Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a
szél zúg, a fák csikorognak.
Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, a mint a vastag
iharfát derékon ketté töri a szél s üvöltve fut ismét odább hegyen,
bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket.
Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előörs az,
fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan
éjszakába néz.
Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat
elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.
Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előörs felé. A
katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban
markolja meg fegyverét s ujját le nem veszi ravaszáról.
A vihar ordít. A katona haza képzeli magát. Látja gondolatjában meleg
tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt,… kis gyermekei ott ülnek
a padon,… a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arczaikat,
hallja ismert szavaik beszédét,… s míg lelke messze jár az ábrándok
képzeletvilágában, hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg s
mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.
Az ellenség czirkáló csapatja észrevétlenül körül vevé.
– Csöndesen légy! térdepelj le! szól hozzá a csapat vezére. Esküdjél
meg, hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, a mit parancsolok.
Ha nem esküszöl, halva vagy.
Az elfogott őr letérdepelt és esküdött.
– Kárhozott légy, ha esküt szegsz, suttogá halkan a vezető.
– Az legyek.
– Van-e nőd, gyermeked? szálljon fejökre esküd átka, ha megszeged…
– Szálljon rájok.
– Legyenek földönfutók, legyenek koldusok, haljanak meg nyomorúan.
– Éljenek – haljanak nyomorúan.
– Amen…
– Isten úgy segéljen. Amen!
– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred sátoráig. Számláld
meg, mennyi pénz van benne? Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót
kiáltasz.
Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik
hegyét testének szegezve s parancsolák, hogy vezesse őket.
A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet
észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe
jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.
A katonák ott feküsznek körül. A fáradság megtanítá őket aludni a kemény
földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.
Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit s akkor az orozva jött csapat
veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.
Szeme előtt lebeg gyermekeinek arcza, hallja édes szavaikat, látja őket
a tűzhely körül üldögélni, a szelid nő apjukról beszél nekik. Figyelve
hallgatják. S látja újra, a mint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve,
dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja.
Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent
az aranynyal telt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok
volt. Körültekinte. Épen oly sok hegyes vasat látott mellének szegezve.
«Emlékezzél esküdre», suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tüntek
fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arczok, a pokol lángjai, a
kétségbeejtő örökkévalóság.
Már a vezér sátorához értek. Nesztelenül, észre nem vétetve.
Még egyszer végig futnak lelke előtt a kisértő képek: a családi tűzhely,
az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő
arany pénz, mellén a villogó kardhegyek, s túl a síron a kétségbeesés…
– Fegyverre! ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe.
Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak
szivében hegyeikkel.
De fölébred a tábor, a vezér mentve van, veszve, ki orozva jött oda, az
ellenfél csapatja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.