A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a m**i katonai
kórodába.
Mindkettőnek lába volt ellőve, térden felül el kelle vágni.
Az egyik osztrák tüzér volt, a másik magyar tüzér.
Talán épen egymás ágyúitól kapták azt a szörnyű sebet.
Ott voltak azután sokáig, ott feküdtek egymás mellett, hallgatták a
lázas éjszakában egymásnak kín-sóhajtásait, biztatták egymást a
kétségbeesésben, összeszoktak.
A csatában egymást lőtték, itt egymás sebeit ápolák.
A magyar hamarább fölgyógyult, s aztán éjeket virrasztott át sebesült
ellene ágyánál.
– Ott künn ellenségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit
kellett szenvednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől.
Majd ha vége lesz a harcznak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt
fogunk – koldulni járni.
Az osztrák feljajdult e szóra.
– Nekem már elkészítették a falábat, szólt a magyar, stoicus
nyugalommal, tán csak eltart a míg élek, köszvény tudom nem esik bele.
A magyar jó, vidám fiu volt, az osztrák szomorú legény mindig volt
valami búja, bár társa mindig kész volt azt elenyelegni. Így éldegéltek
sokáig ember irgalmából, utczák filléréből.
Jött egyszer nagy sötét szárnynyal a napot elfogó hír: «vége, vége
minden harcznak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar!»
Oda künn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hirnök
elmondá, a mit látott, a mit hallott, a magyar nyomorék orczáján végig
csordult a köny, tán először életében: «mi lesz már most én belőlem?»
– Ne sírj, monda csonka társa, oda hajolva keblére, vége lett a
harcznak, minket is elfelejtettek, együtt eljárunk koldulni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Késő hónapok multával Pesten a főparancsnok laka előtt sokszor lehete
látni egy rokkant, féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte, fél
kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott irást tartott
s ottan várt nagy türelmesen, míg a sok gyászruhás könyörgő asszony s
arany ruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor.
Mit kérhetett? miért járhatott annyiszor? Esőben hidegben miért jelent
meg rendesen, aggódva tudakolandó: mit határoztak a beadott
folyamodásra?
Egy reggelen a csonka tüzér nagy tündöklő arczczal sietett le a
főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a mankónak, a falábnak tanulni
kellett a tánczot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami irást
tartott, mint a bódult, úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek,
ismeretlennek, elfogott az utczán egy embert, elolvastatta magának, ha
vajjon csakugyan az van-e benne, a mit ő már kiolvasott belőle? Aztán
ismét tova sietett; «kettőt lépek egy helyett!» mondá fenhangon,
falábára s mankójára mutatva s megkaczagta szomorúan víg ötletét és
sietett – és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy örvendetes.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hallgatva ült az utcza szeglet-kövén a csonka honvéd. Sipkája le volt a
fejére húzva, nem koldult kalaplevéve, a kinek tetszett, adott neki,
soha sem szólított meg senkit.
Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében,
sebesen elsuhant előtte s csak úgy észrevétlenül csúsztatta az
alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus; a távozó
szemeit törülte olykor.
Hirtelen a néptömeg közül ujjongatva tör elő valaki, egy csonka osztrák
tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökel mankójával a szegleten
ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könyeitől
nem tud szólni.
– Te sem leszesz többé koldus, szól végre, vígan zokogva, meghallgatták
kérésemet, te is részesítve leendsz a rokkantak alapítványából…
És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a
Dunaparton, egyik az osztrák, másik a honvéd egyenruhában, sétálgatnak,
beszélgetnek csatáikról, szenvedéseikről, csakhogy ki vannak cserélve:
most az osztrák a jó, vidám fiu és a magyar a szomorú legény.