A gőzös Orsováról jött vissza. Az utazók, kik a ködös reggelen a
födélzetre fölszállingóztak, itt-ott figyelni kezdtek valami élénk
szóváltásra, mely a kormányos és egy kikent, kifent dandy között korán
reggel óta folyott.
Azokból a gesticulatiókból, mikkel a blouseos ember a kormányrúdon s
emez itt alant a corduroy-szin makintoshban kiséré szavait, ki lehete
venni, hogy a kettőjük közt folyó párbeszéd nem tartozik a
legbarátságosabb neműek közé.
Végre a kormányos egy nagy csomó dohányt dugva félszája szegletébe, azt
rágva, harapva elhallgatott, s míg a dandy pergő hadaró nyelvvel
kelepelt előtte, emailgombos guttapercha ostorával hadonázva, jött
hátulról egy matróz, fején egy roppant csomag kátrányos ponyvát emelve s
a kormányos egy hunyorítására, amúgy véletlenül úgy feltaszítá vele az
útjában állót, hogy az a karfáig meg sem pihent, s csak azután kiáltott
rá, hogy «vigyázzon», mikor már bekalamázolta.
A dandy erre még dühösebb lett, fölkereste a kapitányt s nemsokára
visszajött a vidrabekecses férfival, ki is a helyszínére érkezvén,
zsebébe dugta mind a két kezét s kérdezé a dandytól, hogy mi baja?
Ez alatt a kiváncsi vendégek is oda csoportosultak, megtudandók a
pörpatvar okát. A kormányos daczosan forgatta kormánykerekét alá is fel
is, s rágta a foga alá tett dohányt, mintha senkit sem venne észre.
A közönség elővéleménye, úgy látszik, meg volt oszolva: a fiatal férfiak
inkább látszának pártolni a daczos matrózt, mint a mindenkit lenéző
seigneurt, míg a fiatal dámák épen ellenkezőleg valának a fess lovag
iránt érdekelve, s viszont az öreg urak igen helytelennek találták, hogy
egy alárendelt személy tisztelet nélküli szavakat váltson egy
passageurrel, a ki tojással iszsza a theát; míg az éltesebb dámák kegyes
érzelmei sértve érzék magukat az által, hogy egy szegény ember
insultálva legyen egy sima gavallér által, a ki nekik a szépet nem
teszi.
– Mi baja van önnek? kérdé a kapitány a petit maitrehez fordulva.
Az positurába tette magát. Körülnézett, hogy nem taszítja-e fel valaki?
s guttaperchájával a kormányosra mutatva, így szólt:
– Ez az ember oda fenn elég vakmerő, elég szemtelen, elég indiscret,
elég politiaellenes…
– Kérem a tárgyat… vágott közbe a kapitány.
– Elég dugárús, folytatá a lyon, nem engedve magát a constructióból
kiveretni, itt a födözeten ama ponyva alatt két embert rejtegetni,
kiknek egyike halálos beteg, a másika tébolyodott…
A vendégek elszörnyedtek e fölfedezésre, most már az éltes asszonyok is
a chevalier részére kezdének hajolni.
– Én, a mint a csempészetet észrevettem, folytatá a dandy, azonnal
figyelmeztetém a kormányost, hogy e két egyéniséget, kiknek jelenléte az
utazó személyzetre nézve nemcsak kellemetlen, de sőt veszélyes, plane
irtózatos, rögtön távolítsa el, tegye ki a partra. E civilizálatlan
ember azonban e helyett belém veszett, illetlen példabeszédekkel
tractált, s egy matróztársának alkalmat szolgáltatott, engemet egy halom
kalamászos ponyvával orromra löketni.
– Hol vannak azon emberek? kérdé a kapitány.
A dandy egy a szegletben fekvő, vászonnal letakart alaktalan tömegre
mutatott s két lépést tett hátrafelé, míg a kapitány odament, a leplet
feltakarandó.
Gyötrelmes látmány tünt a körülállók szemeibe.
Két ifju, csaknem gyermek még mind a kettő, rongyos, elkallott ruhákban.
Az egyik fenn ült, hátával a karfának támaszkodva, s melancholice nézett
a körülállókra, a másik ennek lábainál feküdt, összezsugorodva, fejét
társának ölébe rejté, s látszott rajta, hogy reszket, mintha a hideg
rázná.
Az egyik oly szelid, oly bánatos volt, a milyen sápadt, halavány a
másik.
