Note: Images of the original pages are available through
Internet Archive/Canadian Libraries. See
http://archive.org/details/magyarokelbesz00mr
MÓRICZ ZSIGMOND
MAGYAROK
ELBESZÉLÉSEK
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1912
A NYUGAT nyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18
ÉJJELI SZÁLLÁS
Rám setétedett egy nyirségi kis faluban.
Szegény legény voltam, vándor diák, népköltési gyüjtést csináltam a
Kisfaludy-Társaságnak; gyalogszerrel utaztam, kocsmákban, papoknál,
tanítóknál, parasztoknál háltam. Ez a kis nyirségi falu rossz hely volt,
a nép oláhból magyarrá lett, de megmaradt benne valami kellemetlen, vad,
gyanakodó észjárás és nem látott szivesen még a tanító sem. Már nem
nemzetiségi, csak emberi összeférhetetlenség volt köztünk.
Resteltem egy szóval is kérni s mivel eleresztett, sötét este kinn
maradtam az utcán harapós kutyák és idegen nézésü emberek közt, szállás
nélkül.
Sok kunyorálás után elutasitottak végre egy házhoz, ahol „utasok szoktak
megszállni.“
Koromsötétben, híg tavaszi sárban nagy keservesen találtam rá arra a
házra, kinn a falu szélén, az országút mellett. Be se tudok jutni a
dühös kutyáktól, ha egy irgalmas szomszéd segítségemre nem jön. Az Isten
áldja meg, most is úgy emlékszem rá, mint egyik legnagyobb jótevőmre az
életben.
– Jó estét, – köszöntem be.
Az alacsony mestergerendás tágas szobában egy kis petróleumlámpa mellett
többen üldögéltek. Bizalmatlanul, sötét szemmel néztek a késői vendégre.
– Ki a! – szólt ki a gazda, aki nagy, deres fejű öreg volt s már ágyban
feküdt, félig takarózva a jó meleg szobában. Úgy kiáltott rám, mintha az
udvarra kurjantana ki s nem látna szemével.
Elmondtam, mit akarok, szállást az éjszakára.
Az asztal mellől felállott s idegesen lépett a szoba közepe felé egy kis
köpcös asszony, mintha mindjárt ki akarna tuszkolni.
Az ura barátságosabb arccal elibe vágott:
– Jó jó! uram! de hát mán itt van ez a két jóember, ezek se idevalósiak,
mán befogattuk űket hálásra.
– Nem lehet itt, nem térünk – morgott az asszony.
– Ugyan! Csak nem löknek ki éccakára! Elmennék Bátorba, de sötét van, az
utat se tudom… Hát mit csináljak! – pattantam fel.
– Nono, – szelidítette a gazda, – nem térünk, nem térünk! Egy éccaka nem
a világ, majd csak megleszünk.
– Na hálistennek – lélekzettem fel.
Mindjárt otthon éreztem magamat. Lehetett is, mert akit a paraszt
befogad éjjeli szállásra, azzal mintha mindjárt atyafi lenne.
Még vacsorát is kaptam: teát, bundapálinkával, utána rántottát, avas
szalonnával. Azért az is jó vacsora volt.
– Hát osztán mit szed az úr! – kérdezte a gazdám.
– Nótát, mesét.
– A nehésséget!
– De bizony azt.
Megcsóválta a fejét. Még ilyet se hallott. Két becsületes kupec volt az
éjjeli vendég, azok is egyszerre előre hajoltak s piros képükből
kiváncsian csillogott ki az apró kék szem.
Az öreg asszony különösen bizalmatlanul pislogott rám, pedig már lassan
megbékitette velem, hogy megettem a vacsoráját. Kövér kordován barna
arcából gyanakodó bogár szem villogott felém.
– Hát tán még arra is adót vetnek! – mondta ingerülten.
– Affenét! – szólt rá okosan a gazdája s megmagyarázta a dolgot. – Az úr
olyanféle vásári nótás. Itt összeszedi a nótákat a falukon, osztán
felviszi Pestre; ott istóriába rakják, oszt mikor megint lejön, akkor
eladja.
– Úgy! – értette meg az asszony. Le is szelidült. Én pedig örültem, hogy
becsületes mesterségem van, legalább most már mégis valaki vagyok.
– Az is sovány kenyér lehet – szólt részvéttel a jó asszony.
– Sovány?! – szólt a gazda s nevetve rugott egyet az ágyon. – Sose
féltsd te az urakat. Ingyér kapja a nótát, oszt pízir adja.
– Ej ha a tinót lehetne így fordítani! – nevetett az egyik vendég.
– Hát maguk kupecek – kérdeztem.
– Ezek csak olyan jóemberek – szólt magyarázva a házigazda. –
Kocsordiak. Hónap vásár lesz Bátorba, oda igyekeznek. Hát űk olyan
becsületes emberek, hogy megveszik reggel az ócsó kis bornyukat, kis
tehénkéket, oszt déllére eladják. Ha csak egy ötöst, tizest nyernek is
rajta, űk azzal is megelégszenek.
– No de feküdjünk – mondták a kocsordi magyarok. Feltápászkodtak s mint
akik ismerik itt a dürgést, szalmát hoztak be kivülről, lehányták a
kemence tövében s gubástól beleheveredtek. Néztem, hogy nekem is
melléjük kell-e vackolni.
Nem, engem becsültek. Az asszony nekem bontotta meg a saját ágyát s
nemsokára ott feküdtem a vastag, zsiros tapintású dunnák közt. Jó vastag
ciha volt mindenen, „amin nem látszik meg semmi.“ De mennyivel jobb
volt, mint valahol kinn a szép, tiszta csillagok alatt!
A derék asszony elfujta a lámpát, aztán bebujt az ura mellé, a fal
felől, mert belől van az asszony helye.
Kiki elhelyezkedett, nyújtózkodtak nagyokat, ropogott a csontjuk, aztán
megered a beszéd. A falusi ember csak gyertya oltás után, az ágyba
elterülve tud beszélgetni tiszta szivvel. Ilyenkor, a kellemes meleg
szobában esik igazán jól a diskurálás. Ilyenkor tárgyalja meg az ember
az asszonynyal a holnapi vásárt, a jövő esztendei vetést, a jövő heti
trágyahordást, a kisebb fiú házasságát, a nagyobbik menyem cudarságát s
ha vendég van, kiki a maga egész élete sorsát. Sorra jár a szó. Senki se
kottyan bele a más beszédébe, mindenki megvárja a maga históriájával a
másikének a végét, akkor osztán kipakolja ami benne van, csendesen,
rendesen. Nem is lehet máskor kedvére beszélgetni az ember fiának, csak
ilyenkor. Nappal dolga van, de ha nincs is, egész máskép fordul az ember
esze kereke, ha felfelé tartja a fejét, mintha szép vizszintesen
pihenteti. Nappal nem ér rá, mert ha egyéb dolga nincs, legalább
pipázik, olyankor nem illik minden bolondságot kitálalni. De mikor itt a
hosszu éjszaka, amit alig győz átaludni az ember, akkor jó meglopni a
csendet. Úgyis megfájul az ember dereka reggelre!
– Hej atyaisten – sóhajtott fel az egyik vásáros, egy csendes beszédű,
szónyögő ember – s kinyujtóztatta minden tagját a zizegő szalmában – hát
hónap ugyan nem ér-e olyan szerencsétlenség, mint a multkori vásárkor.
– Mi vót a! – kérdezte biztató hangon a házigazda s nem recsegtette
tovább az ágyat.
– Hát… elfizettem egy ötpengőforintost! – mondta panaszos kesergéssel a
kupec. – Annak is a kedves komám az oka, hánnyon hegyet alatta a főd!
