* * *
Most is emlékezem arra a kis halavány leányra, ábrándos arczával, szőke
fürteivel, sokszor láttam sírni érzékeny színdarabok fölött, sokszor
meglepém ábrándjai közé eltévedten, regényes könyvek olvasása mellett,
vagy zongorájánál, melynek elefántcsontján tévelyegve futkostak ujjai.
Láttam őt többször a templomban, a mint buzgó, valódi áhitattal
imádkozott és önkénytelen sóhajában megismerém a repülő galambot, mely a
szentlélek képe.
Kijárt sokszor apja sírhalmához s egy-egy fonnyadt virágot, mit onnan
letépett, ereklyeül őrzött imakönyve lapjai közt.
Örömkönyeket sírt a boldoggal, fájdalomkönyeket a szenvedővel, s jó,
szelíd volt mindenki iránt.
Mikor legutoljára láttam, jegyben járt egy hivatali emberrel, a kin
ugyan nem volt semmi csudálni és szeretni való, de a kinél a többiek sem
voltak jobbak, a kiket ismert s aztán rokonai is úgy akarták, hogy hozzá
menjen. Az ember nem volt szegény, mint vidéken szokták mondani, el tud
tartani egy feleséget.
A leány még nagyon fiatal volt, a vőlegénynek várnia kellett.
E várakozás közben bekövetkeztek a háborús idők. A katonaság jött ment
egyik városból a másikba, egyszer úgy történt, hogy egy hadosztály épen
azon várost választá állomásul.
Minden háznak jutott vendége. Emmiékhez (így hítták a kis leányt) egy
fiatal őrnagy szállásolta be magát.
A fiatal ember sokat beszélt a leány előtt harczairól, szenvedéseiről,
mult dicsőségről és jövő veszélyről, nagy, világemelő eszmékről, nemes,
áldozatra kész indulatokról és a leány oly figyelemmel hallgatta mindig.
Keble szorult, pihegett, midőn a csaták előkészületeiről hallott
beszélni, – reszketett, elsápadt az ütközeteket festő szavakra, s midőn
a nagy, a dicső eszméket hallá, arcza lángolt, keble feldobogott, szemei
ragyogtak.
Egyszer vőlegénye megfogta a leány kezét s érzé, hogy reszket.
– Kegyed szereti ezt a fiatal embert… kérdé a leánytól.
A leány a magasabban érző szívek nyugalmával tekinte rá.
– Az az én titkom.
– Tegyük fel, hogy én kitaláltam volna e titkot, és nekem nem tetszenék.
– Van okom rá talán, hogy őt gyűlöljem?
– De van nekem, ha kegyednek nincs. Nekem itt jogaim vannak, miket nem
akarok másokkal osztani.
– Nem értem.
– Választani kell kegyednek, hogy én szüntessem-e meg látogatásaimat
vagy az őrnagy?
A leány hátat fordított vőlegényének s könyes szemmel távozott el a
szobából.
Az pedig elhagyta a házat és két hétig felé sem ment.
E két hét örömünnep volt Emmire nézve. Hallgathatá szabadon hőse
lelkesült szavait, remeghetett, sírhatott, pirulhatott, nem kellett
tartania senki szemeitől, hogy azért megszólja, kineveti, megengedheté,
hogy elfoglalja szivében azon helyet, mit a nőkebel legelső ideálja
számára fenhagyott, nem korlátolva senki kötelező jogaitól.
Két hét mulva váratlanul ismét meglátogatá vőlegénye, igen nyájasan
viselte magát iránta, elő sem hozta egykori viszonyát, hanem annál
nagyobb udvariasságot mutatott, mint szokás, megszakadt szerelmi
összeköttetés után.
Még ott volt, midőn az ifju őrnagy belépett a szobába. A leány arczán
végig futó pírról láthatá, hogy a belépő szívesen látott vendég.
Az leült. Fecsegett egyről-másról. A leány oly boldognak látszék. Arczát
nem erőlteté szinlett közönyösségre, látni lehetett rajta a felmerülő
indulatok kifejezéseit, szemei a szép ifju arczán és beszédes ajkain
függtek mondhatlan gyönyörrel.
