtunk a magas polítikába.
Nagyon, nagyon untam magam. A pap szocialismusa, a csikarító savanyú
bor, a cserépkályha földszagú melege megfeküdte a szivemet.
Ekkor lépett be hozánk a csendes vendég.
Már találkoztunk egy köszönésnyire, tudtam, hogy ő a tanító. Úgy jött be
közénk, mintha ebben a percben ment volna ki s most csak visszajönne.
Szótlanul vette a poharát, amely eredetileg a papné pohara volt, de
teletöltve árván maradt s kiitta, mint akinek soron kívül pótolnia kell
a mulasztását.
A pap a cselédbérekről elmélkedett. Keveselte a nép szempontjából és
sokalta az urak szempontjából.
Úgy hallgattam a beszédét, mint a távoli harangszót, amiről eszébe jut
az embernek, hogy meghalt valaki, de nem érdeklődik, hogy ki… Úgy sem
ismerem…
Néztem a tanítót. Fekete bőrén nem látszott, mennyi idős lehet. Kondor
haja, mínt a disznóserte, fénylett, ezüstös foltokkal tarkázva. Fekete
cseréppipája, mintha be lett volna nőve vastag ajkú, sötét mélyű szájába
s vékonyan füstölgött.
A pap észrevette, hogy szórakozott vagyok, fel akart eleveníteni,
töltött, koccintott. Alig kóstoltam meg. A tanító áhitattal ivott,
méltósággal, szent komolysággal.
Hallgattunk. Resteltem, hogy a pap azt higyje, mintha éppen nem törődnék
avval, amit mond s hozzáfogtam gondolkodni, miről is volt szó. Meg
akartam indítani a beszédet, mert szép hallgatni és jó, egy eldugott kis
szamosháti pap okosságát a legnehezebb társadalmi problemákról.
Azt mondtam, úgy szemeszöktibe, hogy a cselédbér már sok a munkásnak és
kevés az úrnak…
– Hogy érti ezt, uram?
– Úgy, hogy ma a magyar munkásnak nincsen igénye, csak a pálinka
erányában, hát minél több pénzhez jut, annál rosszabb. Sok neki az is,
amit kap. Az úrnak pedig kevés az ilyen munkás, mert dolgozni, belterjes
gazdaságot vinni ilyen munkással nem lehet. Kevés amit fizet, drágább
emberekkel kellene dolgoznia, akkor volna haszna…
A pap magas, sima homloka redőkbe húzódott s igazat adott nekem, de
egyúttal minden oldalról megtámadta a kijelentésemet.
Hagytam, hallgattam, nem figyeltem, nem bántam.
Néztem a tanítót, akinek az arca olyan nyugodt volt, mint a fekete
bivalyé. Csak néha mozdult meg két oldalt egy-egy redő, mikor a pipából
a füstöt szííta be, szabályosan, mint a gép.
Azt magyaráztam magamnak, hogy ez az ember egyáltalán képtelen nagy
lelki megrázkódtatásra, csak él és vegetál, mint a növények, s levontam
belőle a falusi ember tipusát és szinte embertelen nagyra nőtt előttem
az a titokzatos erő, amely áthatja ezeket a vidéki embereket s egy egész
életen át megtartja ugyanazon a helyen, ugyanazon körülmények közt,
megrögzött, lehetetlen szokásaikban, kis körükben, amely egyre szükebbé
lesz nekik, s amelyből egyre lehetetlenebb kivergődniök, míg csak el nem
jön a nagy szabadító, a halál s meg nem nyitja előttük is az örök
végtelenséget…
És mégis nyomasztólag hatott rám ez az ember, mintha valami rettenetes,
valami vigasztalhatatlan, végtelen bánatot sugározna ki magából. Valami
meleg bánatot, amely láthátatlan sugaraival betöltene a szobában mindent
s engem is áthevitene, a könnyezés felé vinne. S valóságos lankadtság
fogott el, mint elalvás előtt, mikor az érzékek elbágyadnak, de a
szellem dolgozik.