Nem is megyek többet vele vásárra… Mer akkor is mondtam neki: Miska! Nem
jól van e ha mondom! Hogy van e Miska! Nekem még egy ötös bankómnak kell
lenni, oszt nincs… Odaadtam én azt annak az asszonynak, mikor
visszaadtam neki a két darab százkoronásból… De mán akkor messze járt az
asszony. Mentem én utánna, de leesküdte az asszony. Pég olyan jól
emlékszek rá, mintha most, ebbe a szempillantásba vóna, hogy odaadtam
neki: egy tizpengőforintost, meg az ötpengőforintost, (azt nem kellett
vóna!) meg három tallért, meg négy koronásat, meg ötven pízt apróba, még
abbul is tudom, hogy kettő hatos vót, három ötpízes, a többi vas. Húsz
forint vót az egész, a nyavaja törje ki, meg ötven grajcár, mégis
letagatta az asszony, hogy aszonta csak tizenöt vót… Hej, az én jó
istenem segéjjen rá, hogy még valaha visszafizessem neki.
– Nem adta vissza az ötöst?
– Nem, hogy puzdorján égessék meg, hamma se maraggyon. De még neki állt
fejjebb, mer aszongya, hogy aszongya: meddő a tehén! Hogy vóna meddő,
mondok, mikor most is borjas. (Ojan borjas vót a, mint én!) De ű látja.
Ha látta, minek vette meg. Hát aszongya; jobban is értek hozzá, mint
kend a pízhez; mert ha értene hozzá, tudná, hogy nekem nem adott ötöst.
– Jól mondta.
– Jól! De azér épúgy nála van az én ötösöm, mint a hogy meddő vót az a
tehén. Nem sajnálom ütet, mer elvitte az ötösömet!
– Igy is jól járt, hogyha túladott a tehenen.
– Hásze jójárni jójártam, de azt az ötöst nem felejtem el mig élek.
– Hadd el, én még többet hántam el akkor, – szólalt meg pattogva a másik
vásáros a sötétben.
– Hogy-hogy? – biztatta szóra a házigazda.
– Hát, sora van annak, – szaporázta az ember. – A sógorommal vótam ott,
buzát hozott be, én meg egy bornyut. Jó ára vót mindeniknek. Eladtuk,
megvót. Gyere be Jóska, aszongya a sógor, igyunk meg egy deci pájinkát.
Nem megyek én, mondom. – Mér nem? – Csak! (Nem szeretem én délbe a
pájinkát.) – Nem jösz, aszongya, mert félsz az aszonytul. – Fél a fene!
– Nem érzi meg, csak egy decit iszunk! – Hát én nem huzalkodtam tovább:
gyerünk. Bementünk. Hozatott egy féllitert. Megittuk. – No, aszongya
Jóska sógor most mán gyerünk. – Várjál, mondok, én is hozatok egy
féllitert. Azt is megittuk. – No hát mennyünk, mondom. De akkor meg ű
hozatott egy liter bort. Hát mit csavarjam, este ültünk szekérre.
Jókedvünk vót. Hazamegyünk. – No sógor, mondok a Bertinek, gyere be
hozzánk, harapunk valamit. A Berti csak nevet. – Mit nevetsz? – Nem
mersz hazamenni. – Mér ne mernék? – Félsz. (Az igaz, hogy réfes nyelve
van a feleségemnek.) Bejött velem. Az asszony morgott, de enni adott.
Hanem szerencsétlenségre ott vót ez az én áldott napam a feleségem
anyja, e tátotta fel a száját… Nemszeretem a sok beszédet, – s
izgett-mozgott az ember a szalmában, – hát megmondtam neki szép
csendesen, hogy: hajja kend! menjen haza szépen, oszt jöjjön el hónap,
akkor mesélhet amennyit akar, nem haragszok meg… De nem hagyott ám
békét, felhánta még az öregapámat is, aki valamikor ócska negyvenbe az ű
öreganyjának azt mondta, hogy ződlajbi… Megfogtam osztán úgy csendesen,
osztán felemeltem, osztán kivültettem a szegényt az ajtón. Hát szalad
haza a jólélek, küldi az urát, Az meg olyan bolond, mint jómagam, azt
teszi, amit az asszony akar. Jön nagy brakhiummal! hogy merten én az ű
feleségét kilökni? – De még kendet is kilököm, csak ne nyughassék! Nekem
legalább van annyi eszem, hogy ha az asszony nem látja, nem verem falba
a fejem, de ez a vén ember úgy ugrált, mintha az ő kába ment vón a
tövisk, amibe a felesége lépett… Mit csináljak, őkelmét is
kipenderitettem az ajtón. Csak ugy jószivvel, hogy kár ne essen a
tojásba. De ott hurcolta az ördög a suttyó fijukat, oszt a kis kokas
nekem jött… Mondhatom annyi rossz szándék nem vót bennem rájuk, mint a
templomi szentségre, de akkor úgy eltángáltam azt a négy személyt!…
(Mert az anyósomnak vissza kellett jönni, meg a feleségem se szivelte el
szótalan a fajtája vesztit), hogy a falu összegyült rá. Máig is úgy
emlegetik csak, hogy: mikor Józsa Jóska megverte a familiát!…
– No e jó! E jó! – nevetett mindenki a sötét szobában.
– Iszen nem is lett vón rossz, csak a Berti sógor bele ne ütötte vón az
orrát, de neki is be tanáltam szakitani a fejét, oszt kaptam érte egy
hónapot.
Jóizüen, de csendesen, élettapasztalattól meghiggadt nevetéssel fogadták
a tőrténetet.
– Mi az, egy hónap! – szólt a házigazda. – Én öt esztendőt ültem
Illaván.
– Maga! – kiáltottam fel meglepetve. – Miért?
– Egy rossz rektorért, – szólt egyszerűen az öreg, mintha nem volna mit
olyan nagyon dicsekedni vele.
– Mit! Megütötte!
– Meg.
– Meghalt?
– Ha megütöttem!
– Igazán meghalt? – kérdeztem hitetlenül.
– Meghiszem azt.
– Borzasztó.
– Hát bizony borzasztó volt; azt mán nem lehetett tűrni. Ő vót a cudar,
oszt még meg se billenti a kalapját nekem…
Ideges düh lobbant fel hangjában. Az ágy nagyot recscsent, amint egyet
vetett magán. A koromsötétben kimeredt szemmel bámultam feléje, látni
véltem, hogy most is kész volna arra az ütésre.
– Én tettem be a tanítóságba a nyavalyát; biró vótam akkor; az esperesig
mentem a faluval, csak ü maradjon itt… Nem vót nekem se ingem, se
gallérom, sose ismerte semmiféle fajtám, de idejárt a nyakamra, mintha
apja lettem vóna. Meg is lett. De azután felnyílt bezzeg a szeme, mint a
macskakölyöknek… Vót egy tüzes gépünk hármunknak, nekem, a Farkas
komának, meg neki. Úgy egyezkedtünk, hogy egyik esztendőn egyiknek,
másikon másiknak hordjuk be először a termését, közösen. Hát
kirimánkodta, hogy első esztendőn ű legyen az első. Legyen úgy. De a
másikon is jön, hogy ez meg az, legyen ő megint az első. A fenébe, mi
lesz ebből. De hogy neki csak egy kicsi van, – hát jó. Behordtuk. A
harmadik esztendőn már csak én lettem vón az első; reggel várom a
szekereket, a hogy előre megbeszéltük: a tanító nem küldi. Izenek neki,
nem jön. Újfent izenek, hogy rögtön itt legyen, mert baj lesz! Azt
izeni, hogy kilép az egyességből. Már hordatja is a buzáját a maga
szekerével, meg a harangozóéval más géphez. Megdühödtem, de nem szóltam.
Jól van rektor, én tettelek emberré, vigyázz!… Elmegy a nyár, nincs
semmi baj. Látom én az én rektorom áprehendál. Jól teszed! De nincs
semmi baj. Került, mint az ördög a teményt. Jön az ősz. Kinn vagyok a
szölőbe. Már szüret következett. Eccer csak látom, hogy jön a rektor.
