Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni
kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.
Ott helyben épen vásár lévén, minden ember, a ki veszélyeztetett
bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, a mit
csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, a mit elől
utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte, hogy adják? sőt licitálta
egyik a másikra, a helyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira, hogy a
mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.
Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárról; felesége künn
várja már az ajtóban, s messziről kiált rá:
– El tudta kend adni az ökreit?
– El hát, volt a laconicus válasz.
– No az derék. Hogy adta kend?
– Két ezer forintért a kettőt.
– Megveszett kend? kifizették?
– Ki hát.
– No az derék. Hol van a pénz?
– Elvásáltam mind egy lábig.
– Megveszett kend? Kétezer forintot! Vett kend nekem csizmát?
– Vettem fiam, magamnak is.
– No az derék. Hogy volt párja?
– Csak kilenczven forint, fiam.
– Megveszett kend? Hát ezt a szürt kinek vette?
– Nekem, fiam.
– No az derék. Ugyan mi lehetett az ára?
– Ötszáz forint biz az, babám.
– Megveszett kend? Hát még mit vett?
– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta
elvenni.
– No az derék. Hát a többi pénz hova lett?
– Almát vettem rajta, fiam.
– Megveszett kend? Mind valamennyin?
– Ne kiabálj nekem Jutka. Nem volt már egyéb a piaczon, a mit meg
lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.
– De hova teszszük azt a tenger almát?
– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták
párját.
– Hát mégis csakugyan, hogy ugyancsak megveszett kend.