Nem csodálkoztam, mikor azt láttam, hogy a tanító arcán könnycsepp kezd
lefelé ereszkedni.
Nyugodtan és természetesen nézett maga elé, úgy látszott, semmit sem
látott és semmire sem gondolt s mégis megnedvesedett a szeme s
könnypatak eredt belőle. Vékony erecske, a mely gyorsan futott le az
arca árkain, s hamar beleveszett a kurta, durva szálú bajusz erdejébe.
A pap felkiáltott.
– Mi baj tanító úr?
A tanító odafordította rá a szemét.
– Láncos adta! – nevetett a pap, – tanító úr! Ejnye! Ejnye!
Jóakaratu volt a hangja s bort töltött a poharakba. A tanító megint
olyan komolyan, nagyszerűen ivott, ahogy imádkozni is csak templomban
lehet.
– Ez az ember!… A tanító úr! – mondta a pap s hozzám fordult. – Hiszi-é
uram, hogy legalább negyven helyen volt már tanító az öreg úr!
Meghökkenve néztem rá.
– A Drávától be Brassóig minden isten elátkozta kis falut végig
szolgált. És kérem, olyan nagyszerűen tanít, hogy olyat én nem láttam
soha. Nincs az a tökfejű gyerek, az a bikakölyök, az az igazi
parasztpulya, akit egy esztendő alatt meg ne tanítana írni, olvasni,
számolni. Összeadni, kivonni, szorozni, osztani: fejből. Valóságos csuda
az!… Hogy mi a módszere, senki sem tudja, tán ő maga sem. Az bizonyos,
hogy nem Pestalozzi találta ki. Hanem, hogy a magyar parasztnak az eszét
ismeri, tudja, mire való, mennyi fér bele, mi kell neki, az is bizonyos…
Nevetett és jó kedvvel nézett az öreg tanítóra, aki érzéketlenül ült a
helyén, mint egy darab fa.
– És kérem, – folytatta a pap, tekintélyes papi gesztussal, – tudja ön,
mi a tragédia?
– Nem.
– Nos, tehát az a tragédia, hogy ez az ember, akit aranyba kellene
foglalni, mert negyven esztendő alatt negyven magyar községet
szabadított fel az analfabétaság szégyene alól, ezt az embert az állam
nem fogadja el tanítónak. És ahelyett, hogy dupla nyugdíjat adna neki,
ha már negyvenszereset nem adhat, – hiszi-é, hogy soha, még
egyetlenegyszer egy fillérrel sem jutalmazta meg! A leghaszontalanabb
kis tanító ís kap államsegélyt, ez az ember soha sem kapott!…
Komor tekintéllyel nézett körül és folytatta.
– De most fog kapni. Most én jártam utána. Voltam az esperesnél.
Beszéltem vele. Voltunk a tanfelügyelőnél együtt, az is megigérte,
egészen a magáévá tette a dolgot. És most, végre, egy kis valóságos
pénzhez fog jutni a mi öregünk!…
A tanító nem örült és nem búsult, nyugodtan nézett maga elé.
– És tudja ön, hogy mi a komédia? – kiáltott a pap, – az a komédia, hogy
ez a derék ember kilenc gyermeket nevelt fel! Ez a komédia!… Mind a
kilenc fiú! Uram, s mind a kilenc tanító lett! Hát ez az ember nem
érdemli meg az államsegélyt?
Az öreg tanitónak a vállára tette a kezét s bizalma, megelégedése jeléül
megrázta.
– Igyunk, – mondta aztán. S ittunk. A vén tanító ivott, behunyt szemmel,
mint az igazhivő, aki Mekka felé fordul, ha imádkozik.
Akkor letette a poharat s megszólalt.
– Azért nem jó sokáig egy helyen lenni, mert nagyon kiismerik az embert.