Hát csak gyere. Én nem haragszok. Eljön; odaér. Mellettem kellett
elmenni a maga szőlejéhez. Hát elmegy és oda se néz, de még inkább
elfordul, nem köszön. Na hát kutya dühbe jöttem. Utánna kiáltok: Hé
tanitó úr! Hun a kalap!… Nem szól. – Rektor! kiátom újra, – ez a
becsület, te sehonnai, te cudar, én csináltam belőled valamit, te
pondró, így köszönöd meg!… Kiléptem a szőlőből az útra, hát a nyavalyás
megijed, elkezd szaladni. E vót a baj. A kezembe került egy szőlőkaró,
utánna ugrottam. Van ott egy cseresznyefa, – két lépés az egész, – bubon
vágtam…
Nagy csend lett.
– Meghalt? – kérdeztem.
– Rögtön… Csak azt szántam, hogy három gyereke maradt.
Soká hallgattunk, mindenki elgondolkozott.
– Ejhaj, – mondta végül az öreg, gazda, aludjunk. Mingyán virrad.
Nehéz álmom volt. A többiek egészségesen, mélyen horkoltak.
Reggel már a szalmát ki is hordták a vásárosok, mire én fölebredtem. Az
úgy dukál. Rendbe hagyták a házat maguk után.
– Mit fizetünk? – kérdezte az egyik ember.
A gazda komolyan, nyugodtan, üzleti hangon szólt.
– Négy krajcárt szoktam szedni.
– Négy krajcárt? – mondta az ember, az, aki az anyósát megverte. Érzett
a hangjában, hogy sokalta.
– A multiba a Kis Andrásnál hármat fizettünk, ugyite? – mondta a másik
is, aki az ötpengőt siratta.
A gazda szóra se méltatta a beszédet. Nincs alku.
– Hát én mit fizetek – mondtam bucsuzóra, mikor én is rendben voltam,
meg is reggeliztem. – Az éjjeli szállásért, vacsoráért, reggeliért.
– Nem lesz sok egy hatos, – szól komolyan a gazda.
Nem sokaltam, többet akartam adni.
Kicsinyelve nézett végig rajtam.
– Nem kell nekem az ur prezentje, hanem adja ide azt a beretvát, akit az
elébb használt, megadom az árát. Az ur vehet másat Pesten.
A LÓFIÓ
A kaplonyi ménes nagyhirű volt abban az időben. A gróf Károlyiak
tisztavérü angol méneket tartottak s ezek messze földről csalogatták a
lószerető urakat, meg a lókötő parasztokat.
Sós Gyurka uralkodott akkor a felsőtiszaháti síkon; ez a parasztbetyár
néha esztendőkig nem adott hírt magáról, mindenki tudta, hogy kisari
féltelkes gazda; máskor meg egy hónap alatt úgy fellovalt három
vármegyét, hogy esztendőkig zúgott tőle a világ. Sós Gyurka egyszer csak
elszánta magát, hogy megkerít egyet a gróf csődörei közül.
Első próbálkozásra nem sikerült, de legalább egy pompás, esztendős forma
csikót, vagy ahogy Kisarban mondják: „lófió“-t elkantározott.
Jókedvüen kocogott hazafelé. Jó messze van a károlyi határ a tiszaparti
kis faluhoz, odavalósi ember holtig emlegeti ma is, ha egyszer életében
megtette ezt az útat, csak Sós Gyurkának nem volt messzi ez a messzi.
Szépen megvirradt, mikor egyszerre csak két pandur akadt szembe a
betyárral a harmatos mezőn.
A veres pántos legények rögtön megismerték a csikót, hogy nem a görbe,
száraz kis parasztló ellette, hát üzőbe vették Gyuri gazdát, aki
hamarosan befordult a szomszédos „halvány“-mocsárba.
Jó ideig gázolták a sarat, nádat, gyékényt, szittyót, a sulymos vizeket
s a pandurok egyre közelebb érték az embert. Mert a betyár nagyon
sajnállotta a csikót. Gyenge az még ilyen hajszára, azt is csak meg ne
bánja, hogy ilyen éktelen nagy utat tett meg egyhuzomba. Ő nem teszi
tönkre a jószágát! Kivádolt egy tisztásra, megállott, leszállt a lóról s
bevárta az üldözőit. Lesz, ahogy lesz!
Meg is csutakolta a reszkető csikót, mire a két pandur odaért felvont
puskával.
– Aggyisten! – köszönt nekik barátságosan, ahogy azok kievickéltek a
pocsétából.
– Aggyisten! – fogadta a két pandur. Már látták, hogy itt ésszel kell
élni, a betyár nem akar ökölre menni.
– Hun járnak erre keemetek? – kérdezte a betyár.
– Ezt a csikót kerülgetjük – vetette oda hegyesen a nagyobbik pandur.
– Ezt?… Hajsz e bion megérdemli. Jó vér.
– Hunnan való a?
– E? Biz e nem kis helyrül. A Károlyi gróf ménesibül – szólt természetes
hangon a betyár.
– Ugyi mondtam! – rikkantott a kisebbik pandur a társára. – A kocsordiba
nem terem ilyen! Láttam én azt messzirül.
A nagyobbik pandur vállra akasztotta a puskát, elővette a korcból a
dohányzacskót, meg a pipát s míg megtöltötte, csendesen szemlélte a
csikót.
– Kocsordi? – mondta a betyár. – Hásze a is jó miënes, de e’ la! e’ nem
ott termett. Ezt meg lehet niëzni.
A nagy pandur a felsülése után igen elhallgatott, ellenben a másik
leugrott a lováról, úgy gusztálta, nézte, léptette a nyalka csikót.
– Meg fogja ütni a tizenhat markot! – mondta.
– Meghiszem azt – szólt öntelten a betyár, a gazda.
– Megér három darab százast esztendőre, – vélte a pandur.
– Meg egy ezereset, – eresztette a szót a foga közül a tulajdonos.
Elhallgattak. Nézték.
A lent ácsorgó, bámészkodó pandurnak valami ötlött az eszébe.
– Hunnan sajdít kend így a lúhoz?
A betyár félszájjal mosolygott.
– Láttam mán egyet-kettőt.
– No hát isten az atyám, meg is mondom én kicsoda kend.
– Meg-e?
– Meg én… Itt sillyedjek el, ha kend nem Sós Gyurka.
A híres ember csendesen mosolygott.
– Tagadja?
– Én? Má minek tagadnám.
A másik kettő hallgatagon rámeredt. A szemüknek alig mertek hinni, hogy
szemtül-szembe állanak a hirhedt betyárral, akit pandur még nem látott
ilyen közelről. Meg is villant a szeme mind a kettőnek, mint a réti
farkasnak, pénz van ennek a fejére kitéve, még pedig nagy summa. Héj, ha
ezt ma be lehetne vinni Gyarmatra!
A kisebbik pandur azonban hamar lehiggadt s egy ujjával odaintett a
kalapja karimájához.
– Én vagyok az Erzsi ura.
A betyár összekapott szemöldökkel mustrálta végig. Az Erzsi az ő
nénjének volt a lánya.
– Te vagy ecsém?… Be csunya mestersiëged van.
– Hát! mit csináljak, – pironkodott a pandur, s hamarosan másra terelte
a beszédet. – Be sokat emlegeti az Erzsus az idesannya testvérit.
– Él még a hugom, a Mari?
– Most hótt meg a tavaszon, szárazbetegségbe. Mán nagyon elköhögősödött
a mult ősszel. Mindig hajtogatta, hogy csak még azt adná neki az isten,
hogy eccer hazamehetne a születési fődjire, osztán látná a
testvéröccsit, mer hogy úgy sincs neki senkije, semmije ez világon. Jó,
hogy meghótt szegin, – nem kivántam neki sose, – de ű maga is tudta,
hogy teher ű mán a fődnek is.