A szánalom meleg zúgása kezde hallatszani köröskörül; «szegény fiuk!»
hangzék itt-amott.
A kormányos neki bátorodott. Félig a kapitányhoz, félig a vendégekhez
fordulva, megemelinté sipkáját s a rágott dohányt kivéve szájából,
elkezde beszélni:
– Lássák, uraim és szép dámáim, ezek a nyomorultak itt szegény menekülők
Törökországból, kiknek megengedtetett, hogy hazájukba visszatérjenek.
Azt kérdem már most, hogy ha az ország kormánya jónak látta hozzájuk
kegyelmesnek lenni, ne legyen-e akkor egyes polgároknak is szabad, sőt
illendő velök szivességet cselekedni?
Az utazók helyeslőleg kezdtek beleszólni, a «szegény menekvő» szóra mind
a fiatal dámák, mind a vén urak elpártoltak a dandytól s biztatták a
kormányost, hogy csak tartsa a speechet tovább.
– S illik-e, szabad-e ilyenkor ezen úrnak, folytatta a blouseos ember, a
bagót ismét szájába nyomva s sipkáját levágva szemére, ezen úrnak, a
kire senki sem bízta, hogy az orrát mindenüvé odaüsse, ilyen lármát
csapni két szegény nyomorult miatt, a kik itt úgy el vannak mellettem,
hogy a légynek sem vétenek?
A közönség a pártfogolás világos jeleit kezdé nyilatkoztatni, a dandy
zavarba jött.
– De uraim, dámáim, hebegé, ez az egyik halálos, ragályos beteg, a másik
őrült, veszett, tébolyodott, a ki az éjjel elmetéli a gégéinket.
– Nem igaz, ordítá közbe a kormányos. Nincs ennek egyéb baja, mint a
nyomorúság, az, hogy fázik, meg hogy éhes, az ilyen betegség nem ragad
az urakra, ez csak a szegény emberek közt ragadós. Ez a másik sem vét
senkinek, még azért, hogy az embernek rossz kedve van, nem bolond, nem
őrült, aztán annak van oka rá, hogy búsuljon, mert ez sokat vesztett,
sokat kiállt, katona volt, szenvedett annyit, a mennyit az urak
összevéve sem álmodtak, hát hagyjanak neki békét.
A dandy ügye a kormányos minden szavára rosszabbul kezdett állani.
Először csak a hölgyek zúgolódtak ellene, arra a szóra, hogy «katona
volt», az öreg urak is ráröffentek s mikor a beteg fiu reszkető hangon
elkezde zokogni s a másik, az őrült odahajolt hozzá, megcsókolta
gyöngéden s fájdalmas szívfojtó szóval biztatgatá: «ne félj, mindjárt
ott fogunk lenni», ekkor az egész társaság felháborodott ellene, a
hölgyek sírtak, a férfiak veszekedtek, jobbra-balra lökdösték s
kiabálták a szemébe: «itt fognak maradni! mi akarjuk, hogy itt
maradjanak, mindenki úgy akarja». Egy pár hölgy elfutott frissítőkért s
saját kezivel nyújtá azokat a nyomorultaknak, a férfiak erre
enthusiasmusba jöttek, odafutottak az érzékeny hölgyekhez,
megszorongatták kezeiket, összecsókolák elejtett kendőiket, a hölgyek
aztán könyező szemeikkel a dandyra néztek, az iszonyú embarraskon ment
keresztül, a férfiak futottak vánkosokért a menekvők számára, az öreg
urak erszényeiket nyiták meg s a ki csak valamit tett értük, vagy velük,
mind diadalmas bosszúval nézett az arszlánra, a ki azon pillanatban nem
bánta volna, ha a gőzhajó vele együtt elsűlyedendett.
A kapitány még mélyebben dugta kezeit bekecse zsebébe s fejét válla közé
húzva, kegyetlen hideg vérrel fordult a dandyhoz:
– Úgy látszik, az utazók nagyobb része magáévá tette az ügyet; ha ők
kivánják, hogy az emberek itt maradjanak, akkor ön kivánatára nem
tétethetem ki őket a partra.
