A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon.
A pásztor, ki ide mászni látott, sokáig nézett utánam, gondolom, hogy
mondhatta magában: «az Isten irgalmazzon szegény lelkének, mit akarhat
ottan?»
Milyen messze látni innen!
A láthatár szélén a Kárpát bérczei ülnek hosszú sorban, mint ezüst
koronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal
lebeg előttük, a bérczek fölülemelkednek rajta.
Innen rajtok világos kék halmok, a felföld fenyvesei, végtelen távolban.
Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek,
árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk
rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz
színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.
Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás
feketéje között néhol a csirádzó korai vetés elevenzöld színszalagjával.
És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú
tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.
S mindez átlátszó aranyszínü ködbe mártva a lemenő naptól.
Bizony szép ország volt egykor az én hazám.
Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladékai látszanak elő.
Hajdan Paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.
Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe
társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte
fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen,
az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a
góth ablakok márvány faragványai szétszórva hevernek a cserje között, a
meztelen falak ablakai, mint koponyaszemüregek bámulnak a távolba, az
épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint
nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.
A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planirozott síkság terül, valaha
a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási
magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a
belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát,
kristálytiszta nedvében egy kis ezüst zöld kigyót láttam úszni.
S köröskörül beláthatatlan rengeteg. Honnan jártak ide valaha? senki sem
emlékezik rá többé.
Lenn, lenn, a legvadabb völgyben, összeboruló erdők mélységében, hova
útat vezetni nem látok, távol tűz csillámlik, valami kis elrejtett
házikó van ottan, előtte keskeny pázsitszakasz, melyet kétfelé vág egy
vonagló hegyi patak medre.
Ki lakhatik ottan?
Ledülök a szikla mohos pázsitjára, a kövi rózsák közé s úgy elnézem azt
a távol égő tüzet. Alant a szőlőkertek oldalában víg parasztlegények és
parasztlányok danolnak. Az esteli szellő olykor idáig felkapja a méla
énekhangot: «éljen a magyar!»
A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők dala oly mélán, oly
bánatosan hangzik fel a völgyből. Kedvem volna innen a százölnyi
magasból leugrani…