– Osztán van családok?
– Két gyerekem van, meg egy kis lyányom.
A betyár bólogatott.
– Hát akkor jókenyér… – mondta, a legelső gondolatára térvén vissza.
– Jobb mintha kondás maradok, – intett rá a pandur s olyat lélegzett,
mintha sóhajtott volna. Nem szerettem azt a puha életet. Nem állotta a
természetem. Mikor megházasodtam, osztán hallottam, hogy Gyuri bátyám a
Erzsusnak rokonnya, gondótam rá, hogy én is felcsapok… De olyan messzi
vót. Egye meg a fene, így oszt csak pandur lettem.
– Sose sajnáld, – mondta komolyan, elborulva a deresbajszú
parasztbetyár, – az mégis csak biztosabb.
A nagy pandur ott a lóháton maga is elgondolkozott. Most már mit
csináljon ha ez az ő cimborája ilyen sógorságban van a betyárral. Csak
nem cudarkodik velük, nem is birna meg magában a kettővel… No, vigye a
patvar. Döglött neki már másszor is lova az árokba. Úgy sincs haszon,
istenáldás az ilyen pénzen, amit ezért kapna. Először is felét se kapná
meg… Ő keressen a csendbiztosnak? Azután meg a többit is el kell inni. A
zsidó kedviért tegye magát csúffá?… Intett a pajtásának, hogy jó lesz
tovább indulni.
A kis pandur könnyen fölvetette magát a nyeregbe.
– Mán mentek? – szólt a betyár.
– Muszály, mentegetőzött a sógor, – déllére Gyarmaton kell lenni.
– Akkor jó lesz igyekezni.
– Istennek ajállom kendet Gyuri bátyám.
Elparoláztak.
– Isten álgyon öcsém… Te! Hallodi, vidd el a kis lyányodnak ezt e!
A kebelébe nyult s kivett egy piros kendőt, abba volt csavargatva
valami. Egy piros-fehér-zöld-tarka bádogcsörgő. Nagy ritkaság még akkor.
A pandur az ujjai közé vette a gyenge kis játékszert, olyan csinnyán,
mintha szappanbuborékkal akarna labdázni. Megzörgette s örömében
felkacagott.
– Hő! hogy fog ennek tapsikolni az én kis pujám! Hogy kerül ijen
kendnél?
– A keresztlyányomnak hoztam, de má mindegy, csak vidd el. Majd csinálok
ennek csürgőt dióbul.
– Az én istenem áldja meg kedves édes bátyám. Ha az Erzsus megtudja,
hogy találkoztam kelmeddel, kibujik a bőribül.
– Jóegészséget!
A pandur még egyszer visszanézett.
– Osztán sok szerencsét a csikóhoz! Egyem meg a formáját, micsoda
jószág!
A másik pandur már belegázolt a latyakba, hogy kifelé menjen, de ő is
visszaszólt. Ismerős, természetes, megbékélt hangon.
– Hát formája, a van. A van neki!
A betyár öntelten mosolygott. Megveregette a csikaja pofáját s így szólt
kisarias konok szóval:
– Hoát joo kis loofijoo!
MÁRI NÉNI
– Siessen, csak siessen. Szaporán no. Indul a vonat.
Mári néni nagy siettében megáll.
– Jaj én uram, teremtőm, csak tán nem hágy itt, van lelke.
Egy-két ember elmosolyodik, aki hallja.
– Még a gőzösnek is legyen lelke? Az embernek sincs manapság!
Mári néni megrándítja a hátán a zajdát jobbra-balra; egyik markába a kis
lánya kezét, a másikba egy nagykalapos kis úri gyerekét szorítja s
nekiered a futásnak.
– Álljon meg lelkem, álljon meg! – kiabál a kalauznak. – Álljon meg jó
ember, ha már ide kijöttem, csak nem hágy itt. Mi lenne belőlem
szentúristen.
– Sose kiabáljon mama, nyitva az ajtó, szálljon be.
Mári néni nagykeservesen felkapaszkodik. A gyerekeket a kalauz rakja fel
utána.
– Jaj hálaistennek; no még így nem szalasztott meg az eső se. Pég a mult
héten rendin vót az a sovány kis sarnyú, osztán ránk gyütt a nagy zivar…
– Menjen csak beljebb, menjen.
A kalauz becsapta az ajtót s arra megindult a vonat.
Mári néni pedig benyit a szakaszba, ahol tömve tele van már minden hely.
– Dicsértessék – köszön be nagy tisztességgel. – Itt se vártak engem –
teszi hozzá.
– Miért néni? – kérdi egy tréfát szimatoló lakatoslegény.
– Hát csak azér, mer hát nem hatták üresen a helyem.
– Dehogy is néni, akad itt hely, ha másutt nem, akár az én ölemben is.
– Énnye be jó lesz. Már én magam csak elállok, de ezt a kis fiút oda
ültetem; ez nem bír állani. Kolerás.
Az egész népség elkezd nevetni. A szomszédok mind nagy gaudiummal veszik
a fiatal ember felsülését. A parasztok hangosan kacagnak, az urasabb
mesterfélék félszájjal mosolyognak. Egyszerre publikummá lesz a társaság
s úgy figyelnek az öreg nénire, mintha szinpadon ágálna. Egy ideges
uriasszony, aki nem rangja, csak tárcája miatt utazik III. osztályon,
felkerekedik és elmegy sápadt kényes kis lányával a következő szakaszba,
új helyet keresni. Nem tudni, mitől fél, a kolerától-e, vagy a megindult
diskurzustól.
Mári néni siet letelepíteni a gyermekeit.
– Így drágaságaim, jól viseljétek magatokat.
Aztán leoldja hátáról a batyut és megpróbálja felszorítani a már
telerakott polcokra. Ha hely volna. De nincs. A nagy lakatoslegény meg
se mozdul, hogy segítsen; csak nézi (fusson ki a szeme). Azért akad
segítség is.
– Jaj hálaistennek, mán ha csupa állok is hazáig – mondja a néni s
letelepszik szűken a gyerekei mellé, örvendve, hogy a nagy gondon túl
van. – Csakhogy itt nem maradtam. Teremtőm, mi lett volna belőlem,
szegény árvából.
Egy hirtelennevető kisasszony a szeme közé kacag.
– Tán nem vagyok árva? De bizony már husz esztendeje. Nincs nekem sem
apám, sem anyám, nincs aki meglazsnakoljon.
Mindenki nevet, ő maga is, a tréfáján s szemérmesen emeli szája elé a
balkeze mutatóujját, csorbafogát takarva.
– Pesten vót néni? – kérdi egy vaskos ember, nyílván kocsmárosféle, aki
ért az asszonyok nyelvén.
– Ott, az ördögfészekbe.
– Nem tetszik magának Pest?
– Tetszik nekem, de azért annak örülök, hogy egyszer kiszabadultam
belőle. Oh Uram, még hogy vénségemre kilencvenkilenc garádicson kellett
felmásznom, hogy legyen hová lehajtani a fejem éccakára. Mán azt hittem,
egyenesen az egekbe lyukadok ki. Az. Olyan kis fekete, setét házba,
mintha csak a pokolból nyilt volna. Sose is hiszem én ezután, hogy
odafent van a menyország. A’ van ott, a pokol.
– Hát nem jól mulatott?
– Nem kell nékem mulatság. El vagyok én már attól. Hanem egy kis jó
téfeles paprikás csirke, az a jó balatoni levegő, meg a csendes mise
bizony jól esik. Ez meg, úgy láttam, Pesten mindenik meghótt már.
– Nem elég, hogy van színház? Lehet mulatni eleget. Maga sehon se vót?
