Ez a kolostor környéke legkedvesebb helyem.
Félnapig elfáradok idáig, hogy a nap másik felét itt tölthessem.
Alig látok itten embert, az is száz ölnyi magasból úgy látszik ide, mint
egy kis mászó bogár.
Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet
soha, csak a vad madarak füttye s a virágról virágra szálló darázs
dongása szól körülem. Oly jól esik nem hallani kívülök semmi szót.
Egy hónap óta nem tudok semmit azokról, a mik e bérczeken kívül
történnek. Azóta könyv nem volt a kezemben, hirlapot nem láttam,
emberrel nem beszéltem, aki a falu határán kívül lett volna. Úgy élek
itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit.
Ha embert látok, kikerülöm, nehogy hírt találjon mondani valamiről, a
mit nem akarok tudni.
Úgy vagyok, mint egy halott, kinek minden érzékeiből csak öntudata
maradt meg, vagy tán inkább, mint ki a tébolyodáshoz közeleg.
Oly ébren álmodom, hogy már szinte összezavarom a megtörtént dolgokat
azokkal, a miket álmaimban látok, úgy hogy mástól kell megkérdeznem,
hogy megtörtént-e ez, vagy csak úgy álmodtam?
A minap egy meleg őszi délután a kolostor előtti mohos fűben ledűlve,
elmélázva ott feküdtem, nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végig
lengő fehér ökörnyálat s hallgattam a bujdosó madárka búcsúdalát s
gondolkozám messze-messze levő kedvesim, barátim rég látott arczairól.
Gondolkoztam-e vagy álmodám felőlük? Tán aludtam s álmomban is láttam a
tiszta kék eget s a lassan, csendesen végig lengő fehér ökörnyálat s
hallgattam a társaitól elmaradt fecske csevegését. Hirtelen közelgő
léptek döngését kezdtem észrevenni. A bokrok meg-megzörrentek, a
targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A kápolna gótíves
kapuján egy ember lépett ki, félre hajtva az oda nőtt bokrokat.
Öltözete rongyos úri mez volt, félvállára egy szűrdolmány vetve, kopott,
zsíros kalapja mélyen lenyomva szemére, alóla villogtak az elvadult
fekete szemek. Össze-vissza nőtt szakálla bajuszával egybevegyült,
nyakkendője úgy kötve, mint ki azt már régen le nem oldta.
A mint kilépett a rom ajtajából, meglátott engem ott feküdni,
megdöbbenve visszahökkent, gubája alá kapott egy kezével, két pisztoly
agya látszott ki onnan, s oly elvadultan néze rám, hajfürtei szét voltak
szórva, arcza elhalványult, elkékült. A berkéből kivert farkas tekintete
lehet ilyen.
S én ez ádáz tekintetben, ez összerongyolt öltönyben rá ismertem az
emberre… Egykor legkedvesebb barátom volt, rég nem hallottam már hírét,
egykor azt beszélték, hogy elesett a csatában, s ime itten áll előttem.
«Gábor», kiálték rá örömijedten, oda akartam hozzá rohanni… s már akkor
nem állt előttem senki.
A rom ajtajához sieték, a bokrok üresek voltak, összejártam minden
czellát, minden rejtekodvat, sehol sem találtam, nevét kiáltám, senki
sem felelt. Hova lehetett oly hirtelen?
Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim egyik phantomját láttam
ott? Ez utoljára oly életvidámnak látott arczot, e szelid szemeket, e
daliás termetet talán csak az álom torz phantasiája alakíthatá ily vad,
ádáz alakká, ily összerongyolt, nyomorúságos lénynyé; nem az idő, nem a
sors balkeze?
Miért, hogy az ember ébren álmodik? S miért nem tudja, mikor szunnyad,
hogy az csak az álomkísértet, a mit lát?