Az ifjabb testvér, a szelidebb, nem akart átmenni a határon, de bátyja
addig beszélt neki, biztatá, vidítá, míg engedett és vele ment
Törökországba.
Ott legkisebb erőltetés nélkül meghalhattak volna éhen, ha egy jó szivű
örmény nem könyörül rajtok, az befogadta őket házába, enni, inni adott
nekik, a jó szót sem kimélte tőlök, a nyomorultnak nem is igen volt
egyebe, ő is szegény volt, mint a kő.
Hanem volt egy szép leánya. Egy gyönyörű gránát szemű gyermek, sokszor
láttam, ha Viddinbe török dohányt venni betértem apja boltjába.
A leányt Xeniának hítták.
Látom önök szemeiből, hogy a többit kitalálták.
Az a fiu, a ki most oly ijesztő zavart arczczal tekint az ember szemébe,
akkor szép, kedves alak volt, kivált ha valami nagy, nemes dologról
beszélt: akkor ragyogtak szemei, arcza lángolt; a ki látta, könnyen
beleszerethetett.
Az örmény leánya is így járt. Úgy megszerette a fiut, hogy nem tudott
nála nélkül élni.
Apja nem sokat gyötrötte magát e miatt. Nagyon szerette leányát, akármit
megtett volna érte, s a fiu is tetszett neki. Szegény embernek nincs
miért a másiknak szemére hányni: hogy «szegény».
De volt a fiunak egy háborodott eszméje, mely nem szünt meg őt üldözni.
Hallott beszélni Amerikáról, azon országról, hol mindenki egyenlő, hol a
munkás kezet jutalmazni tudják, hol mindenki hazát talál, a ki azt
másutt elveszté, hol az emberek nem üldözik egymást.
Nem kivánt Istentől egyebet, mint hogy ő oda mehessen.
Sokat beszélt aztán erről testvérével, még többet kedvesével.
Lefesté előttük azt a tengeren túli hont oly ragyogó színekkel, mint azt
csak egy ifju tudja, ki egész lelkéből ragaszkodik valamely szeretett
tárgyhoz, a mit még soha sem látott, de a miről álmodott már sokat.
Többet is, mint kellett volna.
Testvére és szeretője elhitték minden beszédét, az a ragadós láz, mely
új, szokatlan örömeket igér, eltölté lelköket általa. Hitték, hogy az
mind úgy fog történni.
Egy napon, mintha a sors összebeszélt volna álmaikkal, egy rendelet
érkezik a menekültekhez egyik főnöküktől, melyben felszólíttatnak, hogy
a kinek közülök kedve volna Amerikába költözni, azt a Nelson czímű
brigg, mely a Bosporuson horgonyoz, ingyen átszállítandja oda. A
vállalkozók csak útilevelekről gondoskodjanak.
Mintegy kétszázan ajánlkoztak az elmenetelre.
És a kétszáz között bizonyára nem volt egy is, ki jobban örült volna az
új haza eszméjének, mint a két testvér.
Útileveleket váltottak a török kormánynál. Ez örült, hogy megszabadult
tőlük, s útleveleiket azon kikötéssel adta ki, hogy az elmenetelre
határozott időn túl a folyamodókra semmi gondja, sem tartásuk, sem
menhelyükről gondoskodni nem fog.
De hisz egy sem bánta meg szándékát, mind kész volt az elmenésre.
Azon reggel előestéjén, midőn Viddinből el kelle indulniok, búcsút vett
a fiu örmény gazdájától, könyek között vett búcsút kedvesétől is, a szép
gránátszemű leánytól, s fájt szivének, mikor látta, hogy míg ő lelkét
sírja ki, a leány egy könyet sem ejt.
Mikor korán reggel, napfelkölte előtt a közösen kikötött gyűlhelyre
értek a testvérek, még társaik közől senki sem volt jelen, ők voltak az
elsők.
Ott leültek várakozni. Nyomban utánok egy fiatal gyermek közelge,
messziről nem ismerték meg, csak a mikor előttük állt, látták meg a
csillagfénynél az érkezett arczát… Az örmény leánya volt az.
– Xenia! kiálta fel az ifju, keblére ragadva az érkezőt s ijedten,
fuldokolva kérdé tőle, hogy mit akar itt?
A leány szerelmesen karolta át kedvese vállait, megcsókolá őt forróan s
azután kaczagva mondá:
– Én is veled fogok menni. Látod, azért nem könyeztem, mikor tegnap
búcsút vettél.
Az ifju le akarta őt beszélni.
– Messze van az, hova nekünk kell mennünk!
– De te közel leszel mindig.
– De oly bizonytalan élet, oly idegen hon, oly ismeretlen világ az, a
mely mi ránk vár.
– Te azt mondád: hogy ott az emberek mind testvérek…
– Igen.
– Úgy nem ismeretlen világ az nekünk. Te azt mondád: ott mindenki
hazájára talál.
– Oh igen.