– Dehogy is nem. Elcipeltek engem mindenfelé, még a muziba is.
Mindenki kacagni kezd, mert valami jó viccet vár, Mári néni nem is késik
vele.
– Egy fiatal ember a vízbe ugrott, jaj, úgy odakaptam a szememhez, azt
hittem, beleloccsan.
Valami süldő diákgyerek, aki a kocsi legutolsó szögletéből jött elő
figyelni, hatalmasat kacag rá, mintha csiklandoznák s ettől kezdve
szájtátva lesi a néninek minden szavát.
– Ott is úgy nevettek rajtam. Azt hittem én, belelocsan, pedig csak kép
vót.
Ő maga is nevet, jobbra-balra ingatva a fejét. Az utasok jóleső érzéssel
néznek az öreg asszonyra, aki olyan dicséretes kivétel a morgó öregek
között… A tulsó padon ül egy vénasszony, az oda is dünnyög a
szomszédjának.
– Be meglátszik eccere, aki sose dógozott életibe. A’ nem sok háti fát
cipelt haza az erdőből, mióta meg van.
– Hát a ligetbe nem vót? – kérdi egy ember, aki átkönyökölt a
szomszédból s igyekszik témát adni, hogy valahogy el ne hallgasson Mári
néni. A többiek nagy kiváncsisággal figyelnek rá. A ridegség eloszlik,
olyan egy társasággá lesznek, mintha mind ismernék egymást gyerekségük
óta.
– Dehogy is nem vótam, ott megfájult a fejem. Ó minek is annyi ember egy
országba, aki ott vót. Jól jártunk, hogy nálunk nincs annyi ember. Ki
győzne azoknak csak egy fröstököt adni. A pedig a legkisebb evés. Még ha
mind olyan vólna, mint a kis vőlegény, meg a csepp menyasszony. Ilyenek
voltak ni. Az én Márim bizigen nagyobb, pedig ez még csak öt esztendős
mult. Oszt aszongya egy ember, aki ott kiabált, hogy a lyány 22
esztendős, a fiú meg 26. No jó megnőttetek, mondok. Sok eső járt
nálatok. Éppen jó volnál kazalrakónak. Az Isten is annak teremtett.
Olyan édes tréfával beszél, hogy csak úgy kuncogva nevet rajta az ember.
Sajnálják félbeszakítani. Csak úgy nyelik a szavát.
De nyilik az ajtó, bejön a kalauz. Ez végét szakasztja a dévánkozásnak.
Ki-ki elkomolyodva kapkod a zsebe után s kotorászsza elő a jegyet.
Vajjon meg van-e, mert hisz épp ugy el is veszhet, mint ahogy megmarad.
Mári néni is kioldja a kendője csücskéből a jegyet. Zöldet, II.
osztályut. Végigvárja, mig hozzáér a konduktor. Az meg csak ránéz a
jegyére, megkérdi hová megy s ott hagyja. A néni meghökken. Nem kell?
Ugy látszik nem, mert elmegy a kalauz.
– Megijedt magátul, olyan drága jegye van.
– Szentistván jegye ez. Ezér engem vissza is kell vinni.
– Mikor jött fel?
– Máma szombat. Szeredán.
– Én éppen ma egy hete – forodul hozzá bizalmasan egy olyan béres
asszony.
– Ó, Isten ments, hogy én egy egész hetet itt lettem vóna. Mán inkább
vagyok a temetőbe – csőszné… Annak legalább békességben lehet aludni. De
én itt soha le nem hunytam a szemem éjfélutánig. Csak legalább azoknak a
villanyos kocsisoknak parancsolná meg a király, hogy napszállat után ne
szaladgáljanak az utcán, mint a bolondok…
A kalauz visszajött.
– Hát mama, fizet 12 korona 80 fillért.
– E’ nem jó? – kérdi könyörgő, ijedt pillantással a néni.
– Nem. Az lejárt. Az este még hazamehetett vóna vele. Ma nem.
– No, Dezső! Ez érted van! Drága gyerek vagy te! Rád kellett várni.
A közönség lesi a nénit. Mind heccet vár. Hogy nem fog fizetni. Pedig
muszály. Nézik a kis uri fiút, aki lehuzza a nyakát és ugy ül, mint aki
valami nagy rosszat tett.
A néni is lehajtja a fejét s sorba felemeli a szoknyáját, a legalsónak a
zsebéből kiveszi a bugyellárist. Aki szembe ül vele, ugy látja, siró
vörös lett a szeme.
Aztán megrántja a vállát.
– Azér nem tesz kódussá – mondja s kivesz egy vadonatuj huszkoronást.
– A fizet, akinek van – erősíti a kalauz is ingerkedve.
– Hát ha nincs, akkor nem kell fizetni? – kérdi tréfára készen Mari
néni.
– Nem. Akkor szabad gyalogolni a vonat után.
– Mán akkor inkább csak van.
A kalauz elmegy.
– No, Dezső, e kellett nekem.
– Hát mért kellett várni a kis fiúra? A fia?
– Ó, Isten ments. Suszter ennek az apja. A falunkból házasodott. Ott
lakik a nagyapja nálunk. Oda viszem az árvát. Mer az apja, meg az anyja
ugy vannak… Külön…
Legyint a kezével a becsületes öreg asszony, aki nem igen tudja
megérteni, hogy lehet, hogy az ember meg az asszonya nem birják ki
együtt. De még restelli is egy kicsit, hogy ő maga is belekeveredett a
dolgukba.
– Szegény asszony gyárba jár – magyarázza. – Ó. Ugy csinálta össze a kis
holmit a gyereknek… Má mindegy, elviszem az öregapjáékhoz. Az a pár
forint se ide, se oda…
Jön a kalauz, hozza a jegyet. A néni át veszi, azt is, a visszajáró
pénzt is.
– De hallja-e? Nekem most már külön kupét adjon. Mer én duplán fizettem,
megérdemlem. Lássa-e, milyen uras jegyem van.
Megint nevetnek az emberek, tóditják is, ki ezzel, ki azzal, hogy igaza
van.
– Külön kupét, anyámasszony? Adok én, de magam is benn maradok.
– A kell nekem éppen. Legalább nem én ijedek meg.
– Hát ki?
– Maga.
A férfiak gonoszul kacagnak. A nagy korcsmáros-ember az öklével veri a
térdét s a fejét rázza, mint mikor olyat hall az ember, amin eláll az
esze. Meg is szólal.
– Fene asszony maga, néném. Maga az ördögtől se fél.
– Inkább féljen az én tülem.
A kalauz szigoru arcot ölt.
– Várjon csak, mindjárt megijed maga én tőlem is. Ki mondta magának,
hogy még ma is jó a jegy? A rokonyok?
– Ó nem. Dehogy.
– Hát ki? A kalauz?
– Nem. Asse.
– Hát kicsoda?
– Aki mindent tud. A bakter.
A nép jobbra-balra dől a nevetéstől.
– Az a maga lyánya? – vallat tovább a kalauz.
– A lyányomé.
– Nincs-e’ még három éves?
– Hogy gondol olyat, – szól igazán megszeppenve a néni – a világér se!…
A kalauznak éppen elég ennyi. Meg van elégedve a helyreállitott
tekintélylyel s elhiszi szentül az asszony szavát, aztán tovább sétál.
– Te kis cudar – paskolja meg a nagy pufók lány hátát a néni. – Majdnem
te is bajt hoztál rám, mint Dezső. Mán teérted pedig nem fizetnék. Te
nem vagy idegen. Minek nyősz így, mint a répa. Lám, az a csepp
menyasszony a Városligetben még most is biztosan ingyen utazik.
– Hová való maga néni – kérdi a szomszédja.
– Balatonszedervárra. Tudja az úr hol van?
– Tudom. A Balaton mellett.
– Ó biz a nem igen. Én ugyan azt hiszem, hogy Páris mellett. Annyit kell
fizetni.