– «A partra kitenni?!» kiáltának a közel állók s azon pillanatban
számtalan fenyegető szem és fenyegető ököl fordult az arszlán felé. «Két
ilyen nyomorultat a partra kitenni!» és lőn szidás, huritás és
gorombáskodás a corduroy makintosh számára, a mennyi csak bele fért, ki
is végre sem állhatva ki a nevezetessé létel ezen módját, megretirált a
födélzetről s a közkabinet védő üregébe vonult vissza…
… A boldogtalan fiu, társára hajolva, suttogá: «mindjárt ott leszünk» s
melegen, hosszan csókolgatá annak ölébe fektetett fejét s halvány
orczáját.
… A kormányos, a durva blouseos ember, kifordult a Duna felé, úgy tett,
mintha fütyörészne, arczán köny csorgott végig.
– – Hanem a corduroy makintosh számára még csak oda fenn, a kabinetben
kezdődött el a ne mulass.
Mire leért, minden pamlag, minden szék el volt előle foglalva, a dámák
kijöttek saját cajutjökből, hogy őt insultálhassák, a pinczérek, a
kiknek valamit parancsolt, soha sem jöttek többet vissza, ha kávét kért,
vizet hoztak neki, ha székért kiabált, czukorral kinálták.
Ebédnél két roppant ehető öreg úr ült mellé két felől, egy harmadik
átellenbe, azok akármely oldalról következett volna rá a tál, kiszedtek
előle mindent.
Mindenki studiummal látszott enni, hogy neki semmi se jusson s ha a
pinczérre lármázott, hogy hozzon újra a tálba, az ugyan elment, de
helyette megint másik jött vissza, a kinek ideája sem akart arról lenni,
a mi elődének volt elmondva.
Így az egész ebéd alatt nem kapott egyebet egy tál spenótnál, melyről a
borjúlábakat leböngészték s még vagy kilencz mogyorót, a mihez nem
tudott mogyorótörőt kapni.
S még az hozzá, hogy mikor mindennek vége volt, minden ember oda ment
hozzá, kedves egészségére kivánni az ebédet.
Kapta a kalapját s boszúsan fölnyargalt a födélzetre, ott a konyhában a
szakácsnét akarta egy beafsteakig megvesztegetni. Az meg lármát csapott,
ráfogta, hogy erényeit akarta megtámadni, minek következtében a
szakácsné declarált imádója, a katlanfűtő, rögtön előbújt az üsthöz
vezető lyukon s füstösen, kormosan, a mint volt, az egész társaság előtt
erélyes és ünnepélyes óvástételét nyilatkoztatá a kérdéses passageurnek
szeretője irányában tanúsított magaviselete ellen, ki is mindenütt néző,
bámuló, vigyorgó, gúnyoló szemekkel találkozva, végre leült egy padra a
karzat mellé, hátat fordított a publicumnak s belenézett a Dunába.
Itt sem maradhatott nyugton, majd matrózok jöttek oda, azokat az iszonyú
hosszú csáklyapóznákat emelgetve minden perczben a feje fölött, a mik a
hajó oldalára szoktak téve lenni, majd a hajósuhancz jött hosszú nyirfa
seprőjével söpörni a födözetet, majd egy-egy öreg úr kereste alatta az
útitáskáját, majd a kalauz kerestette vele elő útijegyét, azután a
málhajegyét, majd ismét az útlevelét, majd fiatal dámák mentek oda
hozzá, szörnyű naivul kérdezve, hogy «fogott-e már halat?»
Estefelé a kapitány parancsot adott, hogy a vitorlát fel kell kötözni, a
jellámpákat felvonni s a zászlókat leereszteni. Rögtön mozgásba jött egy
csapat felgyürkőzött és felnyakravalózott tenyeres-talpas legény,
köteleket húztak ide-oda, lépkedtek a bámulók tyúkszemeire s verték le a
kalapokat, a ki nem vigyázott rájok.
– Nem adnám egy forintért, mormogá a kormányos, ha valaki azt a
«fenyővéget» leütné onnan.
Ez világos czélzás volt a dandy kalapjára, mely szembeszökő hasonlattal
bírt egy lefürészelt fenyővéghez.
A következő pillanatban egy kis ficzkó piros csíkos ingben kapaszkodott
föl az árboczra az ingó kötéllétrán, ott elkezde körömmel, foggal oldani
valami kötelet.
– Vigyázz! kiálta, hirtelen lehajtva a kötelet, de már akkor a dandy
kalapja a Dunába repült.
– Megálljon kend kormányos! ordítá egy másik matróz az árbocz tetejéről,
állítsa kend meg a hajót! ott egy úr elvesztette a kalapját, hadd
szálljon le, hogy egy kicsint fölvegye.
