XX. AZ ELŐÖRS.

Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a

szél zúg, a fák csikorognak.

Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, a mint a vastag

iharfát derékon ketté töri a szél s üvöltve fut ismét odább hegyen,

bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket.

Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előörs az,

fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan

éjszakába néz.

Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat

elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.

Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előörs felé. A

katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban

markolja meg fegyverét s ujját le nem veszi ravaszáról.

A vihar ordít. A katona haza képzeli magát. Látja gondolatjában meleg

tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt,… kis gyermekei ott ülnek

a padon,… a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arczaikat,

hallja ismert szavaik beszédét,… s míg lelke messze jár az ábrándok

képzeletvilágában, hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg s

mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.

Az ellenség czirkáló csapatja észrevétlenül körül vevé.

– Csöndesen légy! térdepelj le! szól hozzá a csapat vezére. Esküdjél

meg, hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, a mit parancsolok.

Ha nem esküszöl, halva vagy.

Az elfogott őr letérdepelt és esküdött.

– Kárhozott légy, ha esküt szegsz, suttogá halkan a vezető.

– Az legyek.

– Van-e nőd, gyermeked? szálljon fejökre esküd átka, ha megszeged…

– Szálljon rájok.

– Legyenek földönfutók, legyenek koldusok, haljanak meg nyomorúan.

– Éljenek – haljanak nyomorúan.

– Amen…

– Isten úgy segéljen. Amen!

– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred sátoráig. Számláld

meg, mennyi pénz van benne? Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót

kiáltasz.

Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik

hegyét testének szegezve s parancsolák, hogy vezesse őket.

A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet

észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe

jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.

A katonák ott feküsznek körül. A fáradság megtanítá őket aludni a kemény

földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.

Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit s akkor az orozva jött csapat

veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.

Szeme előtt lebeg gyermekeinek arcza, hallja édes szavaikat, látja őket

a tűzhely körül üldögélni, a szelid nő apjukról beszél nekik. Figyelve

hallgatják. S látja újra, a mint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve,

dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja.

Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent

az aranynyal telt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok

volt. Körültekinte. Épen oly sok hegyes vasat látott mellének szegezve.

«Emlékezzél esküdre», suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tüntek

fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arczok, a pokol lángjai, a

kétségbeejtő örökkévalóság.

Már a vezér sátorához értek. Nesztelenül, észre nem vétetve.

Még egyszer végig futnak lelke előtt a kisértő képek: a családi tűzhely,

az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő

arany pénz, mellén a villogó kardhegyek, s túl a síron a kétségbeesés…

– Fegyverre! ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe.

Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak

szivében hegyeikkel.

De fölébred a tábor, a vezér mentve van, veszve, ki orozva jött oda, az

ellenfél csapatja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.

Csataképek a magyar szabadságharczból · 第 94 / 98 题