– Mondja, maguknál mindenkinek ilyen jó kedve van?
– Még jobb is. Van, aki táncol is jókedvébe, kivált a fiatalja.
Lehet ezt csöndes mosolygás nélkül hallani?
– Maguknál is nagy a drágaság? – kérdi egy szikár pesti asszony.
– Bizony ára van mindennek, hál’ Istennek.
– Hogy a tojás?
– Most jól veszik. A nyaraló urak megfizetik. Három egy hatos. Ha osztán
elmennek, adunk ötöt egy hatosért, meg hatot, meg tizenhármat.
– Egy hatosért? – kérdi egy ténsasszony.
– Hát.
– Az már nem igaz. Olyat még nem hallottam. Tizenhárom tojást egy
hatosért.
– Akkor jó lesz, ha elnéz mifelénk. Legalább csudát lát egyszer.
A kocsi tulsó felén a másik vénasszony nem állhatja tovább,
feltápászkodik a helyéről s elébb jön.
– Ó be sok hiábavalóságot tud, hallja-e. Látszik, hogy nem sokat
dógozott életébe.
Mári néni ránéz a békétlenkedőre.
– Én se léptem kétszer egy nyomba – mondja csendesen.
– Nem tudom, hány háti fát vitt haza világéletében az erdőről?
– Hová való maga?
– Bakonytőre.
– Ugy, – szól csipősen Mári néni – hát akkor maguk hordták el a mi
fánkat. Lássa, azért vénült meg.
A közvélemény megint a Mári néni részén van, de azért már ő maga is
kezdi unni a nagy szereplést.
– Nem tud az ur ujságot olvasni tőlem – szól a szemben ülőhöz, aki egy
nagy ujságban lapoz, de mindig csak rá figyel.
– Tudok én.
– Jaj el is vész abba a nagy tudományba. Osztán mennyiért adták azt?
– Öt krajcárért.
Mári néni megcsóválja a fejét.
– A mán nagyon ocsó! Harmadfél garasért még én se hazudnék annyit. Pedig
lássa az én lóditásom is van olyan érdekes. Hiába nevet. Szivesebben
hallgatnak engem, mint a papot, mert én eccer se mondom, hogy; ne
vétkezzetek, mert a pokolba küldelek áita béne!
Ezzel a gyermekeihez fordul, akik megéheztek s a nyakán nyügösködnek,
hogy adjon már enni nékiek.
A DEBRECENI CSORDÁS
Jávor Miska csámpásan baktatott a csordája után. Az állatok sorba
kifordultak a kapukon s kinek milyen a természete, a szerint oszlott be
a csordába. A mester-utcai tanítóék tehene nagyon víg volt, ami nem
tetszett Mihálynak ilyen jókor reggel.
– Az ördög táncoltasson meg a gazdáddal együtt! – kiáltott utána hetykén
és hozzá sózta a nagy botot.
Nem volt ugyan semmi kár abból, hogy a Szőke sorra dörgölődik a többi
tehenek közt, a gazdájával meg éppen semmi baja nem volt Miskának, mert
az öreg tanító mindig első volt a csordásbér fizetésekor, de a lyány
előtt akarta mutatni a Jávor-fiú, hogy ki ő.
A lyány ránevetett a legényre s azt mondta:
– Majd megtáncoltatom én magát, csak a gazdámat piszkolja.
A csordáslegény ránézett s nem szólt. A lány vidáman sarkonfordult és
beszaladt a kapujukon. Mikor azt becsapta maga után, Miska csordás
előkapta a tülöktrombitát s vígan belefujt:
– Tu-túúú! Tu-tu-túúú!
A hang igen szépen rikoltott, de az öreg tanító mégsem örült neki.
Megfordult az ágyban odabent az ablakon belől s dohogva, álmosan szólt:
– ’Kasszanak fel a nevednapján.
Nem is tudott többet elaludni, csak hallgatta ingerülten a távolodó
tülkölést.
Miska egész délelőtt azon gondolkozott, hogy nem hiába nézte ő ki már
régen ezt a lyányt, de mégis nem utolsó szívü lyány: nem hagyta a
gazdáját szidni. Az urát se hagyná!…
Másnap reggel, ahogy a szép szőke tehén, fiatal jószág, megint
kikarikázott a tanító nagy, zöld, boltozatos kapuján, Miska azt kérdezte
a leánytól:
– Honnan is került maga Debrecenbe?
– Hogy tudja, hogy nem vagyok idevalósi?
– ’Szen van szemem. Értek én a jószághoz.
– Majd értek én is a… Szabólcsmegyei jány vagyok én.
– De fel van. Én meg debreceni csordás vagyok!
– Meghiszem.
– Pég a csordásnak nem utósó, mer annak mindig jó. A pásztornak csak
nappal, mikor a jószág mellett hever; a civisnek csak iccaka, mikor az
asszony mellett melegszik. De a csordásnak éjjel-nappal jól megy dolga.
Hát még a debrecenyi csordásnak, mer a kedve szerint tülköli fel az
urakat!
Tréfásan kacsintott hozzá és otthagyta a lányt.
Ez utána nézet egy kicsit, aztán egyet perdült s beszaladt a kapun.
Jávor Miska kapta a tülökjét, s visszatrombitált neki. A tülök szava ép
a tanító ablakának vágott s kegyetlenül megreszkettette az üvegtáblákat.
– Tu-tú! Tu-tu-tu-túúú!
A tanító, aki tegnap egész nap mérges volt s az egész iskolát
megpüfölgette, amért reggel nem tudott aludni, ijedten ült fel az
ágyában.
– Ó a pokol fattya! Az Isten némitsa meg a tülködet.
Jávor Miska csak annál vígabban fujta, ebbe öntötte bele minden örömét,
hogy olyan jól megmondta a lyánynak, amit akart.
Harmadik reggel még nem volt kint a lyány az utcán, mire ő a kapu elibe
ért. Nosza kapta magát s hatalmas jóreggelt fujt ki neki.
Csakugyan jött is a lyány. Eltalálta, hogy neki szólt a nóta, mert igen
nevetett.
– Na, mit szól a tülkömhöz? – mondta neki Miska. – Magam csináltam a
suta bika szarvából.
A lyány nevetett.
– Jól szól, de jár ide egy huszár, annak réztrombitája van, mikor erre
mennek, úgy fújja, mint az égzengés.
Jávor Miska csendesen megpederte a bajszát s csak annyit mondott, hogy:
– Hm.
Azzal a lány is bement, ő meg csak belefújt a szaruba, mint a ki nem
hagyja cserbe hűséges jószágát. Ez való a csordához, nem a trombita.
Iszen trombitás volt ő a bakáéknál, még lopott is magának egy jó
trombitát, de hát avval nem kisérheti a marhát, mer nem ért az arrul.
Hát csak hadd szóljon a régi nóta:
– Tu-túú! Tu-tu-rutú!
De már akkor nyilt az ablak s az öreg tanító rövidre nyirt kerek feje
bújt ki rajta.
– Hogy az ördög tutújja meg a lelkedet, te cudar te! Elmenj az ablakom
alól azzal az átkozott tülköddel, mert darabontokkal vitetlek be a város
tömlöcébe.
Azzal már be is csapta az ablakot.
Jávor Miskának még a szava is elállt a méregtől. Hogy őt, a kiszolgált
katonát s a debreceni csordást egy rongyos tanitó, amilyen hatvanhárom
van a nemzetes városban, így meri lerondítani!
– No megállj, rektor! Ha kevés a tülökszaru, holnap elhozom a
réztrombitát… Legalább az a jány is hadd tudja meg, ki vagyok.
Mindjárt el is szalajtotta érte a kisbojtárt s egész nap azt
fényesítgette és gyakorolta a mezőn.