Fakó, szintelen, erélytelen hangja volt, mint aki nincs hozzá szokva a
beszédhez.
– Az kell a jó embernek, hogy kiismerjék, – mondta a pap. – De fogadom,
innen nem is megy el most már, míg csak nyugalomba nem megy valamék
fiához. De még azután is itt marad. Nem való már bátyámnak a tanítás,
itt marad köztünk, majd betesszük a szövetkezethez, osztán egy kis
borocska, egy kis kenyerecske mindig lesz a számára, míg él…
Meg voltam hatva. Nincs jobb nép a világon – mondtam magamban, mint a
falusi pap, magának sincs semmije, mégis mindenkiről gondoskodik, a ki
jó ember…
De a tanító belenyult a zsebébe, kivett egy lapot. Rettenetes apró
betükkel sok-sok oldal volt tele nyomtatva. Kiterítette maga elé és
elővette nagy szemüvegét, amelynek foglalata el volt törve, de fekete
cérnával meg is volt kötözve. Azt az orrára helyezte s messze eltartva
magától a lapot, valahol középen rábökött egy helyre, amely már meg is
volt jelölve körömcsinálta kereszttel.
– Mi az? – kérdezte a pap.
– Ohon a’! – Mondta a tanító s elébe tette.
A pap felolvasta: Magyar-Jesztreben (Zemplénmegye) tanítót keresnek…
– Mit akar ezzel? – riadt rá az öregre.
– Megyek oda!
– Megy a fenébe.
– Mán megfogadtam Katona Jánost, tizenkét forintért elvisz.
– Az ördögbe! – szitkozódott a pap, egészen elveszítve a fejét, – hát ez
micsoda! Mi a menydörgös menykő már ez… Hát miért akar elmenni innen?
A tanító megvakarta a füle tövét fekete mutatóujjával s felvonta a
szemöldökét a homloka tetejére.
– Hát mit csináljak én itt tovább? Még hogy rám jöjjön valamék
vaskalapos, hogy nem jól tanítok. Mit kell itt tanítani tovább? Írni,
olvasni minden gyerek tud, a vásáron se csapják be, én bizony nem fogok
nekik nyavalyákat, csillagászatot, meg természettant tanítani. A
krumplit tanítsam nekik könyvből? Elég ha meg tudja kapálni. Megyek én
oda, Jesztrebbe. Az egy olyan kis falu, hogy oda nem kerül tanító soha.
Vótam mellette eccer Imregen, valami húsz esztendeje. Ismerem.
El voltunk szörnyedve. És mindezt olyan természetesen, olyan egyszerüen
mondta el, mintha a világ legrendesebb dolgáról lenne szó.
– De ha elmegy, nem kapja meg az államsegélyt! – kiáltott rá a pap.
– Nem kell nekem alamizsna – intett türelmetlenül az öreg. – Ugy se
tanítok én fizikusnak egy parasztgyereket se, nekem ne parancsoljon a
miniszter.
A pap vállat vont s kétségbeesetten nézett rám, mintha azt mondta volna,
hogy: bolond, hát bolond!
Csöndben ittunk egyet, aztán szótlanul ültünk egymás mellett jó ideig.
– Tizenkét forintot kért Katona? – kérdezte a pap. Talán csak azért
szólt, hogy jelezze, megéreztesse, hogy ő azért nem fordul el haraggal
tőle.
A tanító megmozdult s szaporán szipogatta a pipát. Apró szókkal mondta.
– Hát tulajdonképen tizet kért, de hát azt mondtam neki, hogy: nézze
barátom, magának vissza is kell ám onnan jönni, hát adok még két
forintot visszafelé útra.
A pap nem bírta tovább, felállott. Csaknem szétpattant. Fújt. Járkálni
kezdett.
Nagysokára a tanitó még egyszer megszólalt.
– Meg osztán… a feleségem…
Elhallgatott s még szaporábban, pislogva szivogatta a pipát.