A vastag elménczség rengeteg hahotára talált, a dandynak kétségbe kelle
esni. Noha Pestig váltotta utazási jegyét, a mint Mohácshoz értek,
kiszállt, még az ártatlan gőzhajói biztostól is vexáltatva, a ki
tudatlan voltában azt kérdezte tőle, hogy «kit süvegel?»
A kis suhancz pedig a piros csíkos ingben, gonosz vigyorgással nyújtá
tenyerét a kormányos elé: «hát hol van az a forint?»
* * *
Estefelé egészen elsötétedett az idő, a hajó nem mehetett tovább.
Horgonyt kelle vetni.
Az éj rendkívül szép volt, alig csapott el a tájon egy-egy könnyű lanyha
szellő, végig fodorítva a habokat; a Duna tükrében meglátszottak az ég
csillagai, itt-ott a vidék távolában egy-egy pásztortűz, egy-egy kis
kalyiba gyertyafénye vöröslött, a szalonkák sírva-ríva csapongtak
ide-amoda a víz színe fölött, s a távolból a vízre kötött malmok
szorgalmas kelepelését lehete hallani.
Az utazók nagy része elhagyva a bűzös, gőzös cajuteöt, feljött a
födélzetre, a kedves esti léget élvezendő; az ismerősök és ismeretséghez
jutottak sétáltak alá s fel, kiméletesen kerülve ki a helyet, hol a két
menekült pihent vagy szenvedett, vagy akár meg is halhatott. Bánatosan
emlékezett mindenki reájok.
Majdan oda érkezett hozzájok a kormányos, ki odalenn volt vacsorálni a
matrózkabinban, hozott nekik valamit enni és inni, s halkan beszélgetett
velük.
Többen oda gyűltek mellé, részvéttel figyelve a boldogtalanok szavaira.
Alig lehetett azokból egyebet kivenni a fájdalmas nyögésnél, sóhajnál.
Valaki kérdezé a kormányostól, hogy tán régebb idő óta ismeri
pártfogoltjait?
– Igen régen, volt a válasz.
– Tán arról is van tudomása, mi baleset által jutottak ily szenvedésre?
– Nagyon közönséges dolog az, uraim, alig van rajta mit hallani.
– Ismertessen meg bennünket vele; tán akad köztünk valaki, a ki
tanácscsal vagy egyébbel segíthetend rajtok?
– Majd az Isten, a ki eltemeti őket, viszonzá ez búskomoran. De ha
akarnak róla hallani, úgy is szép az éjszaka, majd elmondom, a mit
tudok. Hanem menjünk innen a hajó orrába, hogy ők maguk meg ne hallják.
A kormányos leült a középre a hajó orrában egy csomó kötélre, a társaság
körülte ide-oda letelepedve hallgatá a két menekült történetét. A habok
csöndesen csapkodák a hajó oldalát.
* * *
A csata elveszett, futottak ők is, mint a többi. A vezér ezt mondá:
«előre magyar, nincsen haza!» ez volt a szomorú jelszó, melylyel az
idegen hon határába léptek.
Nem várta ott őket senki, semmi remény, semmi vigasztalás.
Magukra voltak hagyatva.
A ki úr volt, ott is úr maradt. Pénzeért talált örömöket, barátokat,
hazát; de a szegény kétszeresen vesztett, nyomorult lőn és hazátlan.
Az urak beszédeket tartottak, könyveket írtak – magukról; akadt, a ki
mulatni is tudott; míg a kibujdosott honvéd százával halt el, nyomor,
betegség és honvágy miatt.
E két fiú is az utóbbiak közé tartozott.
Testvérek voltak.
Valaha az egyik szorgalmas kézműves volt, a másik tanult ember; ingyen
hivatalnok valamelyik törvényszéknél.
Mikor a háborús idő elkövetkezett, az egyik, a ki tanultabb fiú volt,
elment önkénytesnek a szerbek ellen; ott a táborban teleszedte fejét
nyugtalan eszmékkel, s mikor visszajött, addig biztatta, addig unszolta
másik testvérét is, míg az is elhagyta műhelyét, s vele együtt elment
katonának.
Minden csatában ott voltak, ott küzdöttek egymás mellett, senki sem
látta őket futni soha.
Tisztjeik, kiknek nagy része tíz mérföldre szokott lenni az ütközettől,
egyre-másra léptek elő, ők közlegények maradtak mind végig. Nem volt
pártfogójuk sehol.