A lemondott vőlegény ekkor oda fordult az ifju katonához s véghetetlen
bonhomiával kérdé tőle: «apropos! hogy mint van kegyed felesége?»
Az ifju nyájásan tekinte rá és felele minden gondolkozás nélkül: «igen
jól, leszámítva azt, hogy miattam aggódik».
A kérdőhöz fordulva, nem vette észre, hogy Emmi e szavakra oly fehér
lett, mint a szobor.
– Miért nem hozta ön el magával? kérdé a hivatalbeli ember tovább,
hideg, kiszámított sziveskedéssel.
– Ah uram. Ily útra, mint az enyim, egy gyöngéd teremtést elhurczolni
szívtelenség volna, s ha még csak egyedül lenne! De oly két kis
gyermekkel, mint az enyimek, vészben, zivatarban, néha éhezve, néha
üldöztetve utazni, kívánni sem lehet. Aztán a családi élet nem is
táborba való. A ki csatareggelen asszonysírást hall, annak rosszul esik
az ágyúdörgést hallani.
– Oh az mind csupa kifogás, vága közbe kaczagva, kötekedve a hivatalbeli
ember. Ismerjük az ilyen mentségeket. A vitéz urak elhagyogatják
zsenácskáikat, hogy terhükre ne legyenek egészen másnemű ostromok és
hódítások közben, mint minőket puskaporral szokás kivívni.
– Nem uram! viszonzá komolyan a hadfi. Én nőmet szeretem. Mondhatom,
hogy imádom, s ha el tudnám is benne feledni a szeretőt, nem feledhetném
benne gyermekeim anyját. Büszkén mondhatom el, ő érte, nem magamért,
hogy kivűle nőnek arcza nem foglalt sem szívemben, sem álmomban helyet –
soha.
A hivatalbeli ember hamis, macskai hunyorítással szopta be ajkait s
gúnyoló tekintetét egykori mátkájára függesztve, vevé kalapját és
búcsuzott.
A leány arczáról eltünt e tekintet alatt a halaványság, nemes
elpirulással kelt föl helyéről, szemeiben egy köny tündökölt, oda lépett
az ifju katonához, ki a jelenlevők érzelmeiből semmit nem gyanított s
megszorítá kezét, forrón, nemesen: «ön derék ember!» Azután hirtelen
szobájába sietett. Vőlegénye mellett kellett elhaladnia. Szemébe nézett.
Kiállotta annak gúnyos tekintetét s halkan, de büszkén mondá:
– Most még jobban szeretem őt.
* * *
E nap óta nem látta Emmi elutasított vőlegényét. Mondták, hogy elhagyta
a várost, elutazott, senki sem tudta: hová?
Egy napon levél érkezett az őrnagy számára. Ő maga nem lévén honn, a
levél Emmi kezébe került. A borítékra ütött posta-bélyegről olvasá, hogy
a levél azon városból érkezik, hol az őrnagy családja van. Előre
gondolá, milyen örömet fog neki e levéllel szerezni. Alig várta, hogy
megjőjjön s ő maga adhassa át neki. Még a folyosón hallva lépteit, elébe
futott.
– Ön egy levelet kapott hazulról, mondá. Tele édes hizelgéssel, tele
üdvözlettel, bizonyosan.
– Gondolja kegyed?
– Kétségtelenül. Igérje meg, hogy nekem meg fogja e levelet mutatni.
– Ha nőm irja, igen. A mit ő ir, az mindig érzelemmel és gyöngédséggel
van tele, azt mindenki olvashatja, de tartok tőle, hogy az ipam ir, s
abban aligha lesz egyéb őszi és tavaszi vetésnél.
A leány átadta a levelet.
– Mondtam, szólt felkaczagva az őrnagy, a mint a borítékra tekintett… Az
ipam irása.
– Igen! de belül? Ez csak a czímzet.
Az őrnagy megfordítá a levelet s önkénytelen rándulás lepte meg izmait
egyszerre… Csak most vette észre, hogy a levél pecsétje – fekete.
– Mire ez a fekete pecsét?
– Oh nem fekete az, vigasztalá Emmi, nézze jobban. Csak sötétzöld.
