– Mit akar az úr? kérdé tőlem elváltoztatott pórias hangon. Úgy látszott
rajta, hogy fél tőlem.
Nem tudtam neki mit felelni. Tán nem ismert rám? Tán nem akarja, hogy
ráismerjek? Tettetém, mintha nem ismertem volna rá s rejtegetve
elfogódásomat mondám:
– Legyen olyan szíves földi, eltévedtem, igazítson útba, s hogy még
sikerültebbé tegyem közönyösségemet, nehány pénzdarabot nyomtam kezébe.
– Köszönöm, mondá ő dünnyögő pórias hangon s levevé kalapját.
Rátekinték… ősz volt, mint a galamb.
Alig harmincz éves, még tavaly hollófekete hajfürtökkel, és most egészen
ősz, egészen megőszült.
Nem birtam tovább tartani magamat.
Odaborultam a nyakába. A köny elborította arczomat. Mivé lettél! Mivé
lettél!
Az ember félve huzódott tőlem. Megfogta kezemet reszketve.
– El ne árulj. El ne árulj… rebegé.
– Én-e? Kérdém keserűen. Ki véremen is megváltanálak, ha lehetne.
– Elhiszem. Elhiszem. De engem annyian elárultak már. Annyiszor fogva
voltam. És én úgy irtózom a börtöntől.
– Te fogva voltál?
– Fekete, földalatti börtönben… Odalánczolva kezem, lábam két nagy,
nehéz kőhöz… Egyesegyedül éjjel és nappal, soha sem hallani emberszót… A
patkányok feljönnek a falakból s körültánczolják a szegény rabot, a
láncz kisebesíti kezemet lábamat, nézd, most is itt vannak nyomai.
Odanyújtá kezét, nem láttam rajta semmi nyomait a láncznak.
– S míg az ember egy félpatkóval a vastag falat keresztülássa, folytatá
ő töredezett, álmodozó hangon, kell három esztendő reá.
– S hogy szabadultál ki? kérdém tőle.
– Nem tudom, felele szórakozottan.
Szavai mindinkább különösnek kezdettek előttem tetszeni.
– Tán nőd könyörge érted?
– Hallgass! ordíta fel, szemei forogtak vadul, szikrát hányva. Igen… a
semmirekellő… mormogá szaggatottan, – csak még egyszer, csak még
egyszer… hörgé fogcsikorgatva s kezével egy kést kapott meg az asztalon,
és jaj neki! s úgy vágta a kést hegyével az asztalba, hogy kereszül ment
rajta.
– Nem láttad őt? kérdé tőlem.
– Nem. Felelék rábámultan.
– Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utczán alá s fel, arcza pirosra
kifestve. Minden férfinak szeme közé néz. Jár egyedül sötét éjjel.
Mosolyog a szemközt jövőkre. Oh átkozott! átkozott!
Nyugtalan szorongás fogta el keblemet. Egy gondolat támadt bennem. Ez az
ember talán őrült?…
– Látod, szólt kezemet megfogva forró, reszkető kezével, de erőszakos
nyomással. Mind a két gyermekemet kidobta az utczára. A nagyobbik
elsőszülött fiam valami oláhczigányok közé került, elvitték, tolvajt
nevelnek belőle, a kisebbik, az a kis kékszemű leány, az én lelkem
szemefénye, az én kedves kis kegyenczem, elveszett az útfélen,
parasztemberek ott találták, eltemették, vadrózsabokor tövébe, azt sem
tudom, kis sírja hol van?
Az ember odaborult rám és sírt keservesen.
– Ne hagyj el még, szólt átölelve, maradj velem lakomban. Nem olyan
pompás ugyan, mint volt ősi házam, hol sokszor meglátogattál. Leégett az
is, messze ellátszott a tüze a sötét éjszakában, senkinek sem jut
eszébe, hogy újra fölépíttesse, most a száraz fű terem fekete falain.
Iszonyú csapások érhették ez embert, gondolám és eszembe jutott, hogy
ehhez képest én még igen-igen boldog vagyok…
A fájdalmas tárgyakról másra vittem át a beszédet. Beszéltünk
ismerőseinkről, az elmúlt időkről, jövendő jobb napokról. Az ember arcza
lassankint kiderült, a vad, idegen kifejezés észrevehetőleg elenyészett
róla, még hangja is megváltozott, sőt reggel felé nevetni is hallottam.
Az egész éjet együtttölténk. Hajnalban útba igazított, megrázta kezemet,
megölelt s tréfás sarcasmussal kérdé: nem akarok-e emlékfürtöt fehér
hajából?
Sokáig, igen sokáig, valahányszor el akartam aludni, mindig ő jutott
eszembe, s nem tudtam tisztába jönni véle, vajjon mindaz, a mit
elmondott, megtörtént-e? vagy az élénk képzelődés, mely ijesztő
rémképeivel hajaszálait megfehéríté, elméjét is megháborította, hogy
történeteket beszéljen, a mik lázas agyában születtek?
Valahányszor ezután a kolostor melletti sziklára kimentem, mindig bántó
borzalommal tekinték a mély csendes völgybe s annak mélyén a kisded
kunyhóra, a hol tüzet nem láttam égni többé.