– Úgy nem idegen hon az nekünk. Te azt mondád: a ki dolgozni tud és
szeret, ott megél. Én tudok is, szeretek is. Nem lesz az élet ott ránk
nézve bizonytalan.
– De neked édes apád van itt, ki bújában meghal miattad.
– Ha szeret, eljön utánam, semmi sem köti e földhöz.
Az ifju még akarta őt marasztani.
De a leány letérdepelt előtte s esküt mondott a csillagos égre, hogy
vele fog menni életbe-halálba.
S elmentek a hosszú útra. Egész Stambulig gyalog. Koldulni hagyta őket
odáig a silány vendégszeretet. Alig-alig lézengtek már, mire odáig
jutottak.
No de czélnál lettek volna. A nagy, minaretes város láttára elfeledte
mindenki búját, fájdalmait.
Egy dombtetőről meglátszott a tengeröböl, a fehér vitorlák láttára
örömújongásra fakadt az életbe belefáradt karaván; «az lesz a mi
hajónk!» kiáltozák találgatva, az a három árboczos vagy az amott kettős
födelével, – vagy tán az a karcsú, mely úgy csúszik végig a sima
víztükrön, mint valami hattyú?
Szegény fiuk, alig gondoltak többé a kiállott szenvedésre s arra, a mit
még ezután kell majd kiállniok.
Az nap a városon kívül tanyáztak, másnap korán reggel kiválasztották
maguk közül a legértelmesebbeket küldöttségül az illető consulatushoz,
mely őket a Nelson briggen Amerikába volt szállítandó.
A consul, a mint kivánságaikat meghallá, elszörnyűködött… Ily nevű brigg
nem volt a kikötőben és egyáltalában egy hajó sem volt ott jelen,
melynek az lett volna a rendeltetése, hogy magyar menekültekkel
Amerikába vitorlázzon.
Az egész egy kis félreértés volt, egy kis tévedés, – semmi egyéb.
A küldöttek kétségbeesve tértek vissza társaikhoz.
Minden álom, minden ábránd, minden remény, jobb, boldogabb, tengeren
túli hazáról semmivé volt téve.
Nem volt hová lenniök.
Még csak könyörögniök sem lehetett, mert útleveleik határnapja Stambulba
érkeztükkel letelt, menniök kellett akárhova, semmivé tett lélekkel,
semmivé lett testtel, éhezve, kétségbeesve.
Egy ideig Stambul egyik temetőjében húzták meg magukat, nyomorban,
piszokban, utálatban, a kinek közülök jó ruhája volt, azt eladta, a
kevés pénzen vettek eledelt, a miből legtöbbet lehete kapni, úgy éltek.
A nyomor magával hozta társát, a betegséget, ott elhullott a honvéd
egymás szeme láttára, siratva a nem láthatott hazát, melyből számára még
csak sír sem jutott.
Egy napon Xenia is meghalt.
Inség, éjjeli hidegek, rossz eledel, szégyen és bánat vetették meg
sírját.
Az ifju látta, mint hunyta be szemeit az ölében fekvő gyermek, ki
miatta, az ő háborgó ábrándjaitól vezetve hagyta el apja házát, látta,
mint hunyta be szemeit és nem nyitotta fel többet.
Késő estig ölében tartotta a kedves kis fejét, mindig várva, várva, hogy
kinyitja szemeit, kinyitja ajkait, s rá fog tekinteni és szólani hozzá,
s mire éjszaka lett, mire a leány arcza elhervadt, a fiu – meg volt
tébolyodva.
A török hatóság megtudva, hogy a kiutasítottak ott tartózkodnak a
temetőben, kitiltá őket onnan.
Azonban ekkor engedelmet kaptak a hazatérhetésre.
Az őrültet elkezdé ekkor vezetni testvére a hosszú útra, az elhagyott
haza felé.
Ez mindig azon fantaziált, hogy most Amerikába mennek, dicsérte az ős
erdőket, látta az ismerős arczokat, a nagy pompás városokat, s biztatá
vezetőjét, hogy nem sokára ott fognak lenni.
Az úton testvére megbetegedett, de nem akart ott lefeküdni, attól
tartott, hogy elhal s őrült testvére nem talál haza, hanem elpusztul az
idegen országban.
Jött vele odább. Eljött vele egész Orsováig, betegen, félholtan. Már itt
elhagyta ereje, de mégis haza akarta hozni testvérét. Addig, úgy monda,
nem szabad meghalnia, míg őt szülőihez nem vezeté.
Én itt rájok akadtam. Ha soha nem ismertem volna is, elhoztam volna őket
magammal, s akármibe kerüljön is, elszállítom szülőihez. Szivök, tudom,
hogy megreped, mikor fiaikat meglátják.
* * *
A kormányos fölkelt helyéről és odább ment… Az utazók elszállingóztak
jobbra-balra… A befelhődzött égen egy pár csillag égett, a távolban
egy-egy pásztortűz… A habok csendesen csapkodák a hajó oldalát…
«Mindjárt ott fogunk lenni», suttogá egy álmatlan hang beteg
testvérének.