Egy délután szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap
már leáldozott, a fák közt sötét kezde lenni s mentül tovább haladtam,
annál kevésbbé tudtam magamat tájékozni.
Csöndes holdvilágos est volt, az óriási bükkfák galyai közt czinczogó
evetkék zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.
Az éji magány a legelvadultabb kedélyre nézve is aggasztó, félelemnek
nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm volt és mindazoknak,
kiknek nem lőn szabad arczaikat a napvilágnak megmutatni? mitől féltem
volna?
És mégis jobb szerettem volna otthon lenni, jó öreg gazdámnál. Estenden
a kandalló mellett szoktunk együtt ülni, ott a lobogó tűz mellett én
meséket mondék neki, miknek mindegyike így végződött: «és mindez elmult
és soha sem lesz többet». Ő biztat, vigasztal s aztán jó reménynyel
dűlök fekhelyemre, mely felett azon nő arczképe függ, ki egyetlen oka
annak, hogy még élek, s hogy rég főbe nem lőttem magamat. Fölnézek a
képre, s elmondom egyszerű imámat, egyedül ő érte szoktam imádkozni,
kívüle senkim sincs, s ő is messze tőlem… Hol fogom elmondani esteli
imámat itt a rengetegben?
Már jó sötét volt, s én még mindig törekedtem valahol kijuthatni a nem
ismert tömkelegből, midőn egy mély völgyben kolomphangot hallék, s
mintha kutyák ugatnának, de oly különösen, oly szokatlan vonító hangon,
soha sem hallottam oly vad csaholást.
Valami sertéscsorda lehet ott, gondolám magamban, mely kinn szokott
hétről-hétre éjszakázni, s arra tarték, a bojtár által magamat útba
igazítandó.
S azután ismét elmélyedtem gondolataimban, s nem zavart meg az ádáz
vonítás és dühös röfögés, mely közeledésem által mindig kivehetőbb
kezdett lenni.
A völgy mélyére jutva, a mint egy tisztásra kiértem, megdöbbenve léptem
vissza a nem várt látvány előtt. Kilencz farkas küzdött egy
sertéscsordával.
E vadállatok különben is igen otthonosak e tájon, deréknyárban elhordják
a gazdák aklaiból a juhot, s mióta a lőfegyverek meggyérültek, annyira
elszaporodtak a vidéken, hogy fényes nappal rárontanak a falvakra s az
utczákon játszó kis fiukat elragadozzák.
Tizével, huszával járnak s némely faluból egész gulyákat kipusztítottak.
Most egy sertésfalkát támadtak meg, A bojtár elszaladt, vagy azt tán már
megölték. A nyáj egyedül maradt.
A gyengébbek, a fiatal koczák, középre vannak egy csomóba terelve,
fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják körül a védett
csoportot, szembe-szembe szállva az ostromló vadakkal, s iszonyú
csapásokat osztva csattogó agyaraikkal, míg amazok ravaszul lappangva
kúsznak itt-amott a bokrok között, sebesen előrohanva, hol a nyájat
védetlenül találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen
nekik rohan, s ottan üvöltenek újra.
Egy nagy terebélyes tölgyfa alatt, különválva a többitől, egy nagy ordas
farkas küzd a legvénebbik ártánynyal.
A sertés magas, sovány állat, vörös kondor szőre a hátán végig futó
felborzolt sertékben végződik, hosszú lompos fülei lefelé konyultak.
Szétvetette mind a négy lábát s úgy áll a farkas előtt, fényes agyarait
szikrázva csattogtatja s mérges röfögés közt meg-megrázza a nyakára
kötött vezérkolompot.
Egy ölnyi távolban előtte áll a vezérfarkas, kopott ordas szőrű állat,
tüzes, fénylő szemeit le nem veszi ellenéről, testének elejével a földön
fekszik leskelődve, szökésre készen, lompos bundás farkával jobbra balra
csapkod s nyugtalanul nyihog, mint a kutya, mikor fél, vagy éhezik.
Körülszökelli az ártányt embermagasnyi ugrásokkal, hátán borzad a szőr;
amaz ügyesen fordul elé mindannyiszor s bosszúsan rázza kolompját s
tompán, dühösen röfög s nem engedi magát a fától elcsalni, melynek a
hátát megvetette.
Végre háttal fordul felé a farkas s fejét ravaszul visszafordítva,
hátulsó lábaival felhányja a földet s gyorsan, sebesen ellenfele szeme
közé szórja, s e közben szüntelen egy-egy nyommal közelebb hátrál hozzá
kivicsorított fogait csattogtatva és égő szemeit le nem véve róla.