Közben pedig folyton azon járt az esze, hogy nagyon derék jány lehet az
a jány, hogy egy ilyen gazdát sem hagyott volt szidni!
Másnap reggel gangosan lépkedett végig a Mester-utcán.
Mikor a tanító kapujához közeledett, a lány már kint állt a szép szőke
tehénnel; ez biztosan megint bika után bogárzik!
– Hát hogy vagyunk? – kérdezte Miska a lyánytól.
– Lehetősen! – felelt ez rá másvidéki szóval.
– Hanem azér hogy maga szabólcsmegyei ján, – mondta Jávor Miska, – én
meg debrecenyi csordás vagyok! Igaz-e?
– Aszongyák.
– No hát meg is mutatom, ha aszongyák.
Kacsintott, nevetett s elővette a felkötött szűre alól a réztrombitát, a
melyik szebb volt mint az arany.
Azzal az ámuldozó lány szemeláttára a szájához illesztette s olyan riadó
marsot fújt ki rajta, hogy majd megrepedt a lány füle tőle.
De nyilt az ablak.
A tanító úr kinézett.
– Jöjjön csak barátom közelebb. Ezt már szeretem! A trombitát. Ez igen
kedves hangszerem, különösen ilyen jókor reggel. Fogja, itt egy pohár
szilvórium érte.
Miska egy percig sem csodálkozott ezen. Elvette a poharat és lehajtotta
a finom szilvapálinkát.
– Hanem barátom, – szólt jámboran Boros bácsi a tanitó, – innen nem
hallom jól, mer a félfülemre süket vagyok, oszt éppen itt van az ágyam
e! Hát álljon oda a sarokra, szembe, akkor hallatszik be jól nekem. Hát
fújja el még egyszer!
Miska borzasztóan büszke volt. Odaállt a szemközti sarokra s egy
fertályóráig fújta a sorakozót, meg a takarodót, meg még nótát is, a
kőrösi lányt.
Az öreg úr szemmel látható gyönyörüséggel hallgatta s mikor behuzódott,
ezt dünnyögte a szakállába.
– Megállj, nem soká lesz kedved itt trombitálni a fülembe.
Másnap reggel újra elhozta Miska a trombitát. Kissé csodálkozott rajta,
hogy a tanító nem siet a pálinkával. Mikor jól kiharsogta vele magát,
végre nyílt az ablak s az öreg úr vereslő szemmel intett neki.
– Ez a magáé, ez a pohár pálinka. Ej, be szeretem a trombitaszót, –
mondta neki álnokul, látva, hogy már most is sértve érzi magát a legény,
mert későn kapta s mert hitványabbnak érezte az italt.
De azért Miska sokszor gondolt rá, hogy nem csuda, ha az a jány nem
hagyta szidni a gazdáját, derék ember az! Vigasztalta magát ezzel, a
reggeli rossz érzésért.
De harmadik reggel nagy boszúság érte. Hiába trombitálta tele a világot,
kétszer-háromszor is elfújta a riadót, a sorakozót, nem nyilt meg az
ablak. Miska utoljára elúnta a kuncsorgást.
– Hát lesz valami, vagy nem? – mondta s közvetlen az ablak alá állva,
beletrombitált, hogy reszketett az üvegtábla.
Úgy tetszett neki, mintha az öreg tanító bent állana s figyelne.
– Ejha! – kiáltott fel, – potyára?! Majd ingyen fuvogatom neked itt a
trombitát.
Közé vágta a botját a szőke tehénnek s elment a csordával.
A jány ott várta másnap reggel s szólt:
Mi lesz a trombitával?
– Haggyon nekem békét egy szabólcsmegyei ján: aki az ilyen hupcihér
fösvény álnok rektornak pártjára tud állani!
A lány elbámult.
– Hej pedig! Pedig kár vót velem kikezdeni. Mert nem tudják azt
Szabólcsban, mi a debrecenyi csordás!… Mer ha a debrecenyi püspök is
valaki! meg a debrecenyi kántor! hát még a debrecenyi csordás!… Hanem
hát persze hogy annak mán lefujtak! De le bizony. Le annak!
Mán tudnillik annak, hogy debreceni csordásné legyen egy szabolcsmegyei
lányból…
S Jávor Miska ott hagyta a jánt is, a gazdáját is, még egy tülkölésre se
méltatta őket, csak a tizedik háznál fújt bele dühösen a suta bika
szarvából csinált tülökbe, hogy:
– Tu-túúú! Tu-tu-tu-túúú!
KÉZFOGÓ LESZ
– Kifelé, kifelé, apró szentek, semmi szükség rátok láb alatt. Nézze meg
az ember, be fagyosak. No bizony most fagy le a csikó szarva.
Két öklömnyi csöppség görbére huzza a száját és kisomfordál a pitvarból.
A nagy lány pedig behinti szép sárga homokkal a ház földjét, a friss
tapasztást. Szombat este van, ilyenkor kikergetnek mindenkit a házból a
tapasztó asszonyok.
Odakint az apróság úgy fagyoskodik, mintha muszáj volna vele. Mintha nem
is ők volnának, akiket a világért sem lehet máskor becsalogatni a
hidegből.
Szerteszét az egész család. A gazda az utca közepén ácsorog Kákány
Danival, az anyjok meg oda van Tót Borcsáéknál, ahol ma kézfogó lesz. A
legényfiú az ólban motoz, a „nagyanyám“ az udvar hátulján rakogatja
össze a kórót s közben mohog az unokáira, akik tudnak lomolni, de nem
takarítani. A süldő fiú a kézfogós ház ajtajában lesi a szót. Ez a nagy
esemény foglalkoztatja különben ma az egész világot.
Alkonyodik erősen, a nap gyorsan megy fel a falon, az árnyék egyre
hüvösödik.
Magas száll legény állít be a kis kapun. Ócska guba van rajta, de azért
messze látszik, hogy ott lesz a kézfogóban az este.
– Boka Lajos bácsi jön – szalad be az egyik kis gyerek és suttogva
jelenti az ujságot.
A nagy legény megáll a ház előtt.
– Hol van Berti? – kérdi a fiúktól.
– Az ólba?… – sivítja mindakettő.
– Az ólba?…
Elindul, ujra megáll. Nem Bertivel van neki szólni valója, hanem azzal a
nagy lánnyal, akinek odabenn ma annyi a dolga, hogy a félvilágért se
nézne ki.
– Az ólba van? – kérdi ujra a legény. A két kölyök erősen bizonygat a
fejével.
– Hát odabe ki van?
– Rozi.
– Hát még?
– Csak Rozi. Tapaszt. Nem szabad bemenni.
A legény egyet köszörül a torkán, nagyot gondol s belép a pitvarba.
Megbiccenti a fejét és beköszön a sötét szobába.
– Jó estét.
Egy percig semmi nesz. Akkor kiszól a lány:
– Berti az ólba van.
– Hallottam.
Azzal csak menne befelé, de a lány nem türi.
– Nem lehet bejönni. Nem azért tapasztottam hogy a maga patkója
felvágja.
A legény megáll a küszöbön, kalapja éppen a szemöldökfát éri. Nehéz
kezével kétfelé törüli kis bajuszát és neheztelve szól:
– Te se bántad mindig, ha az én patkóm felvágta a házatok földjét.
– Elég, ha most bánom.
– Rozi, – szól keményen felfortyanva a legény – eljössz?
– Hová? – kérdi dacosan a lány.
De már ekkor nem bánja a fiú, akárhogy fel is vágja a patkó a földet,
két-három lépéssel benn van a lány mellett, megfogja a felgyürt ujjból
szabadon álló szép gömbölyü kart, hogy minden ujja belevág a húsba s
minden szó után görcsösebben markolva meg, rekedten mondja:
– Ha el nem jössz, Rozi, az Isten legyen irgalmas, kegyelmes minden jó
léleknek.