Az őrnagy elmosolyodott. «Igaza van, mondá, szinte megdöbbentem. Az ipam
ilyen pecsétviaszt használ rendesen.» S azzal felszakítá a levelet.
Egy nyomatott negyedrétű lap volt abba téve. Kibontá. Az első
tekintetnél, a mit rá vetett, feljajdult fájdalmasan s kezét arczára
csapva, elkezde hangosan, kínosan zokogni.
– Olvassa! szólt fulladozva, míg könyei elboríták arczát, oda nyujtva
Emminek a kezében összegyűrt lapot.
A leány reszketve vevé el. A széles fekete szegélyzetű lapon egy vignett
volt felül: ravatal mellett egy síró nő képe, egy mák-koszorús nemtő
lefelé fordított fáklyával s fölötte a gyászfűz, – a minő jelképeket
temetésre hivogató lapokra szokás nyomatni.
E lap az őrnagy feleségének halálát hirdeté, hivogatva a rokonokat és
ismerősöket az ősz apa, a síró árvák és a távollevő férj nevében az
utolsó tiszteletadásra. Meghalt a hű nő, a szerető anya, miként e lap
mondá, forró betegségben, mit férje utáni aggodalom idézett elő.
A leány, míg olvasá, könyeivel áztatta e lapot, de úgy érzé, mintha e
könyek balzsamként hullanának szivére s enyhítenének ott valami
fájdalmat, minek még eddig nem mert nevet adni.
Ama gyászlap azon nő halálát hirdeté, kit szeretett, kit imádott azon
ember, a kit viszont ő bálványoz.
A lány remegve vette észre, hogy könyein át valami ébredező remény
derüje kezd keresztül mosolyogni s hirtelen szobájába távozott, magára
hagyva az őrnagyot kínzó fájdalmával, míg saját szivében oly megdöbbentő
örömet kezde érezni, hogy szinte félt önmagától. Örömet a legjobb, a
legszeretőbb lény halálhírére…
* * *
Másnap csata volt. Reggeltől estig tartott.
Az őrnagyot soha sem látták oly vakmerőnek, mint ekkor.
Szembe nézett a halállal, mintha azt kereste volna, zászlóalja élén
lovagolt, legelől mindenütt, csatatűzbe ágyúk elé, szuronyok közé, s
mikor zászlóaljának nem volt már tenni valója, a huszárok közé
furakodott közlegénynek, együtt ment velök vad rohamra, csatatűzbe ágyúk
elé, kardcsapások közé, ott a heves viadalban egy nagy sebet kapott
fejére, szédülten, félholtan vitték el a csatatérről, szállására.
Ott sokáig feküdt seblázban. Élte hetekig nem volt bizonyos, s midőn
fején gyógyult a seb, elkezdett vérzeni a másik – ott a szívben, mit
megholt nejének emléke ejtett rajta.
Gyakran úgy tetszék neki, mintha lázálmai éjszakáján egy-egy
tündér-álomkép jelenne meg kórágya fölött, ki oly résztvevő, oly szerető
arczczal tekinte reá, minővel angyalok szoktak álmodónak megjelenni,
kinek hófehér kezei homloka sebét, rózsás mosolygása lelke fájdalmait
gyógyíták. Lázas phantasiái közt, élte mentőjének hitte e tüneményt, s
midőn eszméletét visszanyeré, akkor látta, hogy az – Emmi…
Az ápoló kezek alatt lassankint gyógyult a seb. A szelid részvét, a
gyöngéd vonzalom felejteté a szívvel is a magáét. A betegnek szabad lőn
kijönni a szabad levegőre, a kert fái közé. Ilyenkor oly örömest
támaszkodott ápolónéja karjára s napról-napra lehete rajta látni, hogy a
mint növekszik ismét teste életereje, aként tér vissza lelke
életvidámsága is.
Egy alkonyatkor ismét együtt jártak a kert virágai között. Az ifjunak
úgy tetszett, mintha az ég kékebb, a nap világosabb volna, mint
egyébkor, mintha a fák szavakat susognának hozzá s a virágok
egyetértőleg integetnének rá színes fejecskéikkel, biztatva, hogy tegye
azt, a mit most gondolt!