E perczben a kisebb farkasok egyike észrevette, hogy ember van közel,
meglátott engem a bokrok közt állani s sajátszerű ordítást hallatott,
mire társai a bokrok közől hasonló üvöltést kezdének. A vén farkas
hirtelen hasa alá csapta hosszú bolyhos farkát, száját összecsukta, s
füleit hegyezve, fölemelé fejét, míg a kolompos ártány, használva
ellenfele pillanatnyi megzavarodását, dühösen rohant neki s iszonyú
agyarával úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte, végig
festve kiomló vérével a feltúrt hantokat. Itt újra neki rohant, a
sebzett vad azonban megugrott a veszett roham elől s a mellette
elvágtató kant hirtelen megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan
ordítani s forgott köröskörül, nem tudva lerázni erősen belecsimpajkodó
ellenét. A tusa nehány perczig tartott, az ártánynak végre sikerült
fejét az ordas alá feszíteni s egy dühös taszítással, miközben füléből
egy darab leszakadt, annak szügyét egész álláig hosszan végig hasítá.
A farkas végig nyúlt a földön halálos ordítással, társai szétfutottak
ijedten a berekbe, a sertésnyáj vérszomjú dühével rohant az elesett
vezérfarkasra s azt egy percz alatt darabokra tépte, s azután rohant föl
a hegyoldalnak, elől a vezérkan, vérben gázolt agyarát csattogtatva, s
kolompját rázva, míg fejét elbúsultan félrehajtá, mintha véresen lelógó
tépett füle húzná féloldalra.
A többi farkas ismét nyomban követé a futó nyájat, a távozó kolomphangot
együtt lehete hallani a kellemetlen rémséges éhüvöltéssel.
Ezalatt tökéletesen besötétült, a holdat elfogták a felhők s én egyedül
az erdőben és fegyvertelenül.
Már épen egy fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn a
völgy legmélyében, a fák sűrűsége közől valami tüzet láttam
előcsillámlani s rögtön arra tarték.
Alig negyedóra mulva egy kunyhóhoz értem, melynek nyitott ajtaján
keresztül világolt a tűzhelyen lobogó tűz.
A kunyhó falai nagy kövekből voltak rakva, egy nyilás volt rajtok hagyva
ablaknak, a másik ajtónak, a kövek közei mohával kitömve. Födele
faragott fákból volt jól-rosszul összeállítva. Az idő, vagy az emberi
találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt nem
engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték a vadborostyán
örökzöldlevelű indái.
Néhány lépésnyire tőle egy meredek szakadékban zuhogott a fehér hegyi
patak, mely a kunyhó mögött a hegyoldalból ered feketére festett
gránitkövek közől s a kunyhó földét félszigetül fogja körül.
Körül vadonat ős a rengeteg, hol fejsze-csapás nem hangzott soha, gyalog
is nehéz idáig lejutni. A megaggott tölgyek összeborulnak megfakult
lombjaikkal a kis kunyhó felett (a tölgy levele csak tavaszszal esik
le), csupán a tulsó hegyoldalban látszik egy hosszas táblában fiatalabb
erdő; mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni mi okból,
leégett; vannak vén emberek, kik most is emlékeznek azon óriási kigyóra,
mely az égő erdőből kijött, egy kanász ráhajította baltáját, a balta
megállt a kigyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek mulva akadtak
rá a szomszéd határban egy mély kútban; a fejsze akkor is fejében volt.
Most e leégett rész fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és
mindenféle tövisbokrok járhatatlanná teszik, a környékben nem akadtam
emberre, a ki valaha itt lett volna.
És nekem úgy tetszék, mintha e helyet már ismerném. Körültekinték.
Fölöttem éktelen magas sziklameredek emelkedék. A hold, mely már egy óra
óta feljött, még most látszék innen alulról felmerülni a szikla fölött,
melynek mohos lábainál egy sötét omladék látszott, előtte gömbölyű
hársfák, hosszú szabályozott sorban.
Ez a Paulinus kolostor! És ez a szikla felettem, melyről én a mélységbe
le szoktam bámulni, és e hely, hol most vagyok, a szédítő táv, mi oda
kékesen meglátszik és e kunyhó tüze ugyanazon tűz, mely estenden a
völgyből fölragyog.
A tűz mellett egy magános férfi ült, valamit falva nagy mohón, a mit
épen akkor szedett ki a parázsból.
Máskor tán a kiváncsiság, most azonban a kénytelenség vitt rá, hogy
kunyhójába lépjek, vendégszeretetét igénybe veendő.
– Adjon Isten földi! kiálték tűzhelyéhez közelítve.
Az ember összerezzent, mindent kiejtett kezéből s a mint fölállt
előttem, a tűz arczába világított.
Véremet érzém fagyni.
Ugyanaz arcz, ugyanazon alak, melyet minap a romok közől kilépni láttam,
elveszettnek hitt barátom arcza, még dúltabb, még vadabb, mint akkor,
szemei úgy villogtak, mint egy vadállaté.