Azzal gyöngén megrázza a lányt, sarkon fordul és kimegy.
Odakint megrázza magán a gubát s az ól felé ballag. Bent az eladó leveri
tenyeréről a homokot, legyüri a ruha ujját, nem akarja, hogy meglássák a
szorítás helyét, s kezefejét odaszoritja égő arcához. Lehajol és a
legény patkójának a nyomát szépen elsimitja mezitlábbal és sürübben
hinti be homokkal.
A nagyanyó jön be a pitvarba egy csomó kóróval. Száraz, töpörödött,
zsémbes asszony.
– Még sincs meg az a ház, Rozi? Ez a puja megfázik már ideki. Azóta fel
lehetett volna surolni a templomot is.
– Meg van már, csak ne doromboljék – szól ki a lány mérgesen. Az öreg
asszony érzi, hogy itt nagy dolog lehetett.
Egyenként előkerülnek mindnyájan. Az öreg tüzet rak a száraz kóróból a
tüzelőbe, az apróság körülállja és zsizsegnek a tüznek.
Betoppan a szomszéd menyecske, aki mindig sürvit, mintha ezer dolga
volna, pedig most is csak az hozta ide, hogy meglátta az elébbi
vendéget.
– Jaj, de hideg van, mintha csak tél volna! – dörzsölgeti a kezét a láng
fölött. – No Rozi, hogy járjuk ma a kalamajkát?
– Be jó kedve van, – dörmögi a lány – felőlem járhatja akárki.
Azzal kifordul a szobából.
– Rossz kedvvel van a lelkem.
– Itt volt a Lajos, – suttogja a vén asszony – összepereltek, szólni sem
lehet most hozzá.
– Óh… óh… nagy a szerelem! – szól a szomszéd asszony.
– De csak tartsa ki magát – bólintgat az öreg asszony.
Azzal felkapaszkodik a padkára, onnan a tőcre, a kemence mellé, ott az ő
helye egész télen át, onnan zsörtölődik az egész teremtett világra.
Jön az iskolás fiu, van elevenség mindjárt. Tud az beszélni mindent,
tücsköt-bogarat, csak legyen, aki hallgassa. Most is elősorolja az egész
előkészületet, ami a kézfogós háznál van. A nagyanyja nem is tudja
megállani, hogy azt ne mondja rá:
– Ó jó fiu, ne tudj már mindent.
Rozi is bekerül egyszer, leül a padkára, de tudja Isten, mire gondol.
– Hát te mikor készülsz már? – szólt rá a nagyanyja.
A szép lány megrántja a vállát. Nem szól.
– Tán te még nem is akarsz menni?
– Nem hát.
– Ó, ó, be kitartó vagy.
– Mér ne mennél – szól bele a szomszéd menyecske is. – A menyasszony
holtig megharagszik rád, ha elmaradsz.
– Ha haragszik, majd megbékül – vágta rá hetykén a lány.
Az iskolás fiu belekottyan:
– Majd elmegyek én.
– Hászen téged is várnak ott éppen. Ezt eltaláltad – kacag a menyecske.
– Nálad nélkül meg se is esne.
– Nem hát.
Csönd lett. Az asszonyok arra gondoltak, hogy lehetne megbékéltetni a
lányt, mig baj nincs a dologból. Akkor csak megszólal a fiu:
– Boka Lajos bandát rendelt.
– Hallgass mán jó lélek, csak nem?
– No, akkor el is megy a Rozi.
– Én elmegyek, azt tudom – kotyog a kis legény.
– Jaj, csak ne járna már annyit a malom – boszankodik meg a nagyanyó. –
Ilyen kis fiu, oszt má mindenbe szer.
– A’ hát, – rakoncátlankodik a fattyu – éppen nekem rendelte a bandát,
én táncoltatom meg Kis Birit.
– Né, né, a kis kokas. Be piros a taréjja!
A fiu nénjének esett:
– Accide a csipkés kis kendőm.
– Majd elmégy.
– Nooo. Nagyanyám mondja neki, hogy adja ide.
– Eredj így, ha akarsz.
– Én igy nem megyek. Én rám ne mutasson ujjal a világ – morcoskodott a
fiu.
– Add már oda neki, legalább elhordja a kánya – szólt a nagyanyja.
Rozi belenyul a komót fiába, odalökte neki a zsebkendőt s hozzáfogott a
mécs gyenge világánál horgolni. A fiu, mint a héja a csirkét, felkapta a
kis kendőt. Odabiggyesztette a felső zsebébe és azzal, mint aki
tetőtől-talpig gálában van, legényesen illegette magát a kisebb gyerekek
örömére, aztán elment.
– Hát te nem készülsz?
Rozi tovább horgolt.
Kinos csönd volt. Az öreg asszony a vendégnek suttogott valamit, a
gyerekek kenyeret majszoltak s a Rozi horgolásában egyik szem a másik
után gyürűződött fel.
Egyszerre csak nyilik az ajtó és a Jóska gyerek bukik be rajta
lélekszakadva. Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott s alig érte,
hogy betegye az ajtót, már kiáltotta:
– Rozi, azt mondta Boka Lajos, hogy gyere rögtön, mert, ha ő jön érted,
a hajadnál fogva visz a kézfogóra.
A lány felugrott a székről, iszonyuan lángba borult az arca s villogó
szemmel kiáltotta:
– A kutyájának parancsol, nem nekem. Mondd meg neki, hogy többet a
szemem elé ne kerüljön, mert ugy hátat fordítok neki, hogy sose lát
többet. Gyalázatos.
A fiu leforrázva állt nénje előtt s kikullogott az ajtón. Ment, ahonnan
jött.
Idebent senki sem szólalt meg. Mintha mindenki várta volna a folytatást.
Később az öreg asszony ezt sugta a másiknak:
– A biró, annyáról való bátyja Boka Lajosnak, első család…
Rozinak megrándult, a szemöldöke, s ők elhallgattak. A menyecske rakott
a tűzre, az öreg asszony pedig nagyokat sóhajtozott.
Egyszer csak ujra nyilik a pitvarajtó. A fiatal asszony megszólal:
– Béni bátyám jön haza.
Nem ő jött. Kopogtatnak az ajtón. A Rozi arca lángbaborul ujra s még
hevesebben kezd dolgozni. Az öreg asszony szól:
– Szabad.
Boka Lajos lép be.
Rozi felugrik.
– Mit akar itt?… – s csak úgy reszket a dühtől. A legény megáll.
– Jó estét kivánok Zsuzsi néném.
– Jó estét Lajos…
De már ekkor a leány ujra kiált:
– Mit akar itt?…
– Rozi, – szól csendesen a legény – csak azért jöttem, hogy megmondjam,
hogy a fiu nem jól mondta, mer én nem azt mondtam… mer én nem is mondtam
egy szót se, csak azt, Rozi, hogy gyere el Rozi.
A szép lány megjuhászkodik, lecsendesül, megszelidül. De azért megrántja
a vállát. Lesütött szemmel, félrefordulva, ajkbigygyesztve szól:
– De ha nincs kedvem, minek menjek?
– Majd lesz ott kedved, Rozi, – kap az engedő szón a legény – az
istenfáját annak a cigánynak, ha még kedvet sem csinál.
– Erigy lányom, – szól az öregasszony is. – Addig mulass, míg fiatal
vagy. Bezzeg mennék én, csak a helyedbe vónék. Bánnám is én, ha a vénség
itt marad a patkán.
– Erigy, Rozi – biztatja a sógornéja is. – Én is mennék, de már nekem
lefujtak. Majd nem mégy te se jövő farsangon, meglásd.
A legény odakacsint a menyecske szemébe ugy hamiskásan:
– A meglehet.
Rozi is megszólal, mert unja a sok biztatást:
– No csak menjen. Én is megyek.
– Megvárlak.
A menyecske feláll és a hátára ver.