Megszorítá azon kezet, melyre támaszkodott. Szemébe nézett a leánynak.
– Emmi… szólt hozzá gyöngéden… szereti-e kegyed a kis gyermekeket?
– Ha jók és kedvesek, igen; válaszolt a leány.
– Ah, olyanok, mint az angyal! kiálta föl az ifju, nem tartóztathatván
indulatjait.
– Kiket ért ön? kérdé a leány hebegve s majd sápadt, majd elpirult.
– Az én gyermekeimet!… Az én árva gyermekeimet… Tudná-e kegyed őket
szeretni?
A leány szemeiben meggyűlt a köny, visszaszorítá az ifju kezét s alig
hallhatóan rebegé: «igen, oh igen».
Az ifju lelkesülten szorítá keblére a dicsőült tekintetű teremtést. Az
ég kékebb volt, a nap világosabb, mint egyébkor. Ő szeretett – és
boldogan.
Nem sokára nőül vevé a leányt s csak egészsége teljes helyreállását
várta, hogy őt haza vigye családja körébe. Második édes anyát két árva
gyermekének.
* * *
Nap múlt nap után. A szív ismét megszokta az örömet, a reményt. A
harczok ideje lejárt. Az ifju hősnek csak mint eltünt álom jutott még
néha eszébe az elmúlt dicsőség s az eltemetett nő. Új boldogsága
kárpótlani látszék mind a kettőt. E nélkül a kettős veszteség éltét vagy
eszét vette volna el.
Egy napon útra kelt ifju nejével, őt lakhelyére viendő.
Az egész úton egyik érzés, egyik gondolat a másikat váltotta szivében,
agyában. Elképzelé, mint fog a két kis szőke gyermek új anyja kebelére
simulni, kérve, hogy szeresse őket úgy, mint a régi. Elképzelé, mint
fogja új neje karján meglátogatni a sírt, mely a legjobb nőt takarja,
kérve, hogy szeresse őt úgy, mint az, ki ott el van temetve.
Már látszott a város, már látszott a ház, hol családi tűzhelye áll:
«nézd, ott fogunk lakni, mutatá Emminek, látod a galambokat ott a
háztetőn!… Az ott a lugas, mely alatt estenden üldögélni szoktunk, az
oleanderek most is virítnak az ablak előtt. Az udvaron kis őzike
legelész, nyakára piros szalag van kötve. Az az én kis fiam őzikéje.
Most két kis szőke gyermek fut oda hozzá… Ah, azok az enyimek!
Virágkoszorút hoztak kedvenczüket felékesíteni. A bohó állat megeszi a
koszorút. A gyermekek nevetnek rajta. Ah, kedves fiaim!»
E perczben a kapuhoz ért a hintó. A férj leugrott, leemelte ifju nejét.
Fiai örömsikoltással futottak elébe. Az örömzajra egy gyászba öltözött
nő lépett ki az ajtón… A holtnak hitt feleség…
A kedves búsongó asszony, kit ő úgy szeretett s kit meghaltnak tudott, s
ki helyett más anyát hozott gyermekeinek… és azt is szerette…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kárhozatos tévedés kiderült.
Emmi megvetett vőlegénye járt ott. Az őrnagy ipja levelet küldött általa
vejének. A bosszútervelő felnyitotta a borítékot s a levél helyébe ő
tette ama halálhirdető lapot, mit a legközelebbi város nyomdászánál
készíttetett, a kinek nem volt oka utána járni, ha valóban meghalt-e az,
kinek gyászlapját nyomtatá?
Három ember volt semmivé téve. Átadva a világ, a törvény és a szív
itélőszékének.
Pedig egyik sem volt oka annak, hogy vétkezett, hogy szenvedett.
Az eset magát a törvényszéket is zavarba hozta. Mindkét nő szerette
férjét és a férj is szerette mindkét nejét, és egyik sem tudott
lemondani.
… Egy reggel halva találták mind a hármat.
Rájok nézve az élet sorsa úgy össze volt bonyolítva, hogy azt csak a
halál oldhatá meg.
Most mindhárman czélt értek. Egy sírban nyugosznak.
